Szofi nem érzett semmi mást a fájdalmon kívül. A lába kétségkívül eltört és mindene vérzett. A könnyek függönyén keresztül csak fehér fényt és mozgó alakokat látott. Már alig volt magánál, amikor érezte, hogy valamilyen poharat érintenek a szájához.
A benne lévő víz olyan volt, mint a folyékony boldogság. Belülről érezte a szépséget és a forróságot. A fájdalom enyhülni kezdett és a látása kitisztult. Amit először meglátott, az Krémes volt, de fájt a szeme a mindent beterítő, vakító fehérségtől.
Pár másodperc múlva már nem csak nézett, hanem látott is. Először csak azt érzékelte, hogy Margaréta mögött nagy fehér valamik vannak. Amikor jobban fókuszálni tudott, ráébredt, hogy szárnyak.
Szárnyak...
Szofi sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Szeme elkerekedett és kapkodni kezdte a levegőt.
-Hol vagyok? -kérdezte kétségbeesetten. -Mi történt?
Margaréta eleinte csak megnyugtató pillantásokkal válaszolt, de amikor látszott, hogy a kezdeti sokk nem akar múlni, halk hangon szólt:
-Shh! Nem lesz semmi baj. Biztonságban vagy. Csak vegyél levegőt.
Kezét Szofi homlokára tette, akinek lélegzetvételei egyre mélyebbek és hosszabbak lettek. Pár pillanat múlva már összeszedte magát annyira, hogy fel tudjon állni. Most nézett körül először.
Egy fehér, ablak nélküli teremben álltak, aminek mintha a falai árasztották volna a fényt. Előttük egy hatalmas, de dísztelen kapu, ami mégis fényűzőnek tűnt. Rajta cikornyás faragott betűkkel idegen szavak. A kapu mellett egy szárnyas férfi állt, ősz hajjal, kedves, barna szemekkel. Kezében kristálypoharat tartott.
-Meredith! -kiáltott a férfi. -Öröm téged újra látni!
-Hassid, bátyám! -ugrott Margaréta a nyakába. -Mily rég nem láttalak!
Szofi félszegen állt mellettük, és nem egészen értette, hogy mi folyik körülötte.
-Engedd meg, hogy bemutassam az Őrzöttemet -folytatta Margarétta. -Ő Szofi.
-Ó, egy Sophien! Jó egyet magunk között tudni. Hassid vagyok, a Kapu Őrzője, öröm honol a lelkemben, hogy megismerhetem kegyedet -nyújtott kezet.
Szofi még jobban összezavarodott. Nem tudta, hol van, mi van, ki van vele, vagy akár ellene. Nem értett semmit. Hassid láthatóan jól mulatott a helyzeten.
-Mi történt? -kérdezte megint.
A Kapu Őrzője válaszolt meg kérdését.
-Átestél a négy elem próbáján. És megfeleltél. Nagyon kevés ember éli túl. Ide csak ez léphet, akinek a lelke tiszta, mint a fehér galamb tolla, de szíve kemény, mint a platina. Első volt a tűz, ami azt vizsgálta, égett-e már lelked a pokol tüzében. Aztán a víz, lemosva minden külső burkot, hogy végül a levegő megvizslathassa szíved igazságát.
-És a föld? -értetlenkedett a megszeppent lány. -Nem az a negyedik?
-Hát nem érezted a földet, amikor megérkeztél a Kapuhoz? -nevetett Margaréta.
-Aha... De biztos voltam benne, hogy csontomat töröm -mondta Szofi. -Hogyan tudok lábra állni?
-Ittál a Vízből, ami halandó számára minden sebet begyógyít -mondta Hassid. Amíg Szofi emésztgette magában a hallottakat, mély, zengő hangon szólalt meg:
-Üdvözöllek, Sophien, a Másvilág Kapujában! -a kapu kitárult.
-Gábriel vigyázzon! -szólt vissza Margaréta és nekiindult a kapunak, aminek a másik oldalán nem volt semmi. Sem sötétség, sem világosság. Semmi.
-Isten véletek! -kiáltott még Hassid, de a lányok már át is sétáltak a Kapun.
Szofi nagy megkönnyebbülésére nem következett még egy zuhanás.
2013. szeptember 15., vasárnap
2013. szeptember 10., kedd
31. Fejezet -A négy elem próbája-
Kedves naplóm!
Október 25.-e, csütörtök van. Az a csütörtök, amit annyira vártam. Még most sem bírom teljesen elhinni, hogy ez történik velem. Egy másik világ. Őrangyalok. Numinis-ek. Ez egyszerűen felfoghatatlan és egyben ijesztő. De itt vagyok, és megtörténik. Ma este a Másvilágba utazom. Pontosabban húsz perc múlva indulok. Olyan izgatott vagyok!
Krémessel egy ilyen utazás életem egyik legszebb emléke lehet. Igaz, még azt sem tudom, hogy miért tartunk oda, de oda tartunk! Sok ideje először melegséget érzek itt bent! Végre kikapcsolódhatok? Azt hiszem.
Ne aggódj, kedves, jó barátom, hallom rosszallásod! Hallom, amint azt mondod, hogy nem szabadna, vagy a szívem suttogja ezt? Ki tudja már, mi igaz s mi hamis?
Szofi utoljára is átnézte csomagját, hogy mindent elrakott-e. A naplóját is becsúsztatta a fekete táskába és bezuhant a nagy kék fotelbe. Fáradtság járta át a testét, nem nagyon aludt az éjjel. Vikin járt az esze, aki egyre normálisabban viselkedett vele. Ránézett az órára és rájött, hogy indulnia kell. Minden fáradtság elhagyta, amikor arra gondolt, mi vár rá.
Szofi kilépett az ajtón. A hideg, őszi levegő csípte az arcát. A fekete nadrág és barna szövetkabát nem sokat védtek a hideg ellen. Lement az utcájukban, majd balra és jobbra fordult. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejében az izgatottságtól. Margarétával azt beszélték meg, hogy hétkor találkoznak az állomáson. Fogalma sem volt, mire számítson.
Leért és körülnézett. Krémes ott ült egyedül egy padon, és látszott rajta, hogy legszívesebben felugrana örömében.
-Szaffi! -kiáltott és valóban a nyakába ugrott.
-Csá! -vigyorgott Szofi. -Figyelj, valamit nem értek. Hogyan jutunk oda? Úgy értem, nem hinném, hogy megy oda vonat.
-Shh! -emelte ujját szája elé Krémes. -Halkabban! Tényleg -folytatta suttogva -nem megy oda vonat, de mi odamegyünk.
Mélyen belekotort a táskájába és két kis dolgot vett elő. Egy pici fényes fémből készült tőrt és régi papírból készült levelet. A tőr markolata kendőbe volt tekerve.
-Mi a... -kezdte volna Szofi, de barátnője egyetlen pillantása beléfolytotta a szót.
Behúzódtak egy fa árnyékába, de hiába, hiszen senki sem volt körülöttük.
-Bármit látsz, hallasz, vagy érzel, ne engedj majd el! -mondta Krémes.
-Jó.
-Úgy látom, nem érted. Kínok fogják átjárni a tested, az elmédet megbabonázzák. Nem leszel teljesen a magad ura. Nem engedhetsz el. Rendben?
-Oké... Khm... Igen, értem -szedte össze magát Szofi. Eléggé megrémítették Őrzője szavai.
-Felkészültél?
-Igen.
Margaréta kihúzta a tőrt a kendőből. Bőre sercegve égett, a fájdalomtól felszisszent. Belekarolt Szofiba és mély sebet vágott a jobb karjába. Vörös vér serkent ki a sebből, a lány fogai között ejtett ki ismeretlen, halk szavakat. A vér mintákká formálódott a papíron, mintha kúszóvirágok lennének egy háromszögbe rendezve, de Szofinak nem volt ideje jobban megnézni, mert érezte, ahogy szétnyílik alatta a föld.
Csak zuhanást és barátnője szorítását érzékelte. Sikítani próbált, de nem hallotta saját hangját. A sötétség mindent elnyelt. Mindene sajogni kezdett, mintha lángnyelvek nyalogatnák végig a testét. A forróság lassan felemésztette a testét. Aztán hideg zuhany érkezett, az egész teste görcsbe rándult. Lassan kezdett kicsúszni a keze Margarétáéból, de utánakapott és még erősebben szorította.
A jeges víz elkerült mellőle, mintha csak zuhanna a végtelenségbe. Nem kapott levegőt. Tüdeje összeszorult, teste elernyedt. Próbálkozott, de nem jutott oxigénhez. Egy utolsó próbálkozás és levegő ömlött a szájába. Már csak hullottak lejjebb és lejjebb aztán fehér fény villant és becsapódtak a kemény földbe.
Október 25.-e, csütörtök van. Az a csütörtök, amit annyira vártam. Még most sem bírom teljesen elhinni, hogy ez történik velem. Egy másik világ. Őrangyalok. Numinis-ek. Ez egyszerűen felfoghatatlan és egyben ijesztő. De itt vagyok, és megtörténik. Ma este a Másvilágba utazom. Pontosabban húsz perc múlva indulok. Olyan izgatott vagyok!
Krémessel egy ilyen utazás életem egyik legszebb emléke lehet. Igaz, még azt sem tudom, hogy miért tartunk oda, de oda tartunk! Sok ideje először melegséget érzek itt bent! Végre kikapcsolódhatok? Azt hiszem.
Ne aggódj, kedves, jó barátom, hallom rosszallásod! Hallom, amint azt mondod, hogy nem szabadna, vagy a szívem suttogja ezt? Ki tudja már, mi igaz s mi hamis?
Szofi utoljára is átnézte csomagját, hogy mindent elrakott-e. A naplóját is becsúsztatta a fekete táskába és bezuhant a nagy kék fotelbe. Fáradtság járta át a testét, nem nagyon aludt az éjjel. Vikin járt az esze, aki egyre normálisabban viselkedett vele. Ránézett az órára és rájött, hogy indulnia kell. Minden fáradtság elhagyta, amikor arra gondolt, mi vár rá.
Szofi kilépett az ajtón. A hideg, őszi levegő csípte az arcát. A fekete nadrág és barna szövetkabát nem sokat védtek a hideg ellen. Lement az utcájukban, majd balra és jobbra fordult. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejében az izgatottságtól. Margarétával azt beszélték meg, hogy hétkor találkoznak az állomáson. Fogalma sem volt, mire számítson.
Leért és körülnézett. Krémes ott ült egyedül egy padon, és látszott rajta, hogy legszívesebben felugrana örömében.
-Szaffi! -kiáltott és valóban a nyakába ugrott.
-Csá! -vigyorgott Szofi. -Figyelj, valamit nem értek. Hogyan jutunk oda? Úgy értem, nem hinném, hogy megy oda vonat.
-Shh! -emelte ujját szája elé Krémes. -Halkabban! Tényleg -folytatta suttogva -nem megy oda vonat, de mi odamegyünk.
Mélyen belekotort a táskájába és két kis dolgot vett elő. Egy pici fényes fémből készült tőrt és régi papírból készült levelet. A tőr markolata kendőbe volt tekerve.
-Mi a... -kezdte volna Szofi, de barátnője egyetlen pillantása beléfolytotta a szót.
Behúzódtak egy fa árnyékába, de hiába, hiszen senki sem volt körülöttük.
-Bármit látsz, hallasz, vagy érzel, ne engedj majd el! -mondta Krémes.
-Jó.
-Úgy látom, nem érted. Kínok fogják átjárni a tested, az elmédet megbabonázzák. Nem leszel teljesen a magad ura. Nem engedhetsz el. Rendben?
-Oké... Khm... Igen, értem -szedte össze magát Szofi. Eléggé megrémítették Őrzője szavai.
-Felkészültél?
-Igen.
Margaréta kihúzta a tőrt a kendőből. Bőre sercegve égett, a fájdalomtól felszisszent. Belekarolt Szofiba és mély sebet vágott a jobb karjába. Vörös vér serkent ki a sebből, a lány fogai között ejtett ki ismeretlen, halk szavakat. A vér mintákká formálódott a papíron, mintha kúszóvirágok lennének egy háromszögbe rendezve, de Szofinak nem volt ideje jobban megnézni, mert érezte, ahogy szétnyílik alatta a föld.
Csak zuhanást és barátnője szorítását érzékelte. Sikítani próbált, de nem hallotta saját hangját. A sötétség mindent elnyelt. Mindene sajogni kezdett, mintha lángnyelvek nyalogatnák végig a testét. A forróság lassan felemésztette a testét. Aztán hideg zuhany érkezett, az egész teste görcsbe rándult. Lassan kezdett kicsúszni a keze Margarétáéból, de utánakapott és még erősebben szorította.
A jeges víz elkerült mellőle, mintha csak zuhanna a végtelenségbe. Nem kapott levegőt. Tüdeje összeszorult, teste elernyedt. Próbálkozott, de nem jutott oxigénhez. Egy utolsó próbálkozás és levegő ömlött a szájába. Már csak hullottak lejjebb és lejjebb aztán fehér fény villant és becsapódtak a kemény földbe.
2013. szeptember 7., szombat
30. Fejezet -Édes hírek, könnyed játszmák-
Szofi kedd reggel sokáig aludt. Október vége volt, hideg, szeles idő. Odakint süvített a szél, pont, mint a lány álmában. Csak az azelőtti napról álmodott, ami mélyen megrázta. Viki viselkedése, Martin különleges titkai és az Őrzők világának felbolydulása, csak apró töredékei voltak mindannak, amit érzett.
Legbelül azt gondolta, hogy mindenki otthagyja, hamar, vagy később, de igen. Azt érezte, hogy felhők tornyosulnak a feje felett és egyenesen felemésztik.
Reggel hatot ütött a falra akasztott óra a nagy kék fotel felett. Szofi felriadt egy hangra. Olyam volt, mintha valami tompa tárgy ütődött volna az ablakhoz. Lemászott az ágyból és kitekintett a hajnali fényben úszó kertre. Krémes állt ott, vadul mutogatva, hogy jöjjön le.
Kirohant az ajtón és szemügyre vette barátnőjét. Zaklatott volt. Nem is zaklatott, inkább csak izgatott.
-Szia! -köszönt Szofi. -Valami baj van?
-Igen... Azaz nem. Lehet -nyögte ki Margaréta.
-Mi van?
-Utazok. Vagyis utazunk, mert nem hagyhatlak itt. Apám parancsa.
Szofi meglepődött. Nem tudta hová tenni a korai látogatást és a hirtelen közlést.
-De hova megyünk? -abban a pillanatban leginkább valami meleg helyre vágyott volna. Nagyon fázott a rózsaszín pizsamájában.
-Nagyon messzire. Apám parancsa -ismételte meg.
-Ebből nem értek sokat. Hova megyünk?
-Erre nem olyan könnyű válaszolni -akadt el Krémes. Pár pillanatig gondolkozott, majd halkan, édes hangon énekelni kezdett.
Legbelül azt gondolta, hogy mindenki otthagyja, hamar, vagy később, de igen. Azt érezte, hogy felhők tornyosulnak a feje felett és egyenesen felemésztik.
Reggel hatot ütött a falra akasztott óra a nagy kék fotel felett. Szofi felriadt egy hangra. Olyam volt, mintha valami tompa tárgy ütődött volna az ablakhoz. Lemászott az ágyból és kitekintett a hajnali fényben úszó kertre. Krémes állt ott, vadul mutogatva, hogy jöjjön le.
Kirohant az ajtón és szemügyre vette barátnőjét. Zaklatott volt. Nem is zaklatott, inkább csak izgatott.
-Szia! -köszönt Szofi. -Valami baj van?
-Igen... Azaz nem. Lehet -nyögte ki Margaréta.
-Mi van?
-Utazok. Vagyis utazunk, mert nem hagyhatlak itt. Apám parancsa.
Szofi meglepődött. Nem tudta hová tenni a korai látogatást és a hirtelen közlést.
-De hova megyünk? -abban a pillanatban leginkább valami meleg helyre vágyott volna. Nagyon fázott a rózsaszín pizsamájában.
-Nagyon messzire. Apám parancsa -ismételte meg.
-Ebből nem értek sokat. Hova megyünk?
-Erre nem olyan könnyű válaszolni -akadt el Krémes. Pár pillanatig gondolkozott, majd halkan, édes hangon énekelni kezdett.
Egy hely a Mi Világunk!
Egy hely, ahol mi várunk.
Sok angyalszárny és gertrafit,
Csak gyere, ó, hiányzol itt!
Egy hely, a Mi Világunk,
Egy hely, ahol mi várunk.
Őrzők Félvérektől vigyázva,
Madár ágról ágra szállva.
Egy hely, a Mi Világunk!
Egy hely, ahol mi várunk.
Ha tekergő, vagy vándor vagy,
Itt örök nyugalomra találhatsz.
Margaréta elhallgatott.
-Hozzánk megyünk. A Másvilágra.
-De az nem akkor van, ha meghalnuk? -Szofi el volt képedve mind az énektől, mind a mondanivalójától.
-Nem. Ez a Mi Világunk. Az Őrzőké -magyarázott Krémes türelmesen. -Az én itteni szüleim tudhatják, hová megyünk igazából, de a tieid nem.
-Akkor mit mondjak nekik?
-Azt, hogy elutazol velünk három napra Horvátországba.
-Három napra? -kérdezte Szofi. Egyre kevésbé értette, hogy mi történik.
-Igen. Majd meglátod, de most mennem kell. Csütörtökön indulunk.
-De mi van, ha nem engednek el?
-El fognak -ölelte meg barátnőjét biztatóan Margaréta. -Meg tudod oldani.
-Oké... Te tudod.
-Szia!
-Szia...
Szofi nézte, ahogy Krémes elmegy aztán gyorsan visszament a szobájába. "Másvilág" -mondogatta magában. Nem tudta, mik várnak még rá.
A kedd hamar eltelt, a tanárok meg-meg említették az előző napi kimaradását. Viki még mindig kifejezetten undok volt, a többieket is magával rántva. Robi immár visszajött az iskolába, de Szofi úgy érezte, hogy ő is Viki felé húz, mint mindenki más. Hazaérve megpróbálta előadni az anyukájának, hogy ez az utazás egy vissza nem térő alkalom arra, hogy gyakorolja az angol nyelvet és a szülei nélküli boldogulást.
-Egy egy hetes betegség után nem jó, ha elutazol! -dorgálta Emese. Igaza volt, de nem tudta, hogy a kérdezősködés csak formaság, mert a lánya így is, úgy is elmegy.
Hosszas győzködés és könyörgés után megegyeztek abban, hogy mehet, de csak akkor, ha csütörtök este indulnak és vasárnap este már haza is érnek.
-Köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm! -ugrott a nyakába Szofi. Felhívta Krémest és elmondta neki a hírt.
Szerdán már lángban égett egész nap, a csütörtököt várva. Még az osztálytársai viselkedésén sem tudta felidegesíteni magát. Sőt, ahogyan a barátai látták, amint kivirul az izgalomtól mintha újra közeledni kezdtek volna felé. Majdnem olyan volt, mint azelőtt.
Szofi egyész éjjel csak forgolódott és azon gondolkozott, mi várhat rá egy ennyire ismeretlen helyen.
2013. szeptember 2., hétfő
29. Fejezet -Segítség álruhában-
Szofi megdermedt és kiesett a kezéből a sütije. Gondolatok ezrei futottak végig az agyán. Fogalma sem volt, hogy miről, vagy mennyit tud Martin, de azt tudta, hogy ez nem jó. Nagyon nem.
Nem kapott levegőt. Forogni kezdett körülötte a világ. Egy pillanat múlva már határozott, de gyengéd kéz szorítását érezte a derekán.
Megpördült és azzal a mozdulattal felpofozta Martint. Döntött. Megpróbálja adni a buta kislányt.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ordította. -És ne érj hozzám -tette hozzá halkabban, elfordulva a kiváncsi tekintetektől.
Martin harsányan felnevetett.
-Tudod, hogy miről beszélek. Azaz kiről -mondta, szinte csevegő hangnemet megütve. -Biztos vagyok benne, hogy Margaréta nem bánná, ha mulasztania kéne egy kicsit -folytatta.
Szofi nem tudott mit szólni. Ledermedt, de a szerepében maradt. Próbálta összeszedni a gondolatait.
Nem sikerült.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ismételte meg higgadtabban. Pedig tudta jól, hogy most valami nagy zűrba keveredett. Hátat fordított a fiúnak és ha lehet, még jobban ledöbbent.
Krémest látta közeledni. A szeme haragtól villogott. Vörös haja csapzottan hullott a vállára. Amikor melléjük ért Martinra nézett.
Ami abban a pillanatban történt, az konrétan sokkolta Szofit. Szája nyitva maradt és kifejezetten bamba képet vághatott.
Margaréta térdreborult Martin előtt és valami furcsa nyelven, sziszegve, halkan beszélt hozzá.
-Mi a fene? -kiáltott fel Szofi, amikor ráeszmélt, minek is a tanúja. Körülöttük az emberek egyre nyugtalanabb pillantásokat vetettek rájuk.
-Mondtam, hogy Margaréta nem bánná -mondta Martin kárörvendő mosollyal és kezénél felhúzta a még mindig suttogó lányt. -Elég! Én nem vagyok olyan -fordult hozzá.
-Krémes, ez meg mi volt? -követelt magyarázatot Szofi elkerekedett szemekkel.
-Ő egy numinis.
-Miről beszélsz? -értetlenkedett tovább, miközben Martinnak vigyorra húzódott a szája.
-Egy olyan ember, aki nekünk segít -a hangja elfúlt és újra le akart borulni, de a fiú elkapta és mélyen a szemébe nézett.
-Én nem vagyok olyan! -ismételte meg kicsit hangosabban. -Azok a szüleim. Én nem. Én kiszakadtam, nem vagyok rá hajlandó.
-Megmagyarázná valaki, hogy mi van? -kérte Szofi. Elege volt már ezeakből az érthetetlen halandzsákból.
-Szíves örömest, kisasszony! -mondta Martin, aprót biccentve. -A numinis szó latinul annyit tesz, hogy segítő.
-Ez nyelvlecke volt, nem magyarázat -szólt közbe Szofi. Mint mindig, most sem tudta befogni a száját. -Mit jelent ez? Mi vagy te? Miért őrült meg Krémes, amikor meglátott?
-Ez azt jelenti, hogy veled vagyok, nem ellened. Egy olyan ember vagyok, akinek segítenie kell az Őrzők munkáját. Az őrangyalokat arra nevelik, hogy tiszteljenek minket. A saját nyelvén szólt hozzám.
-És mi az, hogy kiszakadtál?
-Én nem teljesítem ezt a hivatást. A szüleim igen. A nagyszüleim is, apai ágról -Martin még mindig mosolygott. Nem tudta elfelejteni Szofi arcát, most pedig Margarétához fordult.
-Figyelj rám!
-Igen! -kapta fel a fejét Krémes.
-Ne viselkedj így velem! Én nem vagyok olyan -jelentette ki harmadszorra is, lassan, tagoltan. -De Szofira nagyon vigyázz, mert értesüléseket kaptam, hogy mozgolódás van.
-Miféle mozgolódás?
-A fivéred. Sebastian sikertelen próbálkozásokat tett a kitörésre. A Kasztán őrségét megkétszerezték. De ki tudja, hogy mikor von be a maga uralma alá valakit, mint ahogy veled tette.
-Köszönöm a figyelmeztetést, numinis.
-Látsz még, ne aggódj! -kacsintott Szofira, majd hátatfordított és eltűnt.
Krémes gondterhelten pillantott körül.
-Ezek nagyon rossz hírek -jelentette ki.
-Krémes? -szólt Szofi.
-Igen?
-Hogyan lehet megölni egy Félvért?
Nem kapott levegőt. Forogni kezdett körülötte a világ. Egy pillanat múlva már határozott, de gyengéd kéz szorítását érezte a derekán.
Megpördült és azzal a mozdulattal felpofozta Martint. Döntött. Megpróbálja adni a buta kislányt.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ordította. -És ne érj hozzám -tette hozzá halkabban, elfordulva a kiváncsi tekintetektől.
Martin harsányan felnevetett.
-Tudod, hogy miről beszélek. Azaz kiről -mondta, szinte csevegő hangnemet megütve. -Biztos vagyok benne, hogy Margaréta nem bánná, ha mulasztania kéne egy kicsit -folytatta.
Szofi nem tudott mit szólni. Ledermedt, de a szerepében maradt. Próbálta összeszedni a gondolatait.
Nem sikerült.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ismételte meg higgadtabban. Pedig tudta jól, hogy most valami nagy zűrba keveredett. Hátat fordított a fiúnak és ha lehet, még jobban ledöbbent.
Krémest látta közeledni. A szeme haragtól villogott. Vörös haja csapzottan hullott a vállára. Amikor melléjük ért Martinra nézett.
Ami abban a pillanatban történt, az konrétan sokkolta Szofit. Szája nyitva maradt és kifejezetten bamba képet vághatott.
Margaréta térdreborult Martin előtt és valami furcsa nyelven, sziszegve, halkan beszélt hozzá.
-Mi a fene? -kiáltott fel Szofi, amikor ráeszmélt, minek is a tanúja. Körülöttük az emberek egyre nyugtalanabb pillantásokat vetettek rájuk.
-Mondtam, hogy Margaréta nem bánná -mondta Martin kárörvendő mosollyal és kezénél felhúzta a még mindig suttogó lányt. -Elég! Én nem vagyok olyan -fordult hozzá.
-Krémes, ez meg mi volt? -követelt magyarázatot Szofi elkerekedett szemekkel.
-Ő egy numinis.
-Miről beszélsz? -értetlenkedett tovább, miközben Martinnak vigyorra húzódott a szája.
-Egy olyan ember, aki nekünk segít -a hangja elfúlt és újra le akart borulni, de a fiú elkapta és mélyen a szemébe nézett.
-Én nem vagyok olyan! -ismételte meg kicsit hangosabban. -Azok a szüleim. Én nem. Én kiszakadtam, nem vagyok rá hajlandó.
-Megmagyarázná valaki, hogy mi van? -kérte Szofi. Elege volt már ezeakből az érthetetlen halandzsákból.
-Szíves örömest, kisasszony! -mondta Martin, aprót biccentve. -A numinis szó latinul annyit tesz, hogy segítő.
-Ez nyelvlecke volt, nem magyarázat -szólt közbe Szofi. Mint mindig, most sem tudta befogni a száját. -Mit jelent ez? Mi vagy te? Miért őrült meg Krémes, amikor meglátott?
-Ez azt jelenti, hogy veled vagyok, nem ellened. Egy olyan ember vagyok, akinek segítenie kell az Őrzők munkáját. Az őrangyalokat arra nevelik, hogy tiszteljenek minket. A saját nyelvén szólt hozzám.
-És mi az, hogy kiszakadtál?
-Én nem teljesítem ezt a hivatást. A szüleim igen. A nagyszüleim is, apai ágról -Martin még mindig mosolygott. Nem tudta elfelejteni Szofi arcát, most pedig Margarétához fordult.
-Figyelj rám!
-Igen! -kapta fel a fejét Krémes.
-Ne viselkedj így velem! Én nem vagyok olyan -jelentette ki harmadszorra is, lassan, tagoltan. -De Szofira nagyon vigyázz, mert értesüléseket kaptam, hogy mozgolódás van.
-Miféle mozgolódás?
-A fivéred. Sebastian sikertelen próbálkozásokat tett a kitörésre. A Kasztán őrségét megkétszerezték. De ki tudja, hogy mikor von be a maga uralma alá valakit, mint ahogy veled tette.
-Köszönöm a figyelmeztetést, numinis.
-Látsz még, ne aggódj! -kacsintott Szofira, majd hátatfordított és eltűnt.
Krémes gondterhelten pillantott körül.
-Ezek nagyon rossz hírek -jelentette ki.
-Krémes? -szólt Szofi.
-Igen?
-Hogyan lehet megölni egy Félvért?
2013. augusztus 31., szombat
-1. Kritikám-
Sziasztok!
Pár nappal ezelőtt megkértem a A kritikák és a divat világa blog szerkesztőit, hogy írjanak nekem egy kritikát. El is készült, amit ide kattintva olvashattok el.
Még egyszer köszönöm, hogy megírtátok!
Puszi; E.
Pár nappal ezelőtt megkértem a A kritikák és a divat világa blog szerkesztőit, hogy írjanak nekem egy kritikát. El is készült, amit ide kattintva olvashattok el.
Még egyszer köszönöm, hogy megírtátok!
Puszi; E.
2013. augusztus 29., csütörtök
28. Fejezet -Többet, mint gondolnád-
Szofi hétfő reggel kialvatlanul ébredt. Legszívesebben visszzabújt volna a meleg, puha ágyba, hogy aludjon még pár órát. Az elmúlt héten megszokta, hogy nem kell felekelnie, de már meggyógyult, a láza elmúlt és ezzel véget ért a pihenés. A reggel nyugodtan telt -miután nagy nehezen felkelt-, de az iskolába érve nagyon különös dolgot vett észre.
Mindenki kerülte őt. Főleg az osztályban, de észrevette a folyosókon is az elforduló arcokat. Az ebédszünet végén, amikor visszaért az osztályba, csak annyit látott, hogy mindenki egy helyre csoportosul, majd kínosan elhallhgatnak, amikor belép a terembe.
-Mi történik itt? -kérdezte fennhangon. A kialvatlanságtól ingatag lett az érzelmi állapota és leginkább ssírni volt kedve.
-Semmi -szólt valaki a rögtönzött kör közepéről. Viki.
-De, valami történt. Egy hét nem olyan sok idő -"Vagy mégis?" -tette hozzá magában.
A többiek nem óhajtottak többet mondani, csak visszafordultak és Viki valamilyen magazinról kezdett csacsogni a maga, magas hangján.
Szofinak nehéz lett a mellkassa. Szaggatottan vette a levegőt. A hétfő rövid nap volt, csak öt tanórával, amiből egy volt hátra. Nem hagyhatott ki több órát, pedig komolyan elgondolkozott ezen. Felnézett a falon függő órára. "Még van negyed órám a szünetből" -konstatálta.
Kilépett az iskola kapuján. Elméletileg nem szabadott volna kimennie, amíg tart a tanítás, de nem érdekelte. Megállt az egy közelben lévő pékségnél és vett magának egy muffint. Épp visszaindult volna, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Pontosabban félig ismerőset.
-Szaffi! -kiáltott rá a hang, amit nem akart hallani. Lassan fordult meg, miközben kellemetlen érzés kúszott fel a tarkoján.
-Martin. Honnan tudod a becenevemet? -kérdezte csípősen. Nem volt kedve ehhez pont most.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam. Mi a baj? -kérdezte kis szünet után. -Miért vagy ilyen szomorkás? Olyan bánatosan majszolgatod a csokidat. Sírd ki magad a vállamon!
-Semmi közöd a bajaimhoz, én pedig nem szeretném, hogy közöm legyen a válladhoz. Amúgy meg, te nem jársz iskolába?
-Ó, kérlek. Abból én már kinőttem -vigyorgott. Láthatóan élvezte a helyzetet.
-Hány éves is vagy?
-Nem akarod tudni -hajolt egészen Szofi füléhez. A lány köhögni kezdett, mert ettől a torkán akadt egy falat.
-Én viszont igen, és ha továbbra is akarok, akkor vissza kellene mennem órára.
-Ne akarj oda bemenni! Azok után, amit Viki csinált a távollétedben? Phh...
-Te meg honnan tudsz ilyenekről? -kerekedett el Szofi szeme.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam -ismételte meg. A haját meglibbentette az őszi szél.
-És miért akarod, hogy itt maradjak? Egyáltalán miért maradnék itt veled?
-Mert beszélni akarok veled, és mint már a kuzinomnak is mondtam, jobban meg akarlak ismerni.
Szofi végigmérte a fiút. Szzürke nadrág és fekete ing. Nagyon lengének tűnt az időjáráshoz képest. Szofi a szövetkabátjában vacogva rájött, hogy Martin egészen jóképű. Elgondolkozott azon, hogy talán mégis maradnia kéne, aztán eszébe jutott az a borzongató érzés, amikor a fiú átkarolta Pipi szülinapján.
Martin firtató pillantása kizökkentette a mélázásából.
-Mit szeretnél te tőlem tulajdonképpen? -tette fel a kérdést faképnél hagyva a fiút.
Az iskola felé kezdett masírozni, kicsit sértetten, nagyon sietve. Nem akart többet találkozni ezzel az emberrel. Volt benne valami ijesztő, mégis túlvilágian vonzó. Szofi félt a kiközösítéstől, de még jobban félt Martintól.
Ezen kívül nem akart a hidegben ácsorogni. "Ennél még egy matekóra is jobb!" -gondolta. Hallotta, hogy Martin felkuncog mögötte. Kirázta a hideg. Lassan távolodott, túl lassan. Úgy érezte, ilyen helyzetben nincs elég gyors.
-Hogy mit szeretnék tőled? -ízlelgette a szavakat. Szofi megtorpant. Kihallotta a szavak mögül a gondolkozást. -Azt szeretném..., ha idehívnád az Őrződet.
Mindenki kerülte őt. Főleg az osztályban, de észrevette a folyosókon is az elforduló arcokat. Az ebédszünet végén, amikor visszaért az osztályba, csak annyit látott, hogy mindenki egy helyre csoportosul, majd kínosan elhallhgatnak, amikor belép a terembe.
-Mi történik itt? -kérdezte fennhangon. A kialvatlanságtól ingatag lett az érzelmi állapota és leginkább ssírni volt kedve.
-Semmi -szólt valaki a rögtönzött kör közepéről. Viki.
-De, valami történt. Egy hét nem olyan sok idő -"Vagy mégis?" -tette hozzá magában.
A többiek nem óhajtottak többet mondani, csak visszafordultak és Viki valamilyen magazinról kezdett csacsogni a maga, magas hangján.
Szofinak nehéz lett a mellkassa. Szaggatottan vette a levegőt. A hétfő rövid nap volt, csak öt tanórával, amiből egy volt hátra. Nem hagyhatott ki több órát, pedig komolyan elgondolkozott ezen. Felnézett a falon függő órára. "Még van negyed órám a szünetből" -konstatálta.
Kilépett az iskola kapuján. Elméletileg nem szabadott volna kimennie, amíg tart a tanítás, de nem érdekelte. Megállt az egy közelben lévő pékségnél és vett magának egy muffint. Épp visszaindult volna, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Pontosabban félig ismerőset.
-Szaffi! -kiáltott rá a hang, amit nem akart hallani. Lassan fordult meg, miközben kellemetlen érzés kúszott fel a tarkoján.
-Martin. Honnan tudod a becenevemet? -kérdezte csípősen. Nem volt kedve ehhez pont most.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam. Mi a baj? -kérdezte kis szünet után. -Miért vagy ilyen szomorkás? Olyan bánatosan majszolgatod a csokidat. Sírd ki magad a vállamon!
-Semmi közöd a bajaimhoz, én pedig nem szeretném, hogy közöm legyen a válladhoz. Amúgy meg, te nem jársz iskolába?
-Ó, kérlek. Abból én már kinőttem -vigyorgott. Láthatóan élvezte a helyzetet.
-Hány éves is vagy?
-Nem akarod tudni -hajolt egészen Szofi füléhez. A lány köhögni kezdett, mert ettől a torkán akadt egy falat.
-Én viszont igen, és ha továbbra is akarok, akkor vissza kellene mennem órára.
-Ne akarj oda bemenni! Azok után, amit Viki csinált a távollétedben? Phh...
-Te meg honnan tudsz ilyenekről? -kerekedett el Szofi szeme.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam -ismételte meg. A haját meglibbentette az őszi szél.
-És miért akarod, hogy itt maradjak? Egyáltalán miért maradnék itt veled?
-Mert beszélni akarok veled, és mint már a kuzinomnak is mondtam, jobban meg akarlak ismerni.
Szofi végigmérte a fiút. Szzürke nadrág és fekete ing. Nagyon lengének tűnt az időjáráshoz képest. Szofi a szövetkabátjában vacogva rájött, hogy Martin egészen jóképű. Elgondolkozott azon, hogy talán mégis maradnia kéne, aztán eszébe jutott az a borzongató érzés, amikor a fiú átkarolta Pipi szülinapján.
Martin firtató pillantása kizökkentette a mélázásából.
-Mit szeretnél te tőlem tulajdonképpen? -tette fel a kérdést faképnél hagyva a fiút.
Az iskola felé kezdett masírozni, kicsit sértetten, nagyon sietve. Nem akart többet találkozni ezzel az emberrel. Volt benne valami ijesztő, mégis túlvilágian vonzó. Szofi félt a kiközösítéstől, de még jobban félt Martintól.
Ezen kívül nem akart a hidegben ácsorogni. "Ennél még egy matekóra is jobb!" -gondolta. Hallotta, hogy Martin felkuncog mögötte. Kirázta a hideg. Lassan távolodott, túl lassan. Úgy érezte, ilyen helyzetben nincs elég gyors.
-Hogy mit szeretnék tőled? -ízlelgette a szavakat. Szofi megtorpant. Kihallotta a szavak mögül a gondolkozást. -Azt szeretném..., ha idehívnád az Őrződet.
2013. augusztus 25., vasárnap
27. Fejezet -Lusta őrület-
Kedves naplóm!
Hétfő reggel van. November 5. Semmi kedvem kikelni az ágyból! Szerinted minden fiatal így van ezzel? Nem tudom, csak olyan gagyi az egész! Képzeld el, Viki tegnap szólt, hogy szakítottak Pipivel Nagyon sajnálom, mert szerintem összeillettek. Ma lehet, hogy nem megyek suliba. Nem érzem jól magam.
Robi elméletileg ma már jön suliba, de hozzá sincs kedvem. Tanultam erre egy szót Ágota-nénitől. Melankólikus a hangulatom. Hiányzik Krémes! Mostanában sosem látom és olyan, mintha egy lyuk lenne a lelkemben. Ann meg nem tudom, hol van, vagy él-e még? Azt viszont tudom, hogy Krémes folyton vele van. Furcsa, hogy kezdek féltékenykedni?
Tényleg rosszul vagyok! Szerintem írok még ma, főleg, ha egész nap itthon leszek. Addig is csókok!
Szofi kimászott az ágyból, de megszédült. Még mindig az apukájánál volt, de ezek már Áron utolsó otthon töltött napjai voltak. Szofi felment a lépcsőn és bekopogott apja szobájának ajtaján. Nem kapott választ, ezért benyitott.
-Apa!
-Igen? -nézett fel Áron egy könyvből.
-Lehetne, hogy nem megyek ma suliba? Nem vagyok jól.
-Lázas vagy? -villant aggódás a férfi szemében.
-Nem... Azaz nem tudom. Hol van a lázmérő?
Kiderült, hogy Szofinak igenis nagyon magas láza van. Egyből visszafeküdt az ágyába és bekapcsolta a laptop-ját. Vikinek írt, hogy szóljon a tanároknak a hiányzásról. A következőt gépelte:
"Szia :) hallod, ma kihagyom a sulit :/ szólnál a tanároknak??
Köszi, szia :*"
A válasz nem érkezett meg, de Szofi gyanította, hogy az üzenet elért a címzettjéhez. Amikor már mást kezdett volna csinálni, egy másik chat-ablak ugrott fel. Anna írt neki:
"szijó :D miért nem vagy suliban??"
A válasz egyszerű volt:
"beteg vagyok :'("
Anna nem írt vissza.
Szofi egész napja sorozatnézéssel alvással és olvasással telt. Igazából élvezte a lustálkodást, de tudta, hogy ez nem tart örökké. Nem hagyhatja ki az iskolát, mert jövő évben már ballag. Meg hiányoztak neki az emberek. Pipi, Viki, Hanna. De főként egy valaki.
Robi. Amikor Szofi rá gondolt, az Érzelmek-tengerének hullámai csaptak össze a feje felett. Nem tudta, mit érez, vagy mit nem. Próbálta elhitetni magával, hogy nem szerelmes belé. Lehet, hogy nem volt az, mégis olyan erős szeretet fűzte hozzá, ami sokkal több bármilyen megnevezhető dolognál.
Most pedig az a szőke lányt, aki ennyi dolgot átélt, ledöntött a lábáról egy egyszerű vírus. Kicsit nevetségesnek érezte magát emiatt Szofi is.
A Vikivel megbeszélt táncedzés elmaradt, mert Szofinak nem sikerült megfelelő ruhát vinnie. Várta a pénteket, várta, hogy meggyógyuljon, mert kezdett beleőrülni a semmittevésbe.
De egész héten betegen feküdt. Szombaton át kellett mennie a másik házba, mert Áron visszautazott Londonba. Emiatt mindenki szomorú volt, kivéve Danit.
Őt annyira elfoglalta a cuccai bedobozolása, hogy semmi mással nem tudott törődni. Sőt, mindenkitől elvárta a segítséget. Ez mindenkit idegesített, de őt ez sem zavarta.
Mindenki élte a saját kis életét a saját kis világában. Szofi úgy érezte, hogy mindebből és minden másból is kimarad. Nagyon várta már, hogy hétfőn újra lássa a barátait. Fogalma sem volt, hogy milyen áskálódás kezdőddött a háta mögött, és hogy mennyire nem kéne visszavágynia az iskolába.
Hétfő reggel van. November 5. Semmi kedvem kikelni az ágyból! Szerinted minden fiatal így van ezzel? Nem tudom, csak olyan gagyi az egész! Képzeld el, Viki tegnap szólt, hogy szakítottak Pipivel Nagyon sajnálom, mert szerintem összeillettek. Ma lehet, hogy nem megyek suliba. Nem érzem jól magam.
Robi elméletileg ma már jön suliba, de hozzá sincs kedvem. Tanultam erre egy szót Ágota-nénitől. Melankólikus a hangulatom. Hiányzik Krémes! Mostanában sosem látom és olyan, mintha egy lyuk lenne a lelkemben. Ann meg nem tudom, hol van, vagy él-e még? Azt viszont tudom, hogy Krémes folyton vele van. Furcsa, hogy kezdek féltékenykedni?
Tényleg rosszul vagyok! Szerintem írok még ma, főleg, ha egész nap itthon leszek. Addig is csókok!
Szofi kimászott az ágyból, de megszédült. Még mindig az apukájánál volt, de ezek már Áron utolsó otthon töltött napjai voltak. Szofi felment a lépcsőn és bekopogott apja szobájának ajtaján. Nem kapott választ, ezért benyitott.
-Apa!
-Igen? -nézett fel Áron egy könyvből.
-Lehetne, hogy nem megyek ma suliba? Nem vagyok jól.
-Lázas vagy? -villant aggódás a férfi szemében.
-Nem... Azaz nem tudom. Hol van a lázmérő?
Kiderült, hogy Szofinak igenis nagyon magas láza van. Egyből visszafeküdt az ágyába és bekapcsolta a laptop-ját. Vikinek írt, hogy szóljon a tanároknak a hiányzásról. A következőt gépelte:
"Szia :) hallod, ma kihagyom a sulit :/ szólnál a tanároknak??
Köszi, szia :*"
A válasz nem érkezett meg, de Szofi gyanította, hogy az üzenet elért a címzettjéhez. Amikor már mást kezdett volna csinálni, egy másik chat-ablak ugrott fel. Anna írt neki:
"szijó :D miért nem vagy suliban??"
A válasz egyszerű volt:
"beteg vagyok :'("
Anna nem írt vissza.
Szofi egész napja sorozatnézéssel alvással és olvasással telt. Igazából élvezte a lustálkodást, de tudta, hogy ez nem tart örökké. Nem hagyhatja ki az iskolát, mert jövő évben már ballag. Meg hiányoztak neki az emberek. Pipi, Viki, Hanna. De főként egy valaki.
Robi. Amikor Szofi rá gondolt, az Érzelmek-tengerének hullámai csaptak össze a feje felett. Nem tudta, mit érez, vagy mit nem. Próbálta elhitetni magával, hogy nem szerelmes belé. Lehet, hogy nem volt az, mégis olyan erős szeretet fűzte hozzá, ami sokkal több bármilyen megnevezhető dolognál.
Most pedig az a szőke lányt, aki ennyi dolgot átélt, ledöntött a lábáról egy egyszerű vírus. Kicsit nevetségesnek érezte magát emiatt Szofi is.
A Vikivel megbeszélt táncedzés elmaradt, mert Szofinak nem sikerült megfelelő ruhát vinnie. Várta a pénteket, várta, hogy meggyógyuljon, mert kezdett beleőrülni a semmittevésbe.
De egész héten betegen feküdt. Szombaton át kellett mennie a másik házba, mert Áron visszautazott Londonba. Emiatt mindenki szomorú volt, kivéve Danit.
Őt annyira elfoglalta a cuccai bedobozolása, hogy semmi mással nem tudott törődni. Sőt, mindenkitől elvárta a segítséget. Ez mindenkit idegesített, de őt ez sem zavarta.
Mindenki élte a saját kis életét a saját kis világában. Szofi úgy érezte, hogy mindebből és minden másból is kimarad. Nagyon várta már, hogy hétfőn újra lássa a barátait. Fogalma sem volt, hogy milyen áskálódás kezdőddött a háta mögött, és hogy mennyire nem kéne visszavágynia az iskolába.
2013. augusztus 23., péntek
26. Fejezet -Búslila fátyolozás-
Valahol, messze, nagyon messze valami gonosz készült kitörni. Most felemelte fejét és villámló szemei mögött üzente magában: "Szalay Szofi! Meg foglak ölni!". Ajka vészjósló mosolyra görbült, ami hamar gúnyos vigyorrá torzult. A haja színe egybefolyt arcával a félhomályban. Halált jövendölő kacaj tört elő a torkából és töltötte ki körülötte a teret. Zihált, alig kapott levegőt. Ekkora erőkifejtés is komoly fájdalmakat okozott neki, "Meg foglak ölni!".
Szofi hajnali négykor felriadt az álmából. Kapkodva vette a levegőt, a haja a ziláltan tapadt a homlokához. Azt hitte, valami hirtelen hang ébresztette fel, de lassan rájött, hogy magától ébredt. Legalábbis azt hitte.
Másnap reggel kialvatlanul kelt fel. Az egész napon szokatlanul magábaforduló volt, ami csak nagyon ritkán, szinte soha nem fordult elő. Fáradt volt, mert csak keveset sikerült aludnia. Délután összepakolta a ruháit, amit apukájához akart vinni és felhívta őt.
-Szia Apa!
-Szia Szosza!
-Értem jönnél? Összepakoltam.
-Persze. Egy tíz perc és ott vagyok -hallgatott el egy pillanatra. -Mi a baj?
-Semmi -vágta rá Szofi, szinte megszokásból.
-Hallom a hangodon. Valami baj van.
-De nincs.
De volt.
Vitatkozhattak, ameddig akartak, de legbelül Szofi is tudta, hogy valami nagyon nagy baj van. Nem tudta, hogy mi, de érezte. A nap hátralevő részét is búskomor hangulatban töltötte. Még jobban elszomorította, hogy Dani tényleg nem tart velük.
A szobájába beérve megtorpant az ajtóban. Minden úgy volt, ahogy hagyta. A fal lusta, sötétlila pillantása mérte végig. Az ágy, ami a falba volt süllyesztve és a függönyökön keresztül hívogatóan melegnek tűnt. A bíborszínű sötétítők eltakarták szem elől az erdőt. Szofi kiskorában mindig attól félt, hogy éjszaka valaki benéz, vagy belopódzik azon az üvegajtón, ami az ablakok melllett volt. Este korán lefeküdt, mert ki akarta aludni magát. Éjjel kettőig álmatlanul forgolódott az ágyban, de nem mert a szoba felé nézni.
Reggel telefoncsörgésree ébredt. Ránézett a kijelzőre, de az álom még a szemében volt, nem tudta elolvasni, ki hívja.
-Igen?
-Szia! Viki vagyok.
-Miért hívsz hajnalban? -nyögött fel Szofi fájdalmasan-álmosan.
-Emlékszel, hogy megígérted, hogy eljössz velem táncra?
-Nem.
-Pedig de. És ma lesz. Beszéltem az edzővel.
-Király. Mennyi az idő? -kezdett ébredezni.
-Fél hét, szóbal ideje felkelni! -dorgálta Viki. -Amúgy este nyolctól kilencig van, előtte eljöhetsz hozzánk.
-Köszi. Aludhatok még egy kicst?
-Igen, persze!
-Szia.
-Szia. Ja, és hozz ruhát! -kiáltott még utána Viki a telefonba.
Szofi feje fáradtan hullott vissza a párnára. Kimerült volt.
-Szofi kelj fel! -jött be Áron a szobájába.
-Ne! -kiáltott fel Szofi és a fejére húzta a takarót.
-De igen! Kelj fel! -ismételte meg.
Szofi felült és gyilkos tekintettel nézett az apjára.
-Fent vagyok, jó?
-Nagyon jó -ezzel kiment.
Az egyedül hagyott lány nagyot sóhajtott és kimászott az ágya szélére. Ez az ágy méretre készült, mert a ház átépítése előtt egy kisebb gardrób volt, amit be akartak falazni. Ehelyett inkább egy franciaágynál nagyobb, elfüggönyözött ágy lett belőle.
Lassan, nagyon lassan odasétált a szekrényhez és levette a pizsamáját. Fogalma sem volt, hogy mit vegyen fel. Végül egy mályvaszín blúz és egy fekete nadrág mellett döntött.
Felöltözött, elkészült és nagy nehezen kilépett a ház ajtaján. Hűvös levegő csípte az arcát, de nem érdekelte. Az arcán forró könnyek húztak maguk után csíkot.
Szofi sírt, de fogalma sem volt, hogy miért.
Szofi hajnali négykor felriadt az álmából. Kapkodva vette a levegőt, a haja a ziláltan tapadt a homlokához. Azt hitte, valami hirtelen hang ébresztette fel, de lassan rájött, hogy magától ébredt. Legalábbis azt hitte.
Másnap reggel kialvatlanul kelt fel. Az egész napon szokatlanul magábaforduló volt, ami csak nagyon ritkán, szinte soha nem fordult elő. Fáradt volt, mert csak keveset sikerült aludnia. Délután összepakolta a ruháit, amit apukájához akart vinni és felhívta őt.
-Szia Apa!
-Szia Szosza!
-Értem jönnél? Összepakoltam.
-Persze. Egy tíz perc és ott vagyok -hallgatott el egy pillanatra. -Mi a baj?
-Semmi -vágta rá Szofi, szinte megszokásból.
-Hallom a hangodon. Valami baj van.
-De nincs.
De volt.
Vitatkozhattak, ameddig akartak, de legbelül Szofi is tudta, hogy valami nagyon nagy baj van. Nem tudta, hogy mi, de érezte. A nap hátralevő részét is búskomor hangulatban töltötte. Még jobban elszomorította, hogy Dani tényleg nem tart velük.
A szobájába beérve megtorpant az ajtóban. Minden úgy volt, ahogy hagyta. A fal lusta, sötétlila pillantása mérte végig. Az ágy, ami a falba volt süllyesztve és a függönyökön keresztül hívogatóan melegnek tűnt. A bíborszínű sötétítők eltakarták szem elől az erdőt. Szofi kiskorában mindig attól félt, hogy éjszaka valaki benéz, vagy belopódzik azon az üvegajtón, ami az ablakok melllett volt. Este korán lefeküdt, mert ki akarta aludni magát. Éjjel kettőig álmatlanul forgolódott az ágyban, de nem mert a szoba felé nézni.
Reggel telefoncsörgésree ébredt. Ránézett a kijelzőre, de az álom még a szemében volt, nem tudta elolvasni, ki hívja.
-Igen?
-Szia! Viki vagyok.
-Miért hívsz hajnalban? -nyögött fel Szofi fájdalmasan-álmosan.
-Emlékszel, hogy megígérted, hogy eljössz velem táncra?
-Nem.
-Pedig de. És ma lesz. Beszéltem az edzővel.
-Király. Mennyi az idő? -kezdett ébredezni.
-Fél hét, szóbal ideje felkelni! -dorgálta Viki. -Amúgy este nyolctól kilencig van, előtte eljöhetsz hozzánk.
-Köszi. Aludhatok még egy kicst?
-Igen, persze!
-Szia.
-Szia. Ja, és hozz ruhát! -kiáltott még utána Viki a telefonba.
Szofi feje fáradtan hullott vissza a párnára. Kimerült volt.
-Szofi kelj fel! -jött be Áron a szobájába.
-Ne! -kiáltott fel Szofi és a fejére húzta a takarót.
-De igen! Kelj fel! -ismételte meg.
Szofi felült és gyilkos tekintettel nézett az apjára.
-Fent vagyok, jó?
-Nagyon jó -ezzel kiment.
Az egyedül hagyott lány nagyot sóhajtott és kimászott az ágya szélére. Ez az ágy méretre készült, mert a ház átépítése előtt egy kisebb gardrób volt, amit be akartak falazni. Ehelyett inkább egy franciaágynál nagyobb, elfüggönyözött ágy lett belőle.
Lassan, nagyon lassan odasétált a szekrényhez és levette a pizsamáját. Fogalma sem volt, hogy mit vegyen fel. Végül egy mályvaszín blúz és egy fekete nadrág mellett döntött.
Felöltözött, elkészült és nagy nehezen kilépett a ház ajtaján. Hűvös levegő csípte az arcát, de nem érdekelte. Az arcán forró könnyek húztak maguk után csíkot.
Szofi sírt, de fogalma sem volt, hogy miért.
2013. augusztus 21., szerda
4. -Díjam-
Köszönöm szépen Briginek és Nórinak!
Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot.
2.Válaszolj 11 kérdésre.
3.Tegyél fel 11 kérdést.
4.Küldd tovább 11 embernek.
1. Írj magadról 11 dolgot.
1. Nagyon álmos vagyok már!
2. Lehet, hogy megpróbálok írni egy könyvet, de lehet, hogy csak az álmosság teszi.
3. Két blogom van, de az egyiket csak én és a legjobb barátaim látjuk.
4. A fent említett blog csak arra szolgál, hogy oda írjuk a hülyeségeinket :D
5. A kedvenc gyümölcsöm az eper.
6. Megőrülök a Papa Roach nevű együttesért.
7. Nagyon örülök ennek ka díjnak :3
8. Ma kifestettük a nappalit.
9. Szőke a hajam.
10. Nem tudom , mi legyen a 11., szóvel ne lepődj meg, ha valami nagyon nagy hülyeség.
11. Nyulambulamfülemüle.
2. Válaszolj 11 kérdésre:
1. Milyen zenét hallgattál legutoljára? Ez kicsit gáz, de a Dumb Ways to Die -t xd
2. Mi a kedvenc mesefigurád? Talán a macska, az Alice csodaországban -ból.
3. Kedvenc gyere kori meséd? Az Alice csodaországban, vagy a Szépség és a szörny.
4. Milyen blogot olvastál legutoljára? Ömm... fogalmam sincs.
5. Melyik a kedvenc nyelved? A francia.
6. Mi volt a címe a könyvnek amit most vagy legutoljára olvastál? J.R.R. Tolkien: Gyűrűk ura (A gyűrű szövetsége.
7. Sárgadinnyét vagy a görögdinnyét szereted jobban? Sárgadinnye, de min a kettő <3
8. Mit gondolsz Demi Lovato -ról? (akinek egy úttal sok boldog születésnapot kívánunk!:)xx <3) Semmit semm, mert semmi közöm ahhoz, hogy mit is csinál tulajdonképpen. Szerintem jószínésznő, de ennyi.
9. Kedvenc énekesnőd? Nincsen.
10. Ki a példaképed? Már korábban leírtam, hogy sok van, de az, aki az írásban, az Vii Infant néven van Blogger-re regisztrálva, de személyesen is ismerem.
11. Melyiket választanád barbis vagy rockos? Nehéz kérdés, mert minden nap változik az öltözködési stílusom. Szerintem rockos.
2. Válaszolj 11 kérdésre:
1. Milyen zenét hallgattál legutoljára? Ez kicsit gáz, de a Dumb Ways to Die -t xd
2. Mi a kedvenc mesefigurád? Talán a macska, az Alice csodaországban -ból.
3. Kedvenc gyere kori meséd? Az Alice csodaországban, vagy a Szépség és a szörny.
4. Milyen blogot olvastál legutoljára? Ömm... fogalmam sincs.
5. Melyik a kedvenc nyelved? A francia.
6. Mi volt a címe a könyvnek amit most vagy legutoljára olvastál? J.R.R. Tolkien: Gyűrűk ura (A gyűrű szövetsége.
7. Sárgadinnyét vagy a görögdinnyét szereted jobban? Sárgadinnye, de min a kettő <3
8. Mit gondolsz Demi Lovato -ról? (akinek egy úttal sok boldog születésnapot kívánunk!:)xx <3) Semmit semm, mert semmi közöm ahhoz, hogy mit is csinál tulajdonképpen. Szerintem jószínésznő, de ennyi.
9. Kedvenc énekesnőd? Nincsen.
10. Ki a példaképed? Már korábban leírtam, hogy sok van, de az, aki az írásban, az Vii Infant néven van Blogger-re regisztrálva, de személyesen is ismerem.
11. Melyiket választanád barbis vagy rockos? Nehéz kérdés, mert minden nap változik az öltözködési stílusom. Szerintem rockos.
3. Tegyél fel 11 kérdést:
1. Milyen szzínű a szobád?
1. Milyen szzínű a szobád?
2. Ha lenne egy fiad, hogy neveznéd el?
3. Mi a kedvenc kártyajátékod?
4. Kit tisztelsz a legjobban?
5. Hány olyan ember van, akiért a lelkedet is eladnád (csak képletesen)?
6. Mikor néztél utoljára vámpíros sorozatot/filmet?
7. Angyal, vagy ördög lennél inkább?
8. Ha magadat nevezhetnéd el, mi lenne a neved?
9. Van háziállatod?
10. Ha az előző kérdésre a válasz igen, akkor ez egy tarantulla?
11. Mindezeken túl, te egy krumpli vagy??
4. Küldd el 11 embernek (megint nem 11, nem győzök mindig bocsánatot kérni!!)
25. Fejezet -Kényelmetlen ködösség-
A hétvége további részében semmi különös nem történt. Szofi végig próbálta kiheverni a péntek éjszakát. Folyton a csókon járt az esze, amire alig emlékezett. Gondolkozott azon, hogy vajon mik történtek azokban a fehér foltokban, amik kiestek. Gondolkozott az álmain és a képzelgésein. Még Martinon is. Nem tudta eldönteni, hogy mit rejtenek azok a nagy, barna szemek. Azt sem tudta, hogy most mi lesz közte és Robi között. Idegesítette a tudat, hogy csa kjáték volt az egész.
Hétfőn megint összekaptak Vikivel, és megint elfogta az az alaptalan gyűlölet. Nem tudott mit tenni ez ellen. Kedden a nap közepén valami furcsát vett észre, amit a mosdóban meg is említett Vikinek.
-Pipi miért nem csókol meg soha? -kérdezte a lánytól, akivel most fehér zónában volt a kapcsolatuk.
-Nem tudom, de engem is zavar -válaszolta a lány, miközben bepúderezte az orrát.
-Nagyon furcsa... Mennyi ideje is vagytok együtt?
-Még csak öt napja. Na mindegy, menjünk be, mert Tücsi nagyon mérges lesz!
Bementek az osztályba, de ez a dolog szöget ütött Szofi fejébe. Nem tudta hova tenni. A figyelme viszont elterőlödött a kémia fondorlatos kísérletei által. A nap végén elgondolkozott azon, hogy ezen a héten még nem is látta Robit.
-Robi nincs ma bent? -kérdezte Pipit.
-Nem, elutaztak.
-Nem is szólt...
Ez sokszor megtörtént, mármint az utazás. Robi szülei Horvátországban dolgoztak. Szofi kicsit csalódottan indult haza. Az egész nap olyan bizarr volt. Mintha kívülálló lenne a saját barátai között. A vonaton végig ezen rágódott. Nem volt a közelében senki, akinek elmondhatta volna mindezt. Robi nem ért rá. Vikivel nem voltak olyan kapcsolatban. Krémes pedig...
Hát ő úgy eltávolodott. Szofi ezt sem értette. Azt hitte, hogyha van egy Őrzője, akkor az mindig mellette kell, hogy legyen. De ez nem így volt. Margaréta kialakított maga körül egy emberi életet. Saját barátai, családja voltak.
Szofi olyan elveszett volt. Minta egyedül lenne a világban. Nem tudta, mit tegyen. A lelkében az játszódott le, hogy az egész világ összeborul a feje felett és arcok válnak ki a sötétből, amik csak rajta nevetnek. Az egyik közülük Sebastian arca volt.
Ebben is bizonytalan volt. Nem tudta, hogy csak képzeli-e, vagy megőrült. Ha az álmok nem lettek volna elég furcsák önmagukban, akkor ott voltak a képzelgések.
-Szosza! -nyitott be valaki a szobájába. Szofi az ágyon feküdt és üveges szemekkel bámult egy könyvet.
-Apa? -kérdezte, gyorsan lemászva az ágyról. -Te meg mit keresel itt? Úgy értem, -rázta meg a fejét -te nem Londonban vagy?
-Meglepetés! Hiányoztatok -mondta Áron.
Ott állt teljes életnagyságban a lánya előtt. Ősz szálakkal hintett fekete haja és barna, mosolygós szeme könnyen kivehetőek voltak a lámpa fényénél.
-És kaptam két hétre szabadságot -folytatta.
-De jó! -örült meg Szofi. Nem is tudta, mikor találkoztak utoljára. -És átmegyünk a régi házba?
A "régi ház" Áron házát jelentette, amiben Dani és Szofi felnőttek. Mindig, amikor Áron otthon volt, ott voltak abban az időben.
-Igen. Én már ma este, te pedig holnap. Az jó lenne neked?
-Igen. És Dani? -Szofiban egy gondolt szikrája pattant elő a bátyjával kapcsolatban.
-Hát, ő azt mondta, inkább most itt maradna. Tudod, a költözés is, meg minden.
Hát persze. A költözés kiment Szofi fejéből és most csak újra felhúzta magát rajta.
-Igen. Értem.
-Nekem mennem is kell, mert kell még beszélnem az anyáddal.
-Te csak ne anyázzál itt nekem! -vigyorgott Szofi.
-Szia kicsim!
-Szia Apa!
A lány visszamászott az ágyába. Izgatott volt és kicsit talán kevésbé elveszett. Nagyon keveset beszélt az apjával, úgyhogy nagyon örült, hogy végre ott láthatja. Előkotorta a párnája alól a naplóját.
Kedves naplóm!
Bocsánat, hogy régen írtam neked. Mondhatnám, hogy azért, mert sok dolog történik, de hazudnék. Csak... nem is tudom. Félek bevallani magamnak, hogy egyedül érzem magam.. És hogy ez megijeszt. Nagyon megijeszt. Azt érzem, hogy senkinél sem én vagyok az első és mindenkinek van valaki, aki fontosabb nálam. Az egész olyan értelmetllennek tűnik néha.
Viszont. És most jön a viszont.
Apa itthon van! Csak úgy betoppant a szobámba én meg WTF?? Annyira boldog vagyok! Úgy hiányzott már! De Dani megint kezdi. Nem értem meg, hogy miért kell mindig ezt csinálnia! Értem én, hogy megviselte a válás, de az évekkel ezelőtt volt! Miért Apán kell kitöltenie? Most sem jön velünk a régi házba, pedig Apán látszik, hogy ez nagyon bántja. Na mindegy.
Megyek, mert el akarom még kapni egy szóra Apát! Jó éjt, édesem!
Hétfőn megint összekaptak Vikivel, és megint elfogta az az alaptalan gyűlölet. Nem tudott mit tenni ez ellen. Kedden a nap közepén valami furcsát vett észre, amit a mosdóban meg is említett Vikinek.
-Pipi miért nem csókol meg soha? -kérdezte a lánytól, akivel most fehér zónában volt a kapcsolatuk.
-Nem tudom, de engem is zavar -válaszolta a lány, miközben bepúderezte az orrát.
-Nagyon furcsa... Mennyi ideje is vagytok együtt?
-Még csak öt napja. Na mindegy, menjünk be, mert Tücsi nagyon mérges lesz!
Bementek az osztályba, de ez a dolog szöget ütött Szofi fejébe. Nem tudta hova tenni. A figyelme viszont elterőlödött a kémia fondorlatos kísérletei által. A nap végén elgondolkozott azon, hogy ezen a héten még nem is látta Robit.
-Robi nincs ma bent? -kérdezte Pipit.
-Nem, elutaztak.
-Nem is szólt...
Ez sokszor megtörtént, mármint az utazás. Robi szülei Horvátországban dolgoztak. Szofi kicsit csalódottan indult haza. Az egész nap olyan bizarr volt. Mintha kívülálló lenne a saját barátai között. A vonaton végig ezen rágódott. Nem volt a közelében senki, akinek elmondhatta volna mindezt. Robi nem ért rá. Vikivel nem voltak olyan kapcsolatban. Krémes pedig...
Hát ő úgy eltávolodott. Szofi ezt sem értette. Azt hitte, hogyha van egy Őrzője, akkor az mindig mellette kell, hogy legyen. De ez nem így volt. Margaréta kialakított maga körül egy emberi életet. Saját barátai, családja voltak.
Szofi olyan elveszett volt. Minta egyedül lenne a világban. Nem tudta, mit tegyen. A lelkében az játszódott le, hogy az egész világ összeborul a feje felett és arcok válnak ki a sötétből, amik csak rajta nevetnek. Az egyik közülük Sebastian arca volt.
Ebben is bizonytalan volt. Nem tudta, hogy csak képzeli-e, vagy megőrült. Ha az álmok nem lettek volna elég furcsák önmagukban, akkor ott voltak a képzelgések.
-Szosza! -nyitott be valaki a szobájába. Szofi az ágyon feküdt és üveges szemekkel bámult egy könyvet.
-Apa? -kérdezte, gyorsan lemászva az ágyról. -Te meg mit keresel itt? Úgy értem, -rázta meg a fejét -te nem Londonban vagy?
-Meglepetés! Hiányoztatok -mondta Áron.
Ott állt teljes életnagyságban a lánya előtt. Ősz szálakkal hintett fekete haja és barna, mosolygós szeme könnyen kivehetőek voltak a lámpa fényénél.
-És kaptam két hétre szabadságot -folytatta.
-De jó! -örült meg Szofi. Nem is tudta, mikor találkoztak utoljára. -És átmegyünk a régi házba?
A "régi ház" Áron házát jelentette, amiben Dani és Szofi felnőttek. Mindig, amikor Áron otthon volt, ott voltak abban az időben.
-Igen. Én már ma este, te pedig holnap. Az jó lenne neked?
-Igen. És Dani? -Szofiban egy gondolt szikrája pattant elő a bátyjával kapcsolatban.
-Hát, ő azt mondta, inkább most itt maradna. Tudod, a költözés is, meg minden.
Hát persze. A költözés kiment Szofi fejéből és most csak újra felhúzta magát rajta.
-Igen. Értem.
-Nekem mennem is kell, mert kell még beszélnem az anyáddal.
-Te csak ne anyázzál itt nekem! -vigyorgott Szofi.
-Szia kicsim!
-Szia Apa!
A lány visszamászott az ágyába. Izgatott volt és kicsit talán kevésbé elveszett. Nagyon keveset beszélt az apjával, úgyhogy nagyon örült, hogy végre ott láthatja. Előkotorta a párnája alól a naplóját.
Kedves naplóm!
Bocsánat, hogy régen írtam neked. Mondhatnám, hogy azért, mert sok dolog történik, de hazudnék. Csak... nem is tudom. Félek bevallani magamnak, hogy egyedül érzem magam.. És hogy ez megijeszt. Nagyon megijeszt. Azt érzem, hogy senkinél sem én vagyok az első és mindenkinek van valaki, aki fontosabb nálam. Az egész olyan értelmetllennek tűnik néha.
Viszont. És most jön a viszont.
Apa itthon van! Csak úgy betoppant a szobámba én meg WTF?? Annyira boldog vagyok! Úgy hiányzott már! De Dani megint kezdi. Nem értem meg, hogy miért kell mindig ezt csinálnia! Értem én, hogy megviselte a válás, de az évekkel ezelőtt volt! Miért Apán kell kitöltenie? Most sem jön velünk a régi házba, pedig Apán látszik, hogy ez nagyon bántja. Na mindegy.
Megyek, mert el akarom még kapni egy szóra Apát! Jó éjt, édesem!
2013. augusztus 18., vasárnap
3. -Díjam-
Köszönöm szépen Odii-nak!
1. Írj magadról 11 dolgot.
2. Válaszolj 11 kérdésre.
3. Tegyél fel 11 kérdést.
4. Küld ezt tovább 7 bloggerinának.
11 dolog:
1. A kedvenc tárgyam egy bögre.
2. Fehér póló van rajtam.
2. Fehér póló van rajtam.
3. Ma jöttem haza a Balatonról.
4. Szeretem a fagyit :3
5. Már nagyon várom, hogy este nézhessem a True blood-ot :D
6. Jazz órára járok (tánc) a világ legjobbfej tanárához.
7. Ha lehetne egy kívánságom, világbékét kívánnék.
8. Nagyon hiányoznak a legjobb barátaim.
9. Kell vennem egy ruhát évnyitóra.
10. 7 éve zongorázom, de idén lehet, hogy ízületgyulladás miatt abba kell hagynom :'(
11. körcirkulációsimmunstabilizátor
11 válasz:
1: Miért kezdtél el blogolni? Mert szerettem volna írni, illetve ezt kitárni a világnak.
2: Mi inspirált erre? Nem is tudom... A blogom hajnali 4-kor készült, egy barátommal, aki egy elmebeteg, de azért imádom. Nem igazán emlékszem, hogy mi volt a kiváltó ok.
3: Milyen szettben érzed magad a legjobban? A helyzettől függ. Nyáron, szünetben főleg ruhát szeretek hordani, kiegészítőkkel.
4: Platform vagy tornacipő, miért? Tornacipő. Mit miért?! Mert jobb és kész.
5: Ha nevet változtatnál, mi lenne a választásod? Elizabeth (mivel ezen a néven csak a blogomat vezetem).
6: Szerinted mi a legjobb elfoglaltság ha unatkozik az ember? Olvasás, sorozatnézés, és talán díszítés (ez kicsit hosszú, hogy miért).
7: Mennyi nyelven beszélsz? Kettő, és van egy csekély némettudásom.
8: Melyik közösségi oldalt látogatod a leggyakrabban? Fogalmam sincs.
9: Mivel szokott büntetni az anyukád, amikor visszabeszélsz? Mindig mással, elég széles a repertoárja :D
10: Ki a példaképed, és miért? Több is van, de most azt mondom, aki az írásban. Vi Infant néven van Bloggerre regisztrálva, de személyesen is ismerem. Azért, mert ő írja a legcsodálatosabb műveket, amiket valaha olvastam.
11: A blogodban ki a kedvenc szereplőd? Sebastian :D
11 kérdés:
1. Van plüssöd, amivel alszol?
2. Mikor és miért kezdtél el blogolni?
3. Kik a legjobb barátaid?
4. Kiben bízol meg a legjobban?
5. Van kép a szobád falán? Ha igen, mi az?
6. Mi a kedvenc színed?
7. Mi leszel, ha nagy leszel (azt ne mondd, hogy felnőtt!!!):
8. Mi a kedvenc szavad?
9. Milyen nyelven szeretnél megtanulni?
10. Kinek mondanád el először, ha kiderülne, hogy haldokolsz?
11. Mit álmodtál utoljára?
Akiknek küldöm (megint nem hét :/):
2. -Díjam-
Köszönöm szépen Rékának!
A díj szabályai:
- Írj 11 dolgot magadról
- Válaszolj 11 kérdésre
- Írj 11 kérdést
- Küld tovább 11 embernek
11 dolog rólam:
1. Ez az első blogom.
2. A legjobb barátaim olyanok nekem, mintha a saját részeim lennének.
3. Szeretem a palacsintát :3
4. Van 3 testvérem.
5. Jelenleg több dolgot is írok, ez a blog csak egy közülük.
6. Több dologból a saját irományaiim példáját követem.
7. Imádom a Pretty Little Liars cimű sorozatot.
8. Az az álmom, hogy ügyvéd legyek.
9. A mottóm az, hogy a felhők felett mindig kék az ég.
10. A legjobb barátaim közül az egyik egy cukrásztermék.
11. REBARBARA
11 kérdésre a válasz:
1. Változtattál már a blogod kinézetén? Igen, nem is régen... (Pontosabban 10 perccel ezelőtt.)
2. Abba szeretnéd valaha hagyni a blogolást? Igen, valószínűleg jövő nyáron abba fogom hagyni.
3. Mitől kapsz ihletet? A saját kalandjaimtól, a barátaimtól, az álmaimtól és más ilyen nyálas dolgoktól.
1. Ki a legszebb ember, akit ismersz?
2. Mi az álommunkád?
Blogok, akiknek küldöm (bocsánat, hogy nem 11, de nem nagyon olvasok blogokat):
- Írj 11 dolgot magadról
- Válaszolj 11 kérdésre
- Írj 11 kérdést
- Küld tovább 11 embernek
11 dolog rólam:
1. Ez az első blogom.
2. A legjobb barátaim olyanok nekem, mintha a saját részeim lennének.
3. Szeretem a palacsintát :3
4. Van 3 testvérem.
5. Jelenleg több dolgot is írok, ez a blog csak egy közülük.
6. Több dologból a saját irományaiim példáját követem.
7. Imádom a Pretty Little Liars cimű sorozatot.
8. Az az álmom, hogy ügyvéd legyek.
9. A mottóm az, hogy a felhők felett mindig kék az ég.
10. A legjobb barátaim közül az egyik egy cukrásztermék.
11. REBARBARA
11 kérdésre a válasz:
1. Változtattál már a blogod kinézetén? Igen, nem is régen... (Pontosabban 10 perccel ezelőtt.)
2. Abba szeretnéd valaha hagyni a blogolást? Igen, valószínűleg jövő nyáron abba fogom hagyni.
3. Mitől kapsz ihletet? A saját kalandjaimtól, a barátaimtól, az álmaimtól és más ilyen nyálas dolgoktól.
4. Meg vagy elégedve a visszajelzésekkel? Nem igazán, mert nem nagyon kapok.
5. Milyen hosszúak a történeteid? Attól függ, melyik. Van, ami csak pár oldal, de van, ami sokkal, de sokkal több.
6. Vettél már részt valamilyen blogversenyen? Igen, egy novelláson.
7. Olvasol más blogokat is? Nem, nem nagyon.
8. Sírtál már valaha egy filmen? Még soha.
9. Törték már össze a szíved? Igen. Igen, törték.
10. Kedvenc könyv? Nagyon sok van, de jelenleg talán a Csitt, csitt.
11. Van olyan személy az életedben, akiben feltétel nélkül megbízol? Volt, van és lesz is.
11 kérdés tőlem:
5. Milyen hosszúak a történeteid? Attól függ, melyik. Van, ami csak pár oldal, de van, ami sokkal, de sokkal több.
6. Vettél már részt valamilyen blogversenyen? Igen, egy novelláson.
7. Olvasol más blogokat is? Nem, nem nagyon.
8. Sírtál már valaha egy filmen? Még soha.
9. Törték már össze a szíved? Igen. Igen, törték.
10. Kedvenc könyv? Nagyon sok van, de jelenleg talán a Csitt, csitt.
11. Van olyan személy az életedben, akiben feltétel nélkül megbízol? Volt, van és lesz is.
11 kérdés tőlem:
1. Ki a legszebb ember, akit ismersz?
2. Mi az álommunkád?
3. Van olyan ember a környezetedben, aki szeret téged, de mindig úgy érzed, hogy nem eléggé?
4. Mit gondolsz a mai öltözködési stílusról a fiatalok körében?
5. Mi a kedvenc állatod?
6. Az írás a szívedből jön?
7. Ki az az ember, akit a legjobban szeretsz?
8. Milyen zenét hallgatsz?
9. Tudtad, hogy az emberek biztosan nagyon szeretnek?? :3
10. Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?
11. Szereted az egyszarvúkat?
Blogok, akiknek küldöm (bocsánat, hogy nem 11, de nem nagyon olvasok blogokat):
2013. augusztus 12., hétfő
24. Fejezet -MásNap-
Szofi kínzó fejfájásra ébredt. A gondolatok kavarogtak a fejében, de nem tudta összeszedni őket. Kinyitotta a szemét és beletűzött a Nap. Megpróbált visszaemlékezni az előző estére. A szavak egyenként jutottak eszébe.
Vodka.
Medence.
Csók.
"Csók?!" -lepődött meg saját magán. Csak halványan maradt meg benne, hogy Robi hogyan csókolta meg előző éjjel.
"Robi!" -kiáltott fel magában. Fel akart ülni, de nem tudott. Valaki köré fonta a karját. Nagyon óvatosan felnézett és szőke hajat látott. Valami kieresztett benne. Ott fekszik Robival és mindenki más alszik körülötte. A még mindig hasogató fejfájás elfüggönyözte a világot, de kezdett összeállni benne, hogy mi történt még. "Volt valami tejszínhab is..." -gondolta. -"Meg Pipi csinált valamit Vikivel... Viki! Vajon hol lehet? Tényleg, én hol vagyok?" -gondolkozott el.
Elkezdte kihámozni magát Robi öleléséből, amire a fiú felébredt.
-Hova mész? -kérdezte álmosan.
-Ömm... Felfrissítem magam egy kicsit -ez inkább hangzott kérdésnek.
-Ne hagyj itt! -kérte Robi és lustán elmosolyodott.
-Meg kell néznem, hogy mindenki rendben van-e..., és hogy mindenkin rajta maradt-e a bugyi.
-Ez a szebb kifejezés arra, hogy Pipi ágyba mosolyogta-e Vikit.
-Igen, csak én nem így fogalmaztam.
Szofi felállt és körülnézett. Pipi hálószobájában volt és eddig egy matracon feküdt. Az egész szobában rendetlenség volt, de nem nagyon. Kilépett az ajtón és lement a lépcsőn. Ahogy sejtette, a többieket a nappaliban talált, elnyúlva.
Vikit Pipi mellett látta, a kanapén. Peti és Dani a földön feküdtek. Hanna pár ismeretlen gyerek mellett volt egy matracon.
"Mindenki fel van öltözve" -könnyebbült meg Szofi. Visszaindult a lépcsőn. Vissza akart feküdni az ágyba Robi mellé. De a fiú már jött is le a lépcsőn.
-Állj! -szólt rá Szofi. -Te miért nem vagy másnapos?
-Mert én bírom a piát. Amúgy nagyon cuki vagy részegen. Mondták már? -jelent meg az arcán az a tipikus kisfiús félmosoly.
-Nem, nem mondták. Na megyek, lemosom a sminkem... Biztos gyönyörű lehetek.
-Az vagy -jelentette ki Robi otthagyva a lányt.
Szofi a fürdőszoba felé vette az irányt. Belenézett a tükörbe és egy kicsit megijedt attól, amit látott. A szemfestéke lefolyt, a vörös rúzsnak pedig csak halvány nyomai maradtak. A haja csapzott volt, az arca pedig beesett.
Elkezdte rendbetenni a haját egy fésűvel, amit a mosdó szélén talált. Amikor elfogadhatónak titulálta, rájött, hogy a sminkjével is kell kezdenie valamit. Lehajolt és hideg vizet locsolt az arcába. Felegyenesedett és a látványtól nem kapott levegőt.
Fekete haj, szürke, örvénylő tekintet.
Sebastian állt mögötte.
-Ne félj, kislány, ez csak egy álom -mondta hanyagul falnak dőlve.
Szofi sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Elhűlve bámult a tükörbe, elkerekedett szemekkel. Pislogni kezdett és megrázta a fejét. Újra a tükörbe pillantott, de már csak
magát látta benne, ijedt tekintettel.
Gyorsan távozott, és még mindig enyhén sokkos állapotban Robihoz sietett.
-Jól vagy? -kérdezte a fiú.
-Aha, csak kicsit fáj a fejem.
-Nem csoda. Pipi és Viki alig tudtak felkelni.
-Ki kér kávét? -ordított valaki a konyhából.
-Ne kiabálj! -nyögött fel Pipi, aki a kanapén ült.
-Na, de ki kér kávét?!
-Én kérek! -jelentkezett Viki fáradt hangon, Pipi mellől. -És ő is -mutatott a fiúra.
-Én is! -mondta Szofi.
-Én is! -szólalt meg Robi.
-Én is! -szólt egy ismeretlen fiú. Kis szünet után Szofihoz fordult. -Hallod, ti mit csináltatok az éjjel? Annyit fogtam belőle, hogy eléggé berúgtatok és beleestetek a medencébe.
-Ja... Hát, ez elég hosszú -vigyorgott Szofi.
Jobban megnézte a fiút, aki hozzá beszélt. Aranybarna haj és mogyoróbarna szemek. Jóvágású arcát gödröcskék szabdalták, miközben mosolygott.
-Amúgy Martin vagyok. A szülinapos unokatesója -nyújtott kezet.
-Szofi -mutatkozott be a lány. -Tegnap nem láttalak itt -gondolkozott el.
-Későn érkeztem, amikor ti már... khm... Jól éreztétek magatokat. Addig más dolgom volt -kacsintott.
-És miért nem csatlakoztál hozzánk? Nem olyannak tűnsz, aki beéri egy filmmel.
-Nem is olyan vagyok, csak úgy tűnt, jól elvagytok, szóval leléptem pár órára és visszajöttem.
-Hova mentél? -értetlenkedett Szofi. Egyre furcsábbnak találta ezt a fiút.
-Az titok -mondta, és nagyon-nagyon szemtelenül mosolygott.
-Gyerekek, itt a kávé -csatlakozott Pipi egy tálcával a kezében. Bizonytalanul Szofira nézett, miközben kiosztotta a csészéket. -Látom megismerted Martint...
-Igen, megismert -vigyorodott el Martin. -De én azért megismerném őt közelebbről -karolta át a lányt.
Szofit kirázta a hideg az érintésére, ezért ellépett mellőle.
-Hol van Viki? -kérdezte elpirulva.
Mielőtt választ kaphatott volna a kérdésére, meglátta, hogy Pipivel megint összeforrnak egy csókban. Martin a kávéját kezdte kortyolgatni és Szofi követte a példáját.
Valami nagyon furcsa volt ebben a fiúban, de még nem tudta, hogy mi. Sejtelme sem volt, hogy mennyit fognak még találkozni.
Vodka.
Medence.
Csók.
"Csók?!" -lepődött meg saját magán. Csak halványan maradt meg benne, hogy Robi hogyan csókolta meg előző éjjel.
"Robi!" -kiáltott fel magában. Fel akart ülni, de nem tudott. Valaki köré fonta a karját. Nagyon óvatosan felnézett és szőke hajat látott. Valami kieresztett benne. Ott fekszik Robival és mindenki más alszik körülötte. A még mindig hasogató fejfájás elfüggönyözte a világot, de kezdett összeállni benne, hogy mi történt még. "Volt valami tejszínhab is..." -gondolta. -"Meg Pipi csinált valamit Vikivel... Viki! Vajon hol lehet? Tényleg, én hol vagyok?" -gondolkozott el.
Elkezdte kihámozni magát Robi öleléséből, amire a fiú felébredt.
-Hova mész? -kérdezte álmosan.
-Ömm... Felfrissítem magam egy kicsit -ez inkább hangzott kérdésnek.
-Ne hagyj itt! -kérte Robi és lustán elmosolyodott.
-Meg kell néznem, hogy mindenki rendben van-e..., és hogy mindenkin rajta maradt-e a bugyi.
-Ez a szebb kifejezés arra, hogy Pipi ágyba mosolyogta-e Vikit.
-Igen, csak én nem így fogalmaztam.
Szofi felállt és körülnézett. Pipi hálószobájában volt és eddig egy matracon feküdt. Az egész szobában rendetlenség volt, de nem nagyon. Kilépett az ajtón és lement a lépcsőn. Ahogy sejtette, a többieket a nappaliban talált, elnyúlva.
Vikit Pipi mellett látta, a kanapén. Peti és Dani a földön feküdtek. Hanna pár ismeretlen gyerek mellett volt egy matracon.
"Mindenki fel van öltözve" -könnyebbült meg Szofi. Visszaindult a lépcsőn. Vissza akart feküdni az ágyba Robi mellé. De a fiú már jött is le a lépcsőn.
-Állj! -szólt rá Szofi. -Te miért nem vagy másnapos?
-Mert én bírom a piát. Amúgy nagyon cuki vagy részegen. Mondták már? -jelent meg az arcán az a tipikus kisfiús félmosoly.
-Nem, nem mondták. Na megyek, lemosom a sminkem... Biztos gyönyörű lehetek.
-Az vagy -jelentette ki Robi otthagyva a lányt.
Szofi a fürdőszoba felé vette az irányt. Belenézett a tükörbe és egy kicsit megijedt attól, amit látott. A szemfestéke lefolyt, a vörös rúzsnak pedig csak halvány nyomai maradtak. A haja csapzott volt, az arca pedig beesett.
Elkezdte rendbetenni a haját egy fésűvel, amit a mosdó szélén talált. Amikor elfogadhatónak titulálta, rájött, hogy a sminkjével is kell kezdenie valamit. Lehajolt és hideg vizet locsolt az arcába. Felegyenesedett és a látványtól nem kapott levegőt.
Fekete haj, szürke, örvénylő tekintet.
Sebastian állt mögötte.
-Ne félj, kislány, ez csak egy álom -mondta hanyagul falnak dőlve.
Szofi sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Elhűlve bámult a tükörbe, elkerekedett szemekkel. Pislogni kezdett és megrázta a fejét. Újra a tükörbe pillantott, de már csak
magát látta benne, ijedt tekintettel.
Gyorsan távozott, és még mindig enyhén sokkos állapotban Robihoz sietett.
-Jól vagy? -kérdezte a fiú.
-Aha, csak kicsit fáj a fejem.
-Nem csoda. Pipi és Viki alig tudtak felkelni.
-Ki kér kávét? -ordított valaki a konyhából.
-Ne kiabálj! -nyögött fel Pipi, aki a kanapén ült.
-Na, de ki kér kávét?!
-Én kérek! -jelentkezett Viki fáradt hangon, Pipi mellől. -És ő is -mutatott a fiúra.
-Én is! -mondta Szofi.
-Én is! -szólalt meg Robi.
-Én is! -szólt egy ismeretlen fiú. Kis szünet után Szofihoz fordult. -Hallod, ti mit csináltatok az éjjel? Annyit fogtam belőle, hogy eléggé berúgtatok és beleestetek a medencébe.
-Ja... Hát, ez elég hosszú -vigyorgott Szofi.
Jobban megnézte a fiút, aki hozzá beszélt. Aranybarna haj és mogyoróbarna szemek. Jóvágású arcát gödröcskék szabdalták, miközben mosolygott.
-Amúgy Martin vagyok. A szülinapos unokatesója -nyújtott kezet.
-Szofi -mutatkozott be a lány. -Tegnap nem láttalak itt -gondolkozott el.
-Későn érkeztem, amikor ti már... khm... Jól éreztétek magatokat. Addig más dolgom volt -kacsintott.
-És miért nem csatlakoztál hozzánk? Nem olyannak tűnsz, aki beéri egy filmmel.
-Nem is olyan vagyok, csak úgy tűnt, jól elvagytok, szóval leléptem pár órára és visszajöttem.
-Hova mentél? -értetlenkedett Szofi. Egyre furcsábbnak találta ezt a fiút.
-Az titok -mondta, és nagyon-nagyon szemtelenül mosolygott.
-Gyerekek, itt a kávé -csatlakozott Pipi egy tálcával a kezében. Bizonytalanul Szofira nézett, miközben kiosztotta a csészéket. -Látom megismerted Martint...
-Igen, megismert -vigyorodott el Martin. -De én azért megismerném őt közelebbről -karolta át a lányt.
Szofit kirázta a hideg az érintésére, ezért ellépett mellőle.
-Hol van Viki? -kérdezte elpirulva.
Mielőtt választ kaphatott volna a kérdésére, meglátta, hogy Pipivel megint összeforrnak egy csókban. Martin a kávéját kezdte kortyolgatni és Szofi követte a példáját.
Valami nagyon furcsa volt ebben a fiúban, de még nem tudta, hogy mi. Sejtelme sem volt, hogy mennyit fognak még találkozni.
2013. augusztus 7., szerda
-Nyertem :'3-
Sziasztok!
Pár héttel ezelőtt jelentkeztem a Fight to love, love to live című blog által megrendezett novellaversenyre. És mit ad Isten? Megnyertem... Annyira boldog vagyok!
Pár héttel ezelőtt jelentkeztem a Fight to love, love to live című blog által megrendezett novellaversenyre. És mit ad Isten? Megnyertem... Annyira boldog vagyok!
Most, hogy ennek vége, többször, sűrűbben fogok írni nektek!
Puszi. Elizabeth.
2013. augusztus 5., hétfő
23. Fejezet -Medence mámor-
Amikor előkerült a tejszínhab és már alig volt az üvegben vodka, Robi (aki amúgy teljesen józan volt, csak kicsit elvetemülten elmebeteg) így szólt:
-Pipi! -mondta a nem teljesen magánál lévő fiúnak. -Felelsz, vagy mersz?
-Ömm... -megrázta a fejét. -Mik is a lehetőségek? -Aztán a fejéhez kapott és válaszolt. -Merek, igen. Ez lesz az -motyogta magában.
-Rendben. Viki, gyere ide! -intette Robi magához a lányt, aki engedelmesen lefeküdt a terasz csempéjén, ahogy azt Robi mutatta. A fiú a szájára nyomott egy nagy adag tejszínhabot aztán megint a barátjához fordult. -Most nyald le -adta ki az egyszerű utasítást.
Pipi Viki fölé hajolt és végrehajtotta a feladatot. A nyalakodás végül szenvedélyes csókban végződött. Szofi úgy érezte, megsérti a barátai privát szféráját, tehát inkább a medencét kezdte tanulmányozni. A vize hívogatóan csillogott. Pipi hangjára elkapta a tekintetét.
-Robi, te jössz! -kiáltott fel indokolatlanul hangosan. -Felelsz, vagy mersz?
-Ez komoly kérdés? -húzta össze a szemöldökét a megszólított. Úgy nézett ki, mint egy durcás kisfiú.
-Akkor... Gyere ide, súgok valamit.
Amíg a fiúk valóban sugdolózni kezdtek, Szofi Viki mellé sétált és lehuppant mellé. A lány elbódulva nézelődött maga körül, de barátnője érkezésére visszazökkent a valóságba.
-Akkor ti most Pipivel... -kezdte Szofi, de torkán akadt a szó, amikor valaki leült a másik oldalára és átkarolta a derekát.
Robi. Szofi odakapta a tekintetét és csak egy dologra tudott koncentrálni. A fiú szájára. És az egyre közeledett. Valahonnan előkerült Pipi, a flakonnal a kezében, és összefújta habbal az egész lányt. Az arcát, a nyakát, a dekoltázsát. Mindenét.
Robi erre -Szofi nagy méltatlankodására- nem hogy összeszidta volna a barátját, hanem nyalogatni kezdte Szofit. Az arcán, a nyakán, a dekoltázsán. Mindenén.
A lány először meg sem tudott szólalni meglepetésében, miközben a többiek a háttérben hangosan vihogott. Szofi nem tudott megszólalni. Elfolyt körülötte a világ. Csak ő létezett és Robi. A teste megfeszült, majd elengedett. Robi nyelvének érintése mentén felforrósodott a bőre.Mindenét bizsergés járta át.
Robi eközben gyengéden takarította le a lányt, aki elolvadni készült. Viki és Pipi újra egymásba fonódtak, nem is olyan messze tőlük. Ez egy kívülálló szemének bizarr és talán visszataszító lett volna, de nekik nem. Azért nem, mert mind csak a saját világukban léteztek. Azért sem, mert részegek voltak. Azért sem, mert lehet, hogy csak a hév műve volt ez az egész. Mindegy, miért, de megtörtént.
Viki és Pipi lassan leakadtak egymásról. Robi is lassan végzett, Szofi pedig próbált szilárd halmazállapotot felvenni.
-És most? -kérdezte Robi. -Viki! Felelsz, vagy mersz?
-Hát... felelek -mondta kis gondolkozás után.
-Szűz vagy még? -kérdezte egyből Robi.
-Nem, nem vagyok.
-Kivel volt meg? -tátotta el a száját Szofi. Erre Viki kuncogni kezdett, ami nevetéssé, majd kacagássá erősödött.
-Ha-ha-ha, csak hazudtam, ti buták!
'' Hát ez igazán vicces volt'' -gondolta Szofi a szemét forgatva.
-Játsszunk már tovább! -kérte Viki, majd Szofihoz fordult. -Felelsz, vagy mersz?
-Merek -jelentette ki határozottan.
-Lovagoltál te valaha?
-Igen, de hogy jön ez ide?
-Ülj Robi ölébe úgy. Na, vágod, hogyan -gesztikulált a kezével. -És csókold meg... Mondjuk legyen fél perc.
Ez annyit jelentett, hogy Szofinak terpeszben Robi ölében kellett ülnie fél percig, miközben csókolóznak. Ez részegen, ilyen hangulatban talán nem lett volna olyan nehéz feladat, de Szofi érzelmeivel, hát... ez már nem tűnt olyan könnyűnek.
Szofi beletörődően sétált oda a fiúhoz, aki a medence szélén ült és abba lógatta a lábát. Valószínűleg hallotta, mit beszéltek a lányok az imént, mert sugárzó mosollyal fogadta a közeledőt. Sőt, talán ravasz mosollyal. Sőt, talán kicsit alantas mosollyal.
Amikor Szofi mellé ért átvetette felette az egyik lábát és eleinte kicsit bénán elhelyezkedett az ölében. Átkarolta a nyakát, átkulcsolta a lábát a hátánál és mélyen a szemébe nézett. Robi mélykék szeme bágyadtan csillogott az éjszakában. Megfogta a lány derekát és közeledni kezdett felé. De minél jobban előredőlt, egyre jobban elvesztette az egyensúlyát. Az ajkuk között csak egy nagyon kicsi hely volt, Szofi már érezte a fiú teste melegét.
És akkor leestek.
A hideg víz marta Szofi bőrét. Levegő után kapkodott, de csak víz jutott a tüdejébe. Egy pillanat múlva Robi húzta a víz felszínére és vette a karjába. A víz egyáltalán nem volt mély. Szofi gyerekkora óta tudott úszni, de most leblokkolt. Lehet, hogy a sokk, lehet, hogy az alkohol tette.
A foga vacogni kezdett, miközben lassan a medence széle felé araszoltak. Szofi Robi nyakába karolt és a vállába hajtotta arcát. Meleg bizsergés járta át a testét, de ezentúl nagyon fázott.
Óráknak tűnő másodpercek után nagy nehezen kikászálódtak a teraszra és konstatálták, hogy csurom vizesek. A csipkeblúz szorosan tapadt Szofi bőréhez. A haja kócos volt, a sminkje elfolyt. Mind a négyen bementek a házba, mit sem törődve azzal, hogy csöpögött róluk a víz. Felértek Pipi szobájába, aki a szekrényben kezdett kotorászni. Viki azzal volt elfoglalva, hogy a táskájában kutatott valami után.
Robi Szofihoz lépett.
-Viki! -kiáltotta el magát elég hangosan ahhoz, hogy mindenki odaforduljon. -Valami lemaradt a feladatból -mondta és megcsókolta Szofit.
-Pipi! -mondta a nem teljesen magánál lévő fiúnak. -Felelsz, vagy mersz?
-Ömm... -megrázta a fejét. -Mik is a lehetőségek? -Aztán a fejéhez kapott és válaszolt. -Merek, igen. Ez lesz az -motyogta magában.
-Rendben. Viki, gyere ide! -intette Robi magához a lányt, aki engedelmesen lefeküdt a terasz csempéjén, ahogy azt Robi mutatta. A fiú a szájára nyomott egy nagy adag tejszínhabot aztán megint a barátjához fordult. -Most nyald le -adta ki az egyszerű utasítást.
Pipi Viki fölé hajolt és végrehajtotta a feladatot. A nyalakodás végül szenvedélyes csókban végződött. Szofi úgy érezte, megsérti a barátai privát szféráját, tehát inkább a medencét kezdte tanulmányozni. A vize hívogatóan csillogott. Pipi hangjára elkapta a tekintetét.
-Robi, te jössz! -kiáltott fel indokolatlanul hangosan. -Felelsz, vagy mersz?
-Ez komoly kérdés? -húzta össze a szemöldökét a megszólított. Úgy nézett ki, mint egy durcás kisfiú.
-Akkor... Gyere ide, súgok valamit.
Amíg a fiúk valóban sugdolózni kezdtek, Szofi Viki mellé sétált és lehuppant mellé. A lány elbódulva nézelődött maga körül, de barátnője érkezésére visszazökkent a valóságba.
-Akkor ti most Pipivel... -kezdte Szofi, de torkán akadt a szó, amikor valaki leült a másik oldalára és átkarolta a derekát.
Robi. Szofi odakapta a tekintetét és csak egy dologra tudott koncentrálni. A fiú szájára. És az egyre közeledett. Valahonnan előkerült Pipi, a flakonnal a kezében, és összefújta habbal az egész lányt. Az arcát, a nyakát, a dekoltázsát. Mindenét.
Robi erre -Szofi nagy méltatlankodására- nem hogy összeszidta volna a barátját, hanem nyalogatni kezdte Szofit. Az arcán, a nyakán, a dekoltázsán. Mindenén.
A lány először meg sem tudott szólalni meglepetésében, miközben a többiek a háttérben hangosan vihogott. Szofi nem tudott megszólalni. Elfolyt körülötte a világ. Csak ő létezett és Robi. A teste megfeszült, majd elengedett. Robi nyelvének érintése mentén felforrósodott a bőre.Mindenét bizsergés járta át.
Robi eközben gyengéden takarította le a lányt, aki elolvadni készült. Viki és Pipi újra egymásba fonódtak, nem is olyan messze tőlük. Ez egy kívülálló szemének bizarr és talán visszataszító lett volna, de nekik nem. Azért nem, mert mind csak a saját világukban léteztek. Azért sem, mert részegek voltak. Azért sem, mert lehet, hogy csak a hév műve volt ez az egész. Mindegy, miért, de megtörtént.
Viki és Pipi lassan leakadtak egymásról. Robi is lassan végzett, Szofi pedig próbált szilárd halmazállapotot felvenni.
-És most? -kérdezte Robi. -Viki! Felelsz, vagy mersz?
-Hát... felelek -mondta kis gondolkozás után.
-Szűz vagy még? -kérdezte egyből Robi.
-Nem, nem vagyok.
-Kivel volt meg? -tátotta el a száját Szofi. Erre Viki kuncogni kezdett, ami nevetéssé, majd kacagássá erősödött.
-Ha-ha-ha, csak hazudtam, ti buták!
'' Hát ez igazán vicces volt'' -gondolta Szofi a szemét forgatva.
-Játsszunk már tovább! -kérte Viki, majd Szofihoz fordult. -Felelsz, vagy mersz?
-Merek -jelentette ki határozottan.
-Lovagoltál te valaha?
-Igen, de hogy jön ez ide?
-Ülj Robi ölébe úgy. Na, vágod, hogyan -gesztikulált a kezével. -És csókold meg... Mondjuk legyen fél perc.
Ez annyit jelentett, hogy Szofinak terpeszben Robi ölében kellett ülnie fél percig, miközben csókolóznak. Ez részegen, ilyen hangulatban talán nem lett volna olyan nehéz feladat, de Szofi érzelmeivel, hát... ez már nem tűnt olyan könnyűnek.
Szofi beletörődően sétált oda a fiúhoz, aki a medence szélén ült és abba lógatta a lábát. Valószínűleg hallotta, mit beszéltek a lányok az imént, mert sugárzó mosollyal fogadta a közeledőt. Sőt, talán ravasz mosollyal. Sőt, talán kicsit alantas mosollyal.
Amikor Szofi mellé ért átvetette felette az egyik lábát és eleinte kicsit bénán elhelyezkedett az ölében. Átkarolta a nyakát, átkulcsolta a lábát a hátánál és mélyen a szemébe nézett. Robi mélykék szeme bágyadtan csillogott az éjszakában. Megfogta a lány derekát és közeledni kezdett felé. De minél jobban előredőlt, egyre jobban elvesztette az egyensúlyát. Az ajkuk között csak egy nagyon kicsi hely volt, Szofi már érezte a fiú teste melegét.
És akkor leestek.
A hideg víz marta Szofi bőrét. Levegő után kapkodott, de csak víz jutott a tüdejébe. Egy pillanat múlva Robi húzta a víz felszínére és vette a karjába. A víz egyáltalán nem volt mély. Szofi gyerekkora óta tudott úszni, de most leblokkolt. Lehet, hogy a sokk, lehet, hogy az alkohol tette.
A foga vacogni kezdett, miközben lassan a medence széle felé araszoltak. Szofi Robi nyakába karolt és a vállába hajtotta arcát. Meleg bizsergés járta át a testét, de ezentúl nagyon fázott.
Óráknak tűnő másodpercek után nagy nehezen kikászálódtak a teraszra és konstatálták, hogy csurom vizesek. A csipkeblúz szorosan tapadt Szofi bőréhez. A haja kócos volt, a sminkje elfolyt. Mind a négyen bementek a házba, mit sem törődve azzal, hogy csöpögött róluk a víz. Felértek Pipi szobájába, aki a szekrényben kezdett kotorászni. Viki azzal volt elfoglalva, hogy a táskájában kutatott valami után.
Robi Szofihoz lépett.
-Viki! -kiáltotta el magát elég hangosan ahhoz, hogy mindenki odaforduljon. -Valami lemaradt a feladatból -mondta és megcsókolta Szofit.
2013. július 28., vasárnap
22. Fejezet -Egy "I" sokat számít-
Szofi nem hitt a szemének."Nem elég, hogy semmi nem történik, de még ez is uncsi?" -gondolta."-Az Istenit!".
Titkon remélte, hogy most kikapcsolhat egy kicsit, hogy nem kell az álmaival vagy más furcsa és kiakasztó dolgokkal törődnie. Azt is remélte, hogy megtörik a jég közte és Robi között, amit már majdnem két éve próbáltak áttörni. Azt is remélte, hogy éri végre valami izgalom. Majd' belehalt a semmittevésbe.
Ehelyett Pipihez szaladt és mosolyogva a kezébe nyomott egy ajándékcsomagot.
-Boldogat! -mondta és megölelte.
-Köszi -vigyorgott Pipi. Viki lépett oda hozzá.
-Boldog szülinapot! -adott puszit az arcára.
-Köszi!
Szofi körülnézett. Egy nappaliban állt, ami egy ebédlőben ért véget. A fal mentén végig egy óriási fekete bőrkanapé húzódott. Az egyik végén laza testtartásban Robi feküdt.
-Szia kislány! -mondta. Szőke haja a mélykék szeme elé hullott.
-Szia! -könnyebbült meg egy kicsit Szofi és lefeküdt mellé. -Hallod, mi történik itt? -súgta.
-Nem tudom, itt unom szét az agyam!
-Nem csinálunk valamit? -nyávogott Szofi.
-Lennének ötleteim -nézett a szemébe Robi félmosollyal az arcán. Szofi úgy érezte, mindjárt elolvad. Egymás szemében elveszve töltöttek egy kis időt, majd Pipi dőlt le melléjük.
-Csináljunk valamit! -kérte. Robi és Szofi vigyorogva néztek össze.
Szofi most nézett csak jobban körül. Nem voltak sokan. Ott volt az osztályból Hanna, Peti és Dani, ott volt Robi és Viki, meg még pár ember, akit nem ismert. Zene ment, de mindenki ült, vagy feküdt. Olyan túl nyugodt volt ez az egész.
-Menjünk ki a kertbe -vetette fel Viki.
-Jó, csak csináljunk már valamit! -kérte Szofi.
Négyük között már kialakult egyfajta kötelék. Ők egy amolyan csapat voltak, ha úgy tetszik. Viki, Szofi, Pipi és Robi. Kialakult köztük az is, hogy ki-kinek tetszik és ki-kivel van mindig. Amikor kiértek kertbe, lefeküdtek a teraszra. Robi és Szofi kicsit elkülönültek, úgy beszélgettek.
-Szerinted összejönnek ma? -kérdezte Szofi Vikiék felé pillantva.
-Szerintem nem. Pipinek még mindig bejössz -hallatszott a válasz. -Mondjuk okkal -vigyorgott.
-De ajj! Nekik össze kell jönniük. Én ezt eldöntöttem -jelentette ki teljes magabiztossággal.
-Várj egy pillanatot, mindjárt jövök -állt fel Robi. Bement a házba és Szofiban üresség támadt. Eközben Pipi és Viki egymás kezét fogva nevetgéltek valamin. Robi éveknek tűnő percek múltán visszatért és a holdfényben valami megcsillant a kezében.
-Tudtam, hogy az ilyenekben rád számíthatok! -Szofi fuldoklott az elfojtott nevetéstől.
-Mi van a kezedben? -szólalt meg Pipi. Sebi meglóbálta a levegőben az üveg vodkát.
-Boldogat! -vigyorgott. -Kínáljuk meg a többieket, vagy igyuk meg az egészet mi?
-Hát... Kínáljuk meg őket, de úgyse kérnek és igyuk meg az egészet mi -válaszolt Pipi, akinek szintén fülig ért a szája. -Várj, megkérdezem őket!
Pár perc múlva visszatért és közölte, hogy valóban senki nem kér. Bent ülnek és elkezdtek nézni valami filmet.
Robi kinyitotta az üveget és Szofi kezébe nyomta. A lány még sosem ivott vodkát, de azt tudta, hogy elég nagyot üt. Ő továbbadta Pipinek, mondván, a szülinaposé az elsőbbség.
Ő fogta magát és összeszedve minden bátorságát beleivott.
-Azta... -mondta. -Mi van ebben? -tette fel a költői kérdést, majd visszaadta Szofinak az üveget.
-Ne sokat! -figyelmeztette Robi.
-Miért? -csodálkozott Szofi. -Úgy terveztem, hogy hagyok nektek.
-Mert kezdőknek elég durva.
Szofinak nem sok ideje volt elgondolkozni azon, hogy Robi aggódik miatta. Eléggé félt. Nem nagyon ivott és még sosem volt részeg, csak olyan cukin becsípett. Nagy levegőt vett és beleivott a vodkába. Az ital égette a torkát, olyan volt, mint a folyékony tűz. Nem is volt tudatában annak, hogy mennyit iszik, amikor valaki kivette a kezéből az üveget.
-Mondom ne sokat! -szólt rá Robi. A lány azt sem tudta, mi történt. Lassan rájött, hogy mennyit ivott. Túl sokat.
Robi majd Viki is ittak és ettől érezhetően jobb lett a hangulat. Minden viccesebb és izgalmasabb lett. Szofi egy váratlan pillanatban megszólalt.
-Én most beleugrok a medencébe -jelentette ki.
-Nem! -hallatszott Robi tiszta hangja. Ő is sokat ivott, de elég edzett volt ahhoz, hogy józan maradjon. -Nem engedem, hogy részegen ússz!
-Én nem vagyok részeg! -háborodott fel Szofi. Amúgy de, de igen az volt.
-Dehogy vagy! -ölelte át megnyugtatóan a fiú. -Inkább csak feküdjünk le, jó?
-Na jó -egyezett bele a lány. -De csak azért, mert cuki vagyok!
-Hát persze, hogy az vagy...
Ott feküdtek a teraszon. Csak feküdtek és nézték egymást. Robi felkapta a fejét.
-Ne! -szólalt meg elhaló hangon. Szofira nézett és folytatta. -Neked volt igazad!
Szofi is arrafelé nézett. Megpróbálta kivenni, hogy mit lát a sötétben. Vikit látta. És Pipit. Csókolózva. Egy kis irigység lángolt fel benne, de örült, hogy egymásra találtak.
-Na ugye, hogy igazam volt? -mosolygott.
A többiek a házban már elaludtak. Csak ők négyen voltak már fent és kiderült, hogy Robinak valóban sok kreatív ötlete van az idő elütésére.
Titkon remélte, hogy most kikapcsolhat egy kicsit, hogy nem kell az álmaival vagy más furcsa és kiakasztó dolgokkal törődnie. Azt is remélte, hogy megtörik a jég közte és Robi között, amit már majdnem két éve próbáltak áttörni. Azt is remélte, hogy éri végre valami izgalom. Majd' belehalt a semmittevésbe.
Ehelyett Pipihez szaladt és mosolyogva a kezébe nyomott egy ajándékcsomagot.
-Boldogat! -mondta és megölelte.
-Köszi -vigyorgott Pipi. Viki lépett oda hozzá.
-Boldog szülinapot! -adott puszit az arcára.
-Köszi!
Szofi körülnézett. Egy nappaliban állt, ami egy ebédlőben ért véget. A fal mentén végig egy óriási fekete bőrkanapé húzódott. Az egyik végén laza testtartásban Robi feküdt.
-Szia kislány! -mondta. Szőke haja a mélykék szeme elé hullott.
-Szia! -könnyebbült meg egy kicsit Szofi és lefeküdt mellé. -Hallod, mi történik itt? -súgta.
-Nem tudom, itt unom szét az agyam!
-Nem csinálunk valamit? -nyávogott Szofi.
-Lennének ötleteim -nézett a szemébe Robi félmosollyal az arcán. Szofi úgy érezte, mindjárt elolvad. Egymás szemében elveszve töltöttek egy kis időt, majd Pipi dőlt le melléjük.
-Csináljunk valamit! -kérte. Robi és Szofi vigyorogva néztek össze.
Szofi most nézett csak jobban körül. Nem voltak sokan. Ott volt az osztályból Hanna, Peti és Dani, ott volt Robi és Viki, meg még pár ember, akit nem ismert. Zene ment, de mindenki ült, vagy feküdt. Olyan túl nyugodt volt ez az egész.
-Menjünk ki a kertbe -vetette fel Viki.
-Jó, csak csináljunk már valamit! -kérte Szofi.
Négyük között már kialakult egyfajta kötelék. Ők egy amolyan csapat voltak, ha úgy tetszik. Viki, Szofi, Pipi és Robi. Kialakult köztük az is, hogy ki-kinek tetszik és ki-kivel van mindig. Amikor kiértek kertbe, lefeküdtek a teraszra. Robi és Szofi kicsit elkülönültek, úgy beszélgettek.
-Szerinted összejönnek ma? -kérdezte Szofi Vikiék felé pillantva.
-Szerintem nem. Pipinek még mindig bejössz -hallatszott a válasz. -Mondjuk okkal -vigyorgott.
-De ajj! Nekik össze kell jönniük. Én ezt eldöntöttem -jelentette ki teljes magabiztossággal.
-Várj egy pillanatot, mindjárt jövök -állt fel Robi. Bement a házba és Szofiban üresség támadt. Eközben Pipi és Viki egymás kezét fogva nevetgéltek valamin. Robi éveknek tűnő percek múltán visszatért és a holdfényben valami megcsillant a kezében.
-Tudtam, hogy az ilyenekben rád számíthatok! -Szofi fuldoklott az elfojtott nevetéstől.
-Mi van a kezedben? -szólalt meg Pipi. Sebi meglóbálta a levegőben az üveg vodkát.
-Boldogat! -vigyorgott. -Kínáljuk meg a többieket, vagy igyuk meg az egészet mi?
-Hát... Kínáljuk meg őket, de úgyse kérnek és igyuk meg az egészet mi -válaszolt Pipi, akinek szintén fülig ért a szája. -Várj, megkérdezem őket!
Pár perc múlva visszatért és közölte, hogy valóban senki nem kér. Bent ülnek és elkezdtek nézni valami filmet.
Robi kinyitotta az üveget és Szofi kezébe nyomta. A lány még sosem ivott vodkát, de azt tudta, hogy elég nagyot üt. Ő továbbadta Pipinek, mondván, a szülinaposé az elsőbbség.
Ő fogta magát és összeszedve minden bátorságát beleivott.
-Azta... -mondta. -Mi van ebben? -tette fel a költői kérdést, majd visszaadta Szofinak az üveget.
-Ne sokat! -figyelmeztette Robi.
-Miért? -csodálkozott Szofi. -Úgy terveztem, hogy hagyok nektek.
-Mert kezdőknek elég durva.
Szofinak nem sok ideje volt elgondolkozni azon, hogy Robi aggódik miatta. Eléggé félt. Nem nagyon ivott és még sosem volt részeg, csak olyan cukin becsípett. Nagy levegőt vett és beleivott a vodkába. Az ital égette a torkát, olyan volt, mint a folyékony tűz. Nem is volt tudatában annak, hogy mennyit iszik, amikor valaki kivette a kezéből az üveget.
-Mondom ne sokat! -szólt rá Robi. A lány azt sem tudta, mi történt. Lassan rájött, hogy mennyit ivott. Túl sokat.
Robi majd Viki is ittak és ettől érezhetően jobb lett a hangulat. Minden viccesebb és izgalmasabb lett. Szofi egy váratlan pillanatban megszólalt.
-Én most beleugrok a medencébe -jelentette ki.
-Nem! -hallatszott Robi tiszta hangja. Ő is sokat ivott, de elég edzett volt ahhoz, hogy józan maradjon. -Nem engedem, hogy részegen ússz!
-Én nem vagyok részeg! -háborodott fel Szofi. Amúgy de, de igen az volt.
-Dehogy vagy! -ölelte át megnyugtatóan a fiú. -Inkább csak feküdjünk le, jó?
-Na jó -egyezett bele a lány. -De csak azért, mert cuki vagyok!
-Hát persze, hogy az vagy...
Ott feküdtek a teraszon. Csak feküdtek és nézték egymást. Robi felkapta a fejét.
-Ne! -szólalt meg elhaló hangon. Szofira nézett és folytatta. -Neked volt igazad!
Szofi is arrafelé nézett. Megpróbálta kivenni, hogy mit lát a sötétben. Vikit látta. És Pipit. Csókolózva. Egy kis irigység lángolt fel benne, de örült, hogy egymásra találtak.
-Na ugye, hogy igazam volt? -mosolygott.
A többiek a házban már elaludtak. Csak ők négyen voltak már fent és kiderült, hogy Robinak valóban sok kreatív ötlete van az idő elütésére.
2013. július 26., péntek
21. Fejezet -A hétköznapok mocsara-
Kedves naplóm!
Szerda reggel van. Végre kisütött a nap! Olyan jó! Vajon az Őrök világában van Nap? Majd megkérdezem Krémest.
Olyan jó kedvem van, pedig nem történt semmi. Csak minden olyan... jó. Lehet, hogy a tegnap esti majdnem-halálom hatással volt rám. Igen, ez elég valószínű. Kiderült tegnap az is, hogy Ann vigyáz rám. Ez melegséggel tölt el, de ugyanakkor kicsit félek, hogy Krémest egy kicsit jobban szereti. Ez az átkozott féltékenység!
Na mindegy, megpróbálok felöltözni. Ma sárga ruhát akarok felvenni, mert az olyan, mint a napfény. De nekem más a fény az életemben...
Viszlát este!
Október végi időjáráshoz képest meleg volt a levegő. Szofinak unalmas napja volt, a valóban sárga ruhájában. Fekete harisnyával és cipővel vette fel, amitől még hangsúlyosabb lett az érdekes színválasztás. Meglepően jól viselte magát aznap Viki is, aki nap végén ment oda hozzá.
-Szia -mosolygott.
-Szia -mondta Szofi szintén mosolyogva, de emögött egy kis gyanakvás lapult.
-Azt akartam kérdezni, hogy nem akarsz-e táncra járni velem. Péntek esténként van, fél nyolctól kilencig. Előtte átjöhetsz hozzánk, mert itt van Vörösváron.
-De... szívesen megnézném egyszer, de nem most pénteken.
-Tudom, tudom, Pipi szülinapja. De ha akarod, az előtt is eljöhetsz hozzánk. Ha úgy kényelmesebb.
-Igen, köszi szépen! Nekem most mennem kell -mentette ki magát Szofi.
A nap hátralévő részében semmi sem történt. Gyanúsan semmi. Szofi úgy érezte, hogy a sors valami nagyot tartogat számára. Most ad neki egy kis időt, aztán lecsap. Sem délután, sem éjszaka nem történt semmi.
Ez megismétlődött csütörtökön is. Szofi úgy érezte, hogy belesüpped a mindennapok mély mocsarába. Örült, hogy másnap már Pipi születésnapja van, egy házibuli. Az osztálytársai nem voltak olyan vad, bulizós fiatalok. Viszont Robi igen, és ettől Szofi tartott is egy kicsit. Nem tudta, mit vár el tőle a fiú.
Kedves naplóm!
Végre eljött a péntek! Annyira untam már az életem... Viszont úgy érzem, hogy ami körülöttem van, az a vihar előtti csend. Hogy valami készül, de még nem tudom, micsoda.
Mi lehet az, édesem? Te tudod? Te hallod, ahogy odakint a lehulló falevelek suttogják a választ? Áruld el, mert nem értem. Áruld el, hogy mibe keveredek már megint!
Mert félek. Félek, hogy mit hoz a jövő. Félek, hogy valami olyan fog történni, amit nem akarok.
Ez az olyan ritka pillanatok egyike volt, amiben pár percre szinte hátrahagyta testét és önkívületi állapotba került. Ez nagyon kevésszer, de megtörtént vele. Amikor aggódott, vagy izgult.
Hosszasan kereste a megfelelő ruhát estére. Nem tudta, hogy mire számítson. Végül egy fekete nadrág és egy fekete csipke szerű anyagból készült felső mellett döntött. Berakta a táskájába, mert a napot nem abban akarta tölteni. Már kezdte megszokni, hogy nem történik semmi izgalmas. Így meglepődött, amikor az iskolában meglátta Robit.
Egy zöld sombrero-val a fején.
-Ez meglepett -nyögte ki.
-Jaj, tök jó nem? -vigyorgott Robi. -Apától kaptam ajándékba.
A nagy, zöld kalap szélén, kicsi, piros golyók lógtak. Sárga minta volt a tetején és Szofi természetesen egyből kifejtette a véleményét.
-Nagyon csúnya -mondta nyersen.
-Mi? Jó és kész, ha meg nem hiszed el, buta vagy! -mímelt Robi gyerekes hangsúlyt. Keresztbe font karjával tényleg úgy nézett ki, mint egy megsértődött hároméves.
-Inkább lépek -mondta Szofi és eloldalazott az osztálya felé.
-Este látlak? -kiáltott utána Robi.
-Ha kinyitod a szemed, akkor valószínűleg igen...
-Ha-ha, hát ez igazán vicces volt! -mondta és befordult egy folyosón.
Az alsóbb évesek, az általánosból, megnézték maguknak Szofit. Mindig ezt tették, nagyon szerették őt. Egy kisfiú odalépett hozzá. Harmadikos-negyedikes lehetett.
-Szia Szofi! -mondta pöszén.
-Szia -mosolygott. -Hogy hívnak?
-Attila. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon szép a hajad.
Szofi a vállára hulló, szőke hajára nézett. Ellágyult a szíve.
-Köszönöm szépen! Nagyon aranyos vagy!
Attila erre egy kicsit már megilletődött és elszaladt. A folyosó végén még visszaintegetett.
-Robinak vetélytársa akadt... -dünnyögte magában Szofi, amikor belépett az osztályba.
Délután Vikivel végig csak a buliról csacsogtak. Viki és Pipi között még mindig alakult valami, de senki nem tudta, mi az, vagy mikor teljesedik ki. Már a sminket tették fel, amikor Szofi megjegyezte.
-Remélem HB lesz, és nem IHB...
-Mi a különbség?
-A HB az a házibuli. Az IHB pedig az iszunk-hányunk-belefekszünk...
-Én is... De azért jó lenne egy kis pezsgés -mondta Viki.
-Azt mondjuk én sem sajnálnám. -Szofinak visszatértek a gondolatai az unalomba süllyedő napokról.
Amikor elindultak, az idő már hűvösebb volt. Viki rövid ruhát viselt, kivágott felső résszel. Jól állt neki. Szofi egy fekete, flitteres blézert vett fel csipkés blúza fölé. A nyakában medál lógott, amit a felsőjébe rejtett. Kezét finom karkötő díszítette, az ujján pedig Robi gyűrűjét hordta -mint minden nap. Szőke haját kiengedte, amit Viki indulás előtt begöndörített egy kicsit. Halvány sminket viselt, erős, vörös rúzzsal.
Odaértek Pipiék házához. Beléptek az ajtón, mindenre felkészülve. Szofi megacélozta az idegeit, hogy bármit el tudjon viselni, amit látni fog.
Egy nagyon-nagyon tipikus,csendes, unalmas HB-be csöppentek.
Szerda reggel van. Végre kisütött a nap! Olyan jó! Vajon az Őrök világában van Nap? Majd megkérdezem Krémest.
Olyan jó kedvem van, pedig nem történt semmi. Csak minden olyan... jó. Lehet, hogy a tegnap esti majdnem-halálom hatással volt rám. Igen, ez elég valószínű. Kiderült tegnap az is, hogy Ann vigyáz rám. Ez melegséggel tölt el, de ugyanakkor kicsit félek, hogy Krémest egy kicsit jobban szereti. Ez az átkozott féltékenység!
Na mindegy, megpróbálok felöltözni. Ma sárga ruhát akarok felvenni, mert az olyan, mint a napfény. De nekem más a fény az életemben...
Viszlát este!
Október végi időjáráshoz képest meleg volt a levegő. Szofinak unalmas napja volt, a valóban sárga ruhájában. Fekete harisnyával és cipővel vette fel, amitől még hangsúlyosabb lett az érdekes színválasztás. Meglepően jól viselte magát aznap Viki is, aki nap végén ment oda hozzá.
-Szia -mosolygott.
-Szia -mondta Szofi szintén mosolyogva, de emögött egy kis gyanakvás lapult.
-Azt akartam kérdezni, hogy nem akarsz-e táncra járni velem. Péntek esténként van, fél nyolctól kilencig. Előtte átjöhetsz hozzánk, mert itt van Vörösváron.
-De... szívesen megnézném egyszer, de nem most pénteken.
-Tudom, tudom, Pipi szülinapja. De ha akarod, az előtt is eljöhetsz hozzánk. Ha úgy kényelmesebb.
-Igen, köszi szépen! Nekem most mennem kell -mentette ki magát Szofi.
A nap hátralévő részében semmi sem történt. Gyanúsan semmi. Szofi úgy érezte, hogy a sors valami nagyot tartogat számára. Most ad neki egy kis időt, aztán lecsap. Sem délután, sem éjszaka nem történt semmi.
Ez megismétlődött csütörtökön is. Szofi úgy érezte, hogy belesüpped a mindennapok mély mocsarába. Örült, hogy másnap már Pipi születésnapja van, egy házibuli. Az osztálytársai nem voltak olyan vad, bulizós fiatalok. Viszont Robi igen, és ettől Szofi tartott is egy kicsit. Nem tudta, mit vár el tőle a fiú.
Kedves naplóm!
Végre eljött a péntek! Annyira untam már az életem... Viszont úgy érzem, hogy ami körülöttem van, az a vihar előtti csend. Hogy valami készül, de még nem tudom, micsoda.
Mi lehet az, édesem? Te tudod? Te hallod, ahogy odakint a lehulló falevelek suttogják a választ? Áruld el, mert nem értem. Áruld el, hogy mibe keveredek már megint!
Mert félek. Félek, hogy mit hoz a jövő. Félek, hogy valami olyan fog történni, amit nem akarok.
Ez az olyan ritka pillanatok egyike volt, amiben pár percre szinte hátrahagyta testét és önkívületi állapotba került. Ez nagyon kevésszer, de megtörtént vele. Amikor aggódott, vagy izgult.
Hosszasan kereste a megfelelő ruhát estére. Nem tudta, hogy mire számítson. Végül egy fekete nadrág és egy fekete csipke szerű anyagból készült felső mellett döntött. Berakta a táskájába, mert a napot nem abban akarta tölteni. Már kezdte megszokni, hogy nem történik semmi izgalmas. Így meglepődött, amikor az iskolában meglátta Robit.
Egy zöld sombrero-val a fején.
-Ez meglepett -nyögte ki.
-Jaj, tök jó nem? -vigyorgott Robi. -Apától kaptam ajándékba.
A nagy, zöld kalap szélén, kicsi, piros golyók lógtak. Sárga minta volt a tetején és Szofi természetesen egyből kifejtette a véleményét.
-Nagyon csúnya -mondta nyersen.
-Mi? Jó és kész, ha meg nem hiszed el, buta vagy! -mímelt Robi gyerekes hangsúlyt. Keresztbe font karjával tényleg úgy nézett ki, mint egy megsértődött hároméves.
-Inkább lépek -mondta Szofi és eloldalazott az osztálya felé.
-Este látlak? -kiáltott utána Robi.
-Ha kinyitod a szemed, akkor valószínűleg igen...
-Ha-ha, hát ez igazán vicces volt! -mondta és befordult egy folyosón.
Az alsóbb évesek, az általánosból, megnézték maguknak Szofit. Mindig ezt tették, nagyon szerették őt. Egy kisfiú odalépett hozzá. Harmadikos-negyedikes lehetett.
-Szia Szofi! -mondta pöszén.
-Szia -mosolygott. -Hogy hívnak?
-Attila. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon szép a hajad.
Szofi a vállára hulló, szőke hajára nézett. Ellágyult a szíve.
-Köszönöm szépen! Nagyon aranyos vagy!
Attila erre egy kicsit már megilletődött és elszaladt. A folyosó végén még visszaintegetett.
-Robinak vetélytársa akadt... -dünnyögte magában Szofi, amikor belépett az osztályba.
Délután Vikivel végig csak a buliról csacsogtak. Viki és Pipi között még mindig alakult valami, de senki nem tudta, mi az, vagy mikor teljesedik ki. Már a sminket tették fel, amikor Szofi megjegyezte.
-Remélem HB lesz, és nem IHB...
-Mi a különbség?
-A HB az a házibuli. Az IHB pedig az iszunk-hányunk-belefekszünk...
-Én is... De azért jó lenne egy kis pezsgés -mondta Viki.
-Azt mondjuk én sem sajnálnám. -Szofinak visszatértek a gondolatai az unalomba süllyedő napokról.
Amikor elindultak, az idő már hűvösebb volt. Viki rövid ruhát viselt, kivágott felső résszel. Jól állt neki. Szofi egy fekete, flitteres blézert vett fel csipkés blúza fölé. A nyakában medál lógott, amit a felsőjébe rejtett. Kezét finom karkötő díszítette, az ujján pedig Robi gyűrűjét hordta -mint minden nap. Szőke haját kiengedte, amit Viki indulás előtt begöndörített egy kicsit. Halvány sminket viselt, erős, vörös rúzzsal.
Odaértek Pipiék házához. Beléptek az ajtón, mindenre felkészülve. Szofi megacélozta az idegeit, hogy bármit el tudjon viselni, amit látni fog.
Egy nagyon-nagyon tipikus,csendes, unalmas HB-be csöppentek.
2013. július 23., kedd
20. Fejezet -Homályos lélegzés-
Szofi hátrahőkölt. Megijesztette a sötétség és a rosszindulat, ami ebből az emberből áradt.
-Ez csak egy álom -szólalt meg megnyugtató hangon Sebastian, de beteg vigyorral az arcán. Olyan tizennyolc éves lehetett, legalábbis ebben az életében. -Nem kell félned Szaffi! Csak egy álom -az arca eltorzult. A hangja elhalkult. -Csak egy álom. Csak egy álom -nyúlt Szofi felé, miközben ezt a mondatot ismételgette. Szofinak egyre hevesebben vert a szive. Úgy érezte, nem kap levegőt. -Csak egy álom -folytatta a fiú, a hangját már alig lehetett hallani. Az ujja hegye már majdnem elérte Szofit. -Csak egy álom -mondta ki utoljára.
És vége lett.
Szofi zihálva ébredt fel az ágyán ülve. A naplója mellette hevert. Nem tudta, mi történt. ''Csak egy álom'' -járt a fejében. Az ijedtség, már szinte sokk volt. Az ézelmek pedig, túláradtak az agyában. Nem bírta tovább ezt a nyomást.
Végül összeszedte magát és lemászott az ágyáról. Motozást hallott a konyha felől. Az ájulás kerülgette. Nem mert lemenni. Megpróbált erőt venni magán.
Elindult lefelé a lépcsőn. Amikor leért Danit pillantotta meg. Sóhajtott, miközben érezte, hogy egy óriási súly emelkedik le a mellkasáról.
-Szia -köszönt a bátyjának. -Rég láttalak.
-Bizony -mosolygott Dani. -Mindazonáltal fel kell tárnom előtted egy titkot. Még titok. De ma el kell mondanom... -hallgatott el.
-És el is mondod, hogy mi az, vagy találjam ki?
-Elköltözöm.
-Hogy mi van? -Szofi elképedt. Lehet, hogy nem találkozott a bátyjával minden nap, de nem tudta elképzelni a mindennapjait nélküle.
-Egy barátommal albérletbe fektetjük vagyonunk, illetve ott fogunk élni. Más kérdés?
-Melyik barátod?
-Nem ismered -folytatta Dani szemtelenül.
-De neve csak van! -mondta Szofi egyre idegesebben.
-Nincs olyan ember a világon, aki nincs tulajdonában családi-és, keresztnévnek.
-Anyád! -mondta Szofi nemes egyszerűséggel és felrohant a szobájába. Talán mégsem fog neki annyira hiányozni.
Szofi feldúlt volt. Mind az álom, mind a bátyja lehetséges költözése felidegesítette. Nem tudta, mit kéne tennie. A fejében még mindig visszhangzott a mondat: Csak egy álom. Végül arra jutott, hogy lezuhanyzik és korán lefekszik.
Belépett a fürdőszobába és miután levetkőzött beállt a zuhany alá. A forró víz égette a bőrét. A fejében pörögtek a gondolatok. Eszébe jutott, hogy ezt mind el kell mondania Krémesnek. Eszébe jutott az előző álma, amikor Sebastian Ann-t üldözte, de fogalma sem volt, hogy mit jelenthet. Eszébe jutott, hogy mennyire összeveszett Vikivel, és hogy az iránta érzett nagyjából alaptalan gyűlölet kezdi a hatalmába keríteni.
Az is eszébe jutott, hogy Robi hiányzik neki. Hiányzott, hogy rendesen beszélgessenek Eközben a kis fürdőszoba megtelt gőzzel. Áthatolhatatlan, sűrű gőzzel. Szofi alig kapott levegőt. Pár másodperc múlva az oxigénhiány elhomályosította az elméjét. Nem tudott rendesen fókuszálni. A teste elernyedt. Az ablak felé nyúlt, de nem bírta kinyitni. A zuhanyrózsa kiesett a kezéből. Lerogyott a zuhanyzó padlójára és megpróbált összefüggő gondolatokat alkotni.
Amikor kezdett elhomályosodni a világ, az ajtó nyílt, a testére egy törölköző borult. Az ablakot kinyitotta egy másik titokzatos megmentő és az előző hideg vizet kezdett locsolni Szofi arcára amitől jobban lett. A lány még mindig zihált és rettegés futott rajta végig. A szeme és az agya előtt kitisztult a világ.
Ann és Krémes álltak felette aggodalmas arccal.
-Ti meg hogy kerültök ide? -tette fel Szofi a kérdést elhaló hangon.
-Bűntudatom volt amiatt, hogy leráztalak -kezdte Krémes.
-És közben felhívott engem, hogy jöjjek vele -fejezte be helyette Ann.
-De hogyan? Mi? -Szofi még mindig össze volt zavarodva. -Honnan volt meg a száma? -fordult Krémeshez.
-Ugyan, kérlek! -válaszolt vigyorogva.
-De most kajak, honnan? -értetlenkedett tovább, miközben megpróbált felállni.
-Ugyan, kérlek! -ismételte meg Margaréta.
Szofi a szobája felé indult. Kivett pár ruhát az ágya alatt álló szekrényből és visszament a fürdőszobába öltözködni. Amikor végzett Ann-re emelte a tekintetét.
-És te hogy-hogy idejöttél?
-Hát... Krémes azt mondta, hogy valami baj van. Hogy érzi... és ti segítetek nekem, tehát nekem is kell nektek -fejezte be sóhajtva. -Amúgy nem akarod átfestetni a szobád? Mondjuk vörösre?
-Nem, kösz -vigyorgott Szofi. Megcsörrent a telefonja. Rápillantott a kijelzőre és meglepetten konstatálta, hogy Pipi hívja.
-Szia! -vette fel. -Figyi, most nem igazán érek rá...
-Nem baj, csak egy pillanat. Ugye holnap kedd van. Pénteken van a szülinapom és házibulit tartok. Gyere el!
-Oké, ott leszek. De most tényleg le kell tennem. Bocsi!
-Szia!
-Szia -tette le Szofi.
-Ez meg mi volt? -kérdezte Krémes gyanakvóan.
-Mindegy. El kell mondanom valami sokkal fontosabbat.
Elmesélte, hogy mi történt Vikivel. Azt, hogy úgy érzi, senki sem szereti. Amikor Krémes erre heves tiltakozásba kezdett, hogy ő igenis nagyon, akkor áttért az álmaira.
Elmesélte az elsőt, amikor Ann-t kergették és az utolsót, amikor Sebastian konkrétan hozzá beszélt.
-Ez nem jó jel -mondta Margaréta elsötétült arccal. -Persze lehet, hogy az egész csak a képzeleted szüleménye.
-Miről beszéltek? -szólt közbe Ann, aki nem volt beavatva. Nem tudta, kik azok az Őrök, vagy ki az a Sebastian. -Ki ez a gyerek? Így hallva jó pasinak tűnik -mondta merengve. A lányok ezt nem várták volna tőle, ezért elképedten meredtek rá.
-A bátyám. Aki nem jó ember -fogalmazott Krémes homályosan.
-Na jó. Köszönöm, hogy megmentettetek, de aludni akarok -szólalt meg Szofi.
-Szívesen -vigyorgott Ann.
-Sziasztok -mondta Szofi és megölelte Krémest.
-Szia -köszönt el ő is.
-Csáó -mondta Ann és kilépett a szoba ajtaján. Szofi nem kísérte le őket, mert mert még mindig elég gyenge volt.
Fáradtan zuhant be az ágyába és mély, álomtalan álomba merülve aludt reggelig.
-Ez csak egy álom -szólalt meg megnyugtató hangon Sebastian, de beteg vigyorral az arcán. Olyan tizennyolc éves lehetett, legalábbis ebben az életében. -Nem kell félned Szaffi! Csak egy álom -az arca eltorzult. A hangja elhalkult. -Csak egy álom. Csak egy álom -nyúlt Szofi felé, miközben ezt a mondatot ismételgette. Szofinak egyre hevesebben vert a szive. Úgy érezte, nem kap levegőt. -Csak egy álom -folytatta a fiú, a hangját már alig lehetett hallani. Az ujja hegye már majdnem elérte Szofit. -Csak egy álom -mondta ki utoljára.
És vége lett.
Szofi zihálva ébredt fel az ágyán ülve. A naplója mellette hevert. Nem tudta, mi történt. ''Csak egy álom'' -járt a fejében. Az ijedtség, már szinte sokk volt. Az ézelmek pedig, túláradtak az agyában. Nem bírta tovább ezt a nyomást.
Végül összeszedte magát és lemászott az ágyáról. Motozást hallott a konyha felől. Az ájulás kerülgette. Nem mert lemenni. Megpróbált erőt venni magán.
Elindult lefelé a lépcsőn. Amikor leért Danit pillantotta meg. Sóhajtott, miközben érezte, hogy egy óriási súly emelkedik le a mellkasáról.
-Szia -köszönt a bátyjának. -Rég láttalak.
-Bizony -mosolygott Dani. -Mindazonáltal fel kell tárnom előtted egy titkot. Még titok. De ma el kell mondanom... -hallgatott el.
-És el is mondod, hogy mi az, vagy találjam ki?
-Elköltözöm.
-Hogy mi van? -Szofi elképedt. Lehet, hogy nem találkozott a bátyjával minden nap, de nem tudta elképzelni a mindennapjait nélküle.
-Egy barátommal albérletbe fektetjük vagyonunk, illetve ott fogunk élni. Más kérdés?
-Melyik barátod?
-Nem ismered -folytatta Dani szemtelenül.
-De neve csak van! -mondta Szofi egyre idegesebben.
-Nincs olyan ember a világon, aki nincs tulajdonában családi-és, keresztnévnek.
-Anyád! -mondta Szofi nemes egyszerűséggel és felrohant a szobájába. Talán mégsem fog neki annyira hiányozni.
Szofi feldúlt volt. Mind az álom, mind a bátyja lehetséges költözése felidegesítette. Nem tudta, mit kéne tennie. A fejében még mindig visszhangzott a mondat: Csak egy álom. Végül arra jutott, hogy lezuhanyzik és korán lefekszik.
Belépett a fürdőszobába és miután levetkőzött beállt a zuhany alá. A forró víz égette a bőrét. A fejében pörögtek a gondolatok. Eszébe jutott, hogy ezt mind el kell mondania Krémesnek. Eszébe jutott az előző álma, amikor Sebastian Ann-t üldözte, de fogalma sem volt, hogy mit jelenthet. Eszébe jutott, hogy mennyire összeveszett Vikivel, és hogy az iránta érzett nagyjából alaptalan gyűlölet kezdi a hatalmába keríteni.
Az is eszébe jutott, hogy Robi hiányzik neki. Hiányzott, hogy rendesen beszélgessenek Eközben a kis fürdőszoba megtelt gőzzel. Áthatolhatatlan, sűrű gőzzel. Szofi alig kapott levegőt. Pár másodperc múlva az oxigénhiány elhomályosította az elméjét. Nem tudott rendesen fókuszálni. A teste elernyedt. Az ablak felé nyúlt, de nem bírta kinyitni. A zuhanyrózsa kiesett a kezéből. Lerogyott a zuhanyzó padlójára és megpróbált összefüggő gondolatokat alkotni.
Amikor kezdett elhomályosodni a világ, az ajtó nyílt, a testére egy törölköző borult. Az ablakot kinyitotta egy másik titokzatos megmentő és az előző hideg vizet kezdett locsolni Szofi arcára amitől jobban lett. A lány még mindig zihált és rettegés futott rajta végig. A szeme és az agya előtt kitisztult a világ.
Ann és Krémes álltak felette aggodalmas arccal.
-Ti meg hogy kerültök ide? -tette fel Szofi a kérdést elhaló hangon.
-Bűntudatom volt amiatt, hogy leráztalak -kezdte Krémes.
-És közben felhívott engem, hogy jöjjek vele -fejezte be helyette Ann.
-De hogyan? Mi? -Szofi még mindig össze volt zavarodva. -Honnan volt meg a száma? -fordult Krémeshez.
-Ugyan, kérlek! -válaszolt vigyorogva.
-De most kajak, honnan? -értetlenkedett tovább, miközben megpróbált felállni.
-Ugyan, kérlek! -ismételte meg Margaréta.
Szofi a szobája felé indult. Kivett pár ruhát az ágya alatt álló szekrényből és visszament a fürdőszobába öltözködni. Amikor végzett Ann-re emelte a tekintetét.
-És te hogy-hogy idejöttél?
-Hát... Krémes azt mondta, hogy valami baj van. Hogy érzi... és ti segítetek nekem, tehát nekem is kell nektek -fejezte be sóhajtva. -Amúgy nem akarod átfestetni a szobád? Mondjuk vörösre?
-Nem, kösz -vigyorgott Szofi. Megcsörrent a telefonja. Rápillantott a kijelzőre és meglepetten konstatálta, hogy Pipi hívja.
-Szia! -vette fel. -Figyi, most nem igazán érek rá...
-Nem baj, csak egy pillanat. Ugye holnap kedd van. Pénteken van a szülinapom és házibulit tartok. Gyere el!
-Oké, ott leszek. De most tényleg le kell tennem. Bocsi!
-Szia!
-Szia -tette le Szofi.
-Ez meg mi volt? -kérdezte Krémes gyanakvóan.
-Mindegy. El kell mondanom valami sokkal fontosabbat.
Elmesélte, hogy mi történt Vikivel. Azt, hogy úgy érzi, senki sem szereti. Amikor Krémes erre heves tiltakozásba kezdett, hogy ő igenis nagyon, akkor áttért az álmaira.
Elmesélte az elsőt, amikor Ann-t kergették és az utolsót, amikor Sebastian konkrétan hozzá beszélt.
-Ez nem jó jel -mondta Margaréta elsötétült arccal. -Persze lehet, hogy az egész csak a képzeleted szüleménye.
-Miről beszéltek? -szólt közbe Ann, aki nem volt beavatva. Nem tudta, kik azok az Őrök, vagy ki az a Sebastian. -Ki ez a gyerek? Így hallva jó pasinak tűnik -mondta merengve. A lányok ezt nem várták volna tőle, ezért elképedten meredtek rá.
-A bátyám. Aki nem jó ember -fogalmazott Krémes homályosan.
-Na jó. Köszönöm, hogy megmentettetek, de aludni akarok -szólalt meg Szofi.
-Szívesen -vigyorgott Ann.
-Sziasztok -mondta Szofi és megölelte Krémest.
-Szia -köszönt el ő is.
-Csáó -mondta Ann és kilépett a szoba ajtaján. Szofi nem kísérte le őket, mert mert még mindig elég gyenge volt.
Fáradtan zuhant be az ágyába és mély, álomtalan álomba merülve aludt reggelig.
2013. július 20., szombat
19. Fejezet -Veszekedésre áldozat-
-Jó reggelt Szofi! -jött be Emese a szobába. -Nem kéne már felkelned? Mindjárt nyolc óra.
-Ó, a francba... Negyed óra múlva kezdődik a suli! -darálta magában és szinte leugrott az ágyról. Kikapta a szekrényből az első ruhát ami a kezébe akadt és öltözni kezdett. Fogmosás közben még vette fel a pólóját. A fésülködés és a cipővevés a lépcsőn lerohanással párhuzamosan folyt. "Ha nagyon sietek, elérek egy vonatot, amivel csak 20 percet kések" -gondolta. Kirohant az ajtón és ráébredt, hogy hiányzik valami fontos: a táskája. Visszament, felkapta és újra szaladni kezdett. Sosem lépett még ki ilyen állapotban az ajtón. Kifejezetten zilált volt. Valahogy azt érezte, ez sikerülni fog.
Végül valóban csak húsz percet késett, méghozzá magyaróráról.
-Elnézést kérek a késésért! -mondta lesütött szemmel. A vonaton kicsit megigazította a haját és a sminkjét.
-Semmi baj! Ülj csak le és csatlakozz! -mondta Ágota-néni, a nyelvtan tanárnő.
-Köszönöm -mondta.
Valamire azonban nem készült fel a rohanás közben. Viki. Ott ült a leghátsó sorban, mellette az egyetlen üres hely. Szofi helye. Mit volt mit tenni, oda kellett ülnie. Csak tegnap volt a veszekedésük, de ezer évnek tűnt. Az ijesztette meg a legjobban Szofit, hogy nem harag, hanem gyűlölet gyűlt benne. Mély, fekete, sűrű gyűlölet.
Viki arca érzelemmentes volt. Felnézett a lány érkezésére, majd tovább bámulta a táblát üveges szemekkel. Az órát még könnyebben kibírták, mert elméletileg nem szabadott volna beszélniük.
Viszont amikor véget ért az első óra... Az már kínosabb volt. Próbáltak mindketten úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Pedig elég sok dolog történt. Ezzel szemben egész nap udvariasak voltak, de nem bennsőségesek. Arra soha nem lettek volna képesek ilyen körülmények között. Szofi megpróbált nem az osztályban tartózkodni, mert azt érzte, hogyha valamikor nyílt vita robbanna ki köztük, mindenki Viki pártját fogná. Kivéve egy valakit.
-Robi! -kiáltott fel amikor meglátta. -Beszélnem kell veled! -folytatta, miközben megölelte. -Szükségem van rád.
-Oké, itt vagyok. Mondd csak, mi nyomja a lelkedet! -látszott az arcán, hogy mennyire élvezi a helyzetet.
-Viki! Ő nyomja a lelkemet. Néha azt érzem, hogy legszivesebben megfolytanám -mutatta a levegőben.
-Mit tett már megint?
-Hát csak úgy van. És mindenki jobban szereti őt, mint engem.
-Dehogy is! Hogy mondhatsz ilyet? Ez csak valami kis ringyó, aki kiteszi a melleit, de ő ennyi. Ennyi. Érted?
-Mondhattad volna inkább azt, hogy te engem jobban szeretsz -mondta Szofi enyhe sértődöttséggel az arcán.
-Abban mi lenne a buli? -kérdezett vissza Robi vigyorogva. Mélykék szeme viszont rabul ejtette a lányt. Elveszett benne. Azt kívánta, hogyha meghalna, ez legyen az utolsó dolog, amit lát.
A nap további részén semmi említésre méltó nem történt. Szofi végig Vikin gondolkozott. Szüksége volt valakire, akinek kiönthette a lelkét. De nem volt senkije abban a pillanatban. Robi nem ért rá, Krémesre pedig nem akart ennyire ráakaszkodni. Este hat körül volt, és Szofi egyedül volt otthon. Anyukája és Gabi dolgoztak, Dani pedig valami barátjánál volt. A lány az ágyán feküdt és a plafont bámulva gondolkodott.
A Vikivel való veszekedés az elveszettség érzését hozta ki belőle. Nem tudta eldönteni, hogy ki mond igazat és ki nem. Ebben a pillanatban csak egy púpnak érezte magát az emberek hátán. Akit nem hiányolnának, ha meghalna. Akinek nem értékes az élete.
És akkor beugrott neki. Gyorsan előkapta a telefonját és tárcsázott. A vonal kicsöngött.
-Igen? -szólt bele egy flegma hang.
-Csak bejelentkezem általános ellenőrzésre -mondta vigyorogva Szofi.
-Elnézést, kivel beszélek? -értetlenkedett a lány a vonal másik végén.
-Velem.
-De te ki vagy?
-Én.
-Szaffi! -jött rá végre Ann. -Nem érek rá a hülyeségeidre.
-Csak tudni akartam, jól vagy-e -Szofi egyre elkeseredettebb volt.
-De ne most! Mennem kell.
-Szia! -mondta, miközben letette a telefont. Most egy másik számot hívott. Szüksége volt rá.
-Szia Szaffi! -szólt bele Krémes. -Figyu, most nem igazán tudok beszélni, éppen lovaglok. Bocsi!
-Semmi baj... Szia -a hangjában már nem volt élet. Sem szeretet. Olyan volt, mint a lelke. Száraz.
Meg sem várta, hogy a barátnője válaszoljon, egyből lecsapta. ''Most bebizonyosodott, hogy valóban nem kellek senkinek'' -gondolta. Megpróbált nem odafigyelni a negatív dolgokra az életben, de ott voltak. Mindig. Ott lebegtek körülötte, de általában sikerült kizárnia őket. Most viszont ott suhogtak el a feje mellett és azt súgták neki, hogy nincs értelme az életének. Hogy meg kell halnia, méghozzá a saját keze által.
''Nem!'' -gondolta.'' -Nem, nem és nem! Nem leszek öngyilkos egy ilyen kis buta kisebbségi-komplexus miatt. Mert felállok és megyek tovább!'' -folytatta magában. Egy kis ideig még győzödte magát, hogy minden rendben lesz. Azután elővette a naplóját a párnája alól.
Kedves Naplóm!
Miért nem jutott egyből eszembe, hogy neked írjak? Tudom, hogy rád mindig számíthatok.
Azt érzem, hogy lassan mindenki elfelejt. Hogy mindenki továbblép, engem pedig hátrahagynak.
Ugye nem tesznek ilyet? Ugye szeretnek még? Ugye nem felejtenek el?
Nem! Engem nem felejthetnek el! Mert én különleges vagyok. Ugye az vagyok?
Nem tudom, mit tegyek! Segítégre van sükségem, de senki sem segít! Egyszercsak mindenki elfordult tőlem. Mert már nem vagyok fontos.
Az voltam egyáltalán valaha? Válaszolj, barátom! Miért hagynak el? Először Anna, aztán Viki, most meg... mindenki. Nem tudom, mit tehetnék még. A lelkemet eladnám a barátaimért. Vagy Robiért. Vagy Daniért, vagy Apáért, vagy Anyáért, vagy Gabiért. Magának az ördögnek. Megtennék akármit, hogy most segítsen rajtam valaki, vagy valami...
Szofinak ezután a mondat után kiesett a toll a kezéből és hirtelen mély álomba merült. Újra egy erdőben volt, azúttal egyedül. Megzörrentek a levelek a háta mögött, amire odakapta a fejét.
Sebastian szürkén örvénylő szemébe nézett.
-Ó, a francba... Negyed óra múlva kezdődik a suli! -darálta magában és szinte leugrott az ágyról. Kikapta a szekrényből az első ruhát ami a kezébe akadt és öltözni kezdett. Fogmosás közben még vette fel a pólóját. A fésülködés és a cipővevés a lépcsőn lerohanással párhuzamosan folyt. "Ha nagyon sietek, elérek egy vonatot, amivel csak 20 percet kések" -gondolta. Kirohant az ajtón és ráébredt, hogy hiányzik valami fontos: a táskája. Visszament, felkapta és újra szaladni kezdett. Sosem lépett még ki ilyen állapotban az ajtón. Kifejezetten zilált volt. Valahogy azt érezte, ez sikerülni fog.
Végül valóban csak húsz percet késett, méghozzá magyaróráról.
-Elnézést kérek a késésért! -mondta lesütött szemmel. A vonaton kicsit megigazította a haját és a sminkjét.
-Semmi baj! Ülj csak le és csatlakozz! -mondta Ágota-néni, a nyelvtan tanárnő.
-Köszönöm -mondta.
Valamire azonban nem készült fel a rohanás közben. Viki. Ott ült a leghátsó sorban, mellette az egyetlen üres hely. Szofi helye. Mit volt mit tenni, oda kellett ülnie. Csak tegnap volt a veszekedésük, de ezer évnek tűnt. Az ijesztette meg a legjobban Szofit, hogy nem harag, hanem gyűlölet gyűlt benne. Mély, fekete, sűrű gyűlölet.
Viki arca érzelemmentes volt. Felnézett a lány érkezésére, majd tovább bámulta a táblát üveges szemekkel. Az órát még könnyebben kibírták, mert elméletileg nem szabadott volna beszélniük.
Viszont amikor véget ért az első óra... Az már kínosabb volt. Próbáltak mindketten úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Pedig elég sok dolog történt. Ezzel szemben egész nap udvariasak voltak, de nem bennsőségesek. Arra soha nem lettek volna képesek ilyen körülmények között. Szofi megpróbált nem az osztályban tartózkodni, mert azt érzte, hogyha valamikor nyílt vita robbanna ki köztük, mindenki Viki pártját fogná. Kivéve egy valakit.
-Robi! -kiáltott fel amikor meglátta. -Beszélnem kell veled! -folytatta, miközben megölelte. -Szükségem van rád.
-Oké, itt vagyok. Mondd csak, mi nyomja a lelkedet! -látszott az arcán, hogy mennyire élvezi a helyzetet.
-Viki! Ő nyomja a lelkemet. Néha azt érzem, hogy legszivesebben megfolytanám -mutatta a levegőben.
-Mit tett már megint?
-Hát csak úgy van. És mindenki jobban szereti őt, mint engem.
-Dehogy is! Hogy mondhatsz ilyet? Ez csak valami kis ringyó, aki kiteszi a melleit, de ő ennyi. Ennyi. Érted?
-Mondhattad volna inkább azt, hogy te engem jobban szeretsz -mondta Szofi enyhe sértődöttséggel az arcán.
-Abban mi lenne a buli? -kérdezett vissza Robi vigyorogva. Mélykék szeme viszont rabul ejtette a lányt. Elveszett benne. Azt kívánta, hogyha meghalna, ez legyen az utolsó dolog, amit lát.
A nap további részén semmi említésre méltó nem történt. Szofi végig Vikin gondolkozott. Szüksége volt valakire, akinek kiönthette a lelkét. De nem volt senkije abban a pillanatban. Robi nem ért rá, Krémesre pedig nem akart ennyire ráakaszkodni. Este hat körül volt, és Szofi egyedül volt otthon. Anyukája és Gabi dolgoztak, Dani pedig valami barátjánál volt. A lány az ágyán feküdt és a plafont bámulva gondolkodott.
A Vikivel való veszekedés az elveszettség érzését hozta ki belőle. Nem tudta eldönteni, hogy ki mond igazat és ki nem. Ebben a pillanatban csak egy púpnak érezte magát az emberek hátán. Akit nem hiányolnának, ha meghalna. Akinek nem értékes az élete.
És akkor beugrott neki. Gyorsan előkapta a telefonját és tárcsázott. A vonal kicsöngött.
-Igen? -szólt bele egy flegma hang.
-Csak bejelentkezem általános ellenőrzésre -mondta vigyorogva Szofi.
-Elnézést, kivel beszélek? -értetlenkedett a lány a vonal másik végén.
-Velem.
-De te ki vagy?
-Én.
-Szaffi! -jött rá végre Ann. -Nem érek rá a hülyeségeidre.
-Csak tudni akartam, jól vagy-e -Szofi egyre elkeseredettebb volt.
-De ne most! Mennem kell.
-Szia! -mondta, miközben letette a telefont. Most egy másik számot hívott. Szüksége volt rá.
-Szia Szaffi! -szólt bele Krémes. -Figyu, most nem igazán tudok beszélni, éppen lovaglok. Bocsi!
-Semmi baj... Szia -a hangjában már nem volt élet. Sem szeretet. Olyan volt, mint a lelke. Száraz.
Meg sem várta, hogy a barátnője válaszoljon, egyből lecsapta. ''Most bebizonyosodott, hogy valóban nem kellek senkinek'' -gondolta. Megpróbált nem odafigyelni a negatív dolgokra az életben, de ott voltak. Mindig. Ott lebegtek körülötte, de általában sikerült kizárnia őket. Most viszont ott suhogtak el a feje mellett és azt súgták neki, hogy nincs értelme az életének. Hogy meg kell halnia, méghozzá a saját keze által.
''Nem!'' -gondolta.'' -Nem, nem és nem! Nem leszek öngyilkos egy ilyen kis buta kisebbségi-komplexus miatt. Mert felállok és megyek tovább!'' -folytatta magában. Egy kis ideig még győzödte magát, hogy minden rendben lesz. Azután elővette a naplóját a párnája alól.
Kedves Naplóm!
Miért nem jutott egyből eszembe, hogy neked írjak? Tudom, hogy rád mindig számíthatok.
Azt érzem, hogy lassan mindenki elfelejt. Hogy mindenki továbblép, engem pedig hátrahagynak.
Ugye nem tesznek ilyet? Ugye szeretnek még? Ugye nem felejtenek el?
Nem! Engem nem felejthetnek el! Mert én különleges vagyok. Ugye az vagyok?
Nem tudom, mit tegyek! Segítégre van sükségem, de senki sem segít! Egyszercsak mindenki elfordult tőlem. Mert már nem vagyok fontos.
Az voltam egyáltalán valaha? Válaszolj, barátom! Miért hagynak el? Először Anna, aztán Viki, most meg... mindenki. Nem tudom, mit tehetnék még. A lelkemet eladnám a barátaimért. Vagy Robiért. Vagy Daniért, vagy Apáért, vagy Anyáért, vagy Gabiért. Magának az ördögnek. Megtennék akármit, hogy most segítsen rajtam valaki, vagy valami...
Szofinak ezután a mondat után kiesett a toll a kezéből és hirtelen mély álomba merült. Újra egy erdőben volt, azúttal egyedül. Megzörrentek a levelek a háta mögött, amire odakapta a fejét.
Sebastian szürkén örvénylő szemébe nézett.
2013. július 18., csütörtök
18. Fejezet -Fekete kapucni, gyönyörű átok-
Ann egyből reagált. Megállt, teste megfeszült. Felismerte a hangot, ami becenevén szólította, de nem tudta eldönteni, hogy elfusson, vagy visszaforduljon-e. Az ésszerűség és a könnyűség harca volt ez. Végül lassan, nagyon lassan megfordult. Szofi egyre közelebb ment, és mire Angelika megfordult, már ott állt előtte.
Egy zöld és egy barna szempár vívta néma csatáját, miközben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Szofi szólalt meg, lassan, hangosan, érzelmektől csöpögő hangon.
-Hova... a francba... TŰNTÉL? -a végére már ordított. Az arcukat csak pár centi választotta el. Ann teljesen uralta saját érzelmeit, az arca rezzenéstelen maradt. Érzésektől mentesen, halkan, szinte hidegen szólalt meg.
-El kellett jönnöm onnan.
-És azt elárulod, hogy miért? -Szofi tajtékzott.
-Mert idegenek vagytok. Nem ismerlek titeket -hangja most először megremegett. Megköszörülte a torkát és folytatta. -És nem is foglak. Neketek is csak fájdalmat okoznék. Mint mindenkinek.
Szofi úgy látta, mintha könnyek csillognának a szemében. "Nem, -gondolta -biztos csak az egyik lámpa fénye. Ann nem sír."
-Mi az, hogy idegenek vagyunk? Ha nem kapartunk volna fel az úttestről, lehet, hogy már halott lennél... vagy ilyesmi, na.
-De el kellett jönnöm onnan... -a hangja akadozni kezdett. Szofi már tisztán látta a szemében a könnyeket. -Mert én csak csalódást vagyok képes okozni... -szaggatottan vette a levegőt.
-Dehogyis! Te egy csodálatos lány vagy! Csak engedd, hogy Krémessel segítsünk! Mert szeretnénk. Csak te nem engeded.
Ann megkövülten állt. Meg sem rezzent, de nem is omlott össze. Csak állt, aztán lassan, nagyon lassan bólintott.
-Rendben -elcsuklott a hangja.
-Mit rendben? -kérdezte Szofi értetlenkedve.
-Engedni fogom -eddig a földet bámulta, de most a pillantása felvillant. -Viszont nem mondhatod el senkinek.
-Mit?
-Azt, hogy elgyengültem. Az sértené a keménycsaj-imidzsemet -az arca egy nagyon kicsit, de láthatóan ellágyult. Nem a boldogságtól, hanem a lehetőségtől. Lehetőségre nyílt arra, hogy barátai legyenek. Hogy egy élete legyen.
-Rendben -vigyorgott Szofi. Meg akarta ölelni Annt, de amikor adonyúlt, elhúzódott. -Mi van? Nem most beszéltük meg, hogy engeded?
-Azt mondtam, engedem, hogy segítsetek, nem azt, hogy puszipajtások leszünk -biztos, hogy csak a lámpa fénye volt az imént a szemében. "Ez a lány nem sírna egy ilyen kis dolog miatt" -gondolta Szofi. Nem tudta, hogy ez nem is olyan kis dolog. -És nem ölelek meg idegeneket -folytatta. -Meg úgy senkit.
-Mi rá a garancia, hogy nem rázol le újra?
-Ömm.... A szavamat adom? -még Ann is bizonytalan volt a saját mondatában, de Szofi megrázta a fejét.
-Az nem elég. Add meg a számod.
-Rendben -hallatszott a válasz elgondolkozva. Kis várakozás után elsorolt hét számot. Szofi próbálta követni és beleírni a telefonjába. Amint végzett, agyből felhívta. Kicsengett.
-Elnézést kérek a zavarásért, téves lesz -mondta a telefonba szemét Ann-re függesztve. Szinte önelégült volt a pillantása. -És most -mondta miután letette -add meg az igazi számodat.
-Na jó, de ha megadod valakinek, esküszöm, hogy eltörlek -fenyegetőzött miközben kivette Szofi kezéből a telefont és tárcsázott. A zsebében valami heavy metal szólalt meg.
-Jó, erről már elhiszem, hogy a tiéd -vigyorgott Szofi és elmentette a számot. -Amúgy mit keresel itt?
-Esetleg itt lakom? -Ann úgy beszélt, mintha egy debilnek próbálna elmagyarázni valami alapvető dolgot.
-De jó! Nem jászfalusi vagy -ami megkönnyebbülés. Mert Jászfalu egy szar hely -egy pillanatra elhallgatott. -De akkor miért nem látlak itt sosem? Két utcára lakom.
-Mert a nővéremnél élek.
-Akkor újra megkérdezem. Mit keresel itt?
-Talán itt lakom?
-Az előbb mondtad, hogy nem itt laksz.
-De igen, csak nem itt élek.
-De akkor mit keresel itt?
-Déja vu-m van.
-Nekem is. Tehát miért vagy itt, ha nem itt élsz?
-Jöttem megnézni, hogy élnek-e még a szüleim. Magukat hibáztatják, amiért ilyen lettem.
-Ja, értem -Szofi kezdett belefáradni ebbe a lányba. Viszont a szíve mélyén tudta, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz hamar vége. -Figyelj haza kéne mennem.
-Nekem is -válaszolt Ann.
-De te nem itt laksz?
-De igen.
-Akkor hova mész?
-Haza.
-De ha itt laksz, akkor hova haza?
-A nővéremhez, mivel ott élek! Hagyjál már, és ne legyél ennyire inbecil!
-Rendben. Menj a nővéredhez, ahol élsz, én pedig hazamegyek, ahol lakom.
-Oké -most már Ann is vigyorgott. Olyanok voltak, mint egy rossz talk-show. -Szia Szaffi!
-Szia Ann!
Tehát akkor ez is megvolt. Egy olyan ember, mint Ann megbízik valakiben! Szofi immár meleg szívvel indult haza. Nem érdekelte, hogy mi van a suliban, ha ez a lány és Krémes a barátai. Bár, ettől a barátságig még sok volt hátra. Az ajtóhoz érve elcsodálkozott. Zárva volt.
-Mi a... itthon kéne lenniük! -mondta magában. Végül nagy nehezen előkereste a kulcsát, és belépett a házba. Minden sötét, minden halk. -Rendben. Akkor csak felmegyek, befekszem az ágyba, bekapcsolom a gépem és megvárom amíg hazaérnek -folytatta. Nem szeretett egyedül lenni. Nem félt, csak általában zavarta a magány. Viszont volt, amikor vágyott rá.
Kedves naplóm!
A mai nap is érdekesre sikerült... Úgy kezdődött, hogy összevesztem Vikivel. Méghozzá elég csúnyán. Utána találkoztam Robival, aztán meg (El sem hinnéd!) Ann-nel.
Ez a csaj... Ez a tipikus "Ne gyere a közelembe" típus, de ha megismered (ami eddig még nem sikerült) akkor nagyon aranyos (azt hiszem).
Még csak este nyolc. Korán van. Viszont Anya és Gabi nincsenek itthon. Az, hogy Dani sincs, az oké, mert ki tudja, hol van, de ők? A telefont meg nem veszik fel. Remélem, nincs semmi baj!
Jó éjt, szeretett naplóm! Édes álmokat, rózsás csókokat!
Egy zöld és egy barna szempár vívta néma csatáját, miközben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Szofi szólalt meg, lassan, hangosan, érzelmektől csöpögő hangon.
-Hova... a francba... TŰNTÉL? -a végére már ordított. Az arcukat csak pár centi választotta el. Ann teljesen uralta saját érzelmeit, az arca rezzenéstelen maradt. Érzésektől mentesen, halkan, szinte hidegen szólalt meg.
-El kellett jönnöm onnan.
-És azt elárulod, hogy miért? -Szofi tajtékzott.
-Mert idegenek vagytok. Nem ismerlek titeket -hangja most először megremegett. Megköszörülte a torkát és folytatta. -És nem is foglak. Neketek is csak fájdalmat okoznék. Mint mindenkinek.
Szofi úgy látta, mintha könnyek csillognának a szemében. "Nem, -gondolta -biztos csak az egyik lámpa fénye. Ann nem sír."
-Mi az, hogy idegenek vagyunk? Ha nem kapartunk volna fel az úttestről, lehet, hogy már halott lennél... vagy ilyesmi, na.
-De el kellett jönnöm onnan... -a hangja akadozni kezdett. Szofi már tisztán látta a szemében a könnyeket. -Mert én csak csalódást vagyok képes okozni... -szaggatottan vette a levegőt.
-Dehogyis! Te egy csodálatos lány vagy! Csak engedd, hogy Krémessel segítsünk! Mert szeretnénk. Csak te nem engeded.
Ann megkövülten állt. Meg sem rezzent, de nem is omlott össze. Csak állt, aztán lassan, nagyon lassan bólintott.
-Rendben -elcsuklott a hangja.
-Mit rendben? -kérdezte Szofi értetlenkedve.
-Engedni fogom -eddig a földet bámulta, de most a pillantása felvillant. -Viszont nem mondhatod el senkinek.
-Mit?
-Azt, hogy elgyengültem. Az sértené a keménycsaj-imidzsemet -az arca egy nagyon kicsit, de láthatóan ellágyult. Nem a boldogságtól, hanem a lehetőségtől. Lehetőségre nyílt arra, hogy barátai legyenek. Hogy egy élete legyen.
-Rendben -vigyorgott Szofi. Meg akarta ölelni Annt, de amikor adonyúlt, elhúzódott. -Mi van? Nem most beszéltük meg, hogy engeded?
-Azt mondtam, engedem, hogy segítsetek, nem azt, hogy puszipajtások leszünk -biztos, hogy csak a lámpa fénye volt az imént a szemében. "Ez a lány nem sírna egy ilyen kis dolog miatt" -gondolta Szofi. Nem tudta, hogy ez nem is olyan kis dolog. -És nem ölelek meg idegeneket -folytatta. -Meg úgy senkit.
-Mi rá a garancia, hogy nem rázol le újra?
-Ömm.... A szavamat adom? -még Ann is bizonytalan volt a saját mondatában, de Szofi megrázta a fejét.
-Az nem elég. Add meg a számod.
-Rendben -hallatszott a válasz elgondolkozva. Kis várakozás után elsorolt hét számot. Szofi próbálta követni és beleírni a telefonjába. Amint végzett, agyből felhívta. Kicsengett.
-Elnézést kérek a zavarásért, téves lesz -mondta a telefonba szemét Ann-re függesztve. Szinte önelégült volt a pillantása. -És most -mondta miután letette -add meg az igazi számodat.
-Na jó, de ha megadod valakinek, esküszöm, hogy eltörlek -fenyegetőzött miközben kivette Szofi kezéből a telefont és tárcsázott. A zsebében valami heavy metal szólalt meg.
-Jó, erről már elhiszem, hogy a tiéd -vigyorgott Szofi és elmentette a számot. -Amúgy mit keresel itt?
-Esetleg itt lakom? -Ann úgy beszélt, mintha egy debilnek próbálna elmagyarázni valami alapvető dolgot.
-De jó! Nem jászfalusi vagy -ami megkönnyebbülés. Mert Jászfalu egy szar hely -egy pillanatra elhallgatott. -De akkor miért nem látlak itt sosem? Két utcára lakom.
-Mert a nővéremnél élek.
-Akkor újra megkérdezem. Mit keresel itt?
-Talán itt lakom?
-Az előbb mondtad, hogy nem itt laksz.
-De igen, csak nem itt élek.
-De akkor mit keresel itt?
-Déja vu-m van.
-Nekem is. Tehát miért vagy itt, ha nem itt élsz?
-Jöttem megnézni, hogy élnek-e még a szüleim. Magukat hibáztatják, amiért ilyen lettem.
-Ja, értem -Szofi kezdett belefáradni ebbe a lányba. Viszont a szíve mélyén tudta, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz hamar vége. -Figyelj haza kéne mennem.
-Nekem is -válaszolt Ann.
-De te nem itt laksz?
-De igen.
-Akkor hova mész?
-Haza.
-De ha itt laksz, akkor hova haza?
-A nővéremhez, mivel ott élek! Hagyjál már, és ne legyél ennyire inbecil!
-Rendben. Menj a nővéredhez, ahol élsz, én pedig hazamegyek, ahol lakom.
-Oké -most már Ann is vigyorgott. Olyanok voltak, mint egy rossz talk-show. -Szia Szaffi!
-Szia Ann!
Tehát akkor ez is megvolt. Egy olyan ember, mint Ann megbízik valakiben! Szofi immár meleg szívvel indult haza. Nem érdekelte, hogy mi van a suliban, ha ez a lány és Krémes a barátai. Bár, ettől a barátságig még sok volt hátra. Az ajtóhoz érve elcsodálkozott. Zárva volt.
-Mi a... itthon kéne lenniük! -mondta magában. Végül nagy nehezen előkereste a kulcsát, és belépett a házba. Minden sötét, minden halk. -Rendben. Akkor csak felmegyek, befekszem az ágyba, bekapcsolom a gépem és megvárom amíg hazaérnek -folytatta. Nem szeretett egyedül lenni. Nem félt, csak általában zavarta a magány. Viszont volt, amikor vágyott rá.
Kedves naplóm!
A mai nap is érdekesre sikerült... Úgy kezdődött, hogy összevesztem Vikivel. Méghozzá elég csúnyán. Utána találkoztam Robival, aztán meg (El sem hinnéd!) Ann-nel.
Ez a csaj... Ez a tipikus "Ne gyere a közelembe" típus, de ha megismered (ami eddig még nem sikerült) akkor nagyon aranyos (azt hiszem).
Még csak este nyolc. Korán van. Viszont Anya és Gabi nincsenek itthon. Az, hogy Dani sincs, az oké, mert ki tudja, hol van, de ők? A telefont meg nem veszik fel. Remélem, nincs semmi baj!
Jó éjt, szeretett naplóm! Édes álmokat, rózsás csókokat!
2013. július 16., kedd
17. Fejezet -Ami véget érhet-
A hét hátrelévő része unalmasan telt. Szofi a vasárnapot Vikiéknél töltötte. Szofi még mindig ki volt borulva egy kicsit az álom miatt, de mindig azt mondogatta, hogy ez csak egy buta álom. A képzelet szüleménye.
Viki és Szofi kiskorukban barátok voltak, de megszakadt a kapcsolatuk. Pár éve kezdtek el újra barátkozni egymással.
-De Robival most mi van? Nem hallottalak már vagy egy hete róla áradozni! -Viki szólalt meg.
-Semmi. Nem történik semmi! És ez az idegesítő.
-De teljesen bele vagy zúgva!
-Nem is! -mondta Szofi túljátszott méltatlankodással. -Csak egy kicsit -pirult el.
-Na látod! -vigyorgott Viki. -Amúgy nagyon összeilletek. Mindketten ilyen teljesen idióták vagytok.
-Ne nekem mondd, én tudok róla!
-Hidd el, ő is szeret téged!
-Honnan tudod ilyen biztosan? -csattant fel Szofi.
-Abból, ahogy rádnéz. Abból, ahogyan mosolyog amikor meglát.
-Ez igazán kedves, de minden lányra mosolyog! -vetett ellen Szofi.
-De nem így. Amikor rádnéz, nem tűnik annyira elmebetegnek.
-Ez igazán kedves. De inkább beszéljünk rólad.
Az ágyon ültek, délután négy felé járhatott. Mind a ketten örültek, hogy tölthetnek egy kis időt együtt. Szofi azért szeretett volna többet ilyen átlagosabb közegben lenni, mert akkor minden sokkal könnyebb volt. Nem kellett a Félvérekkel vagy az Őrzőkkel törődnie. Nem kellett a furcsa álmai, vagy Ann miatt aggódnia. Ann... Még el sem méselte az osztálytársainak. Csak Robi tudta az iskolából. "Hát persze -gondolta. -Robi tud mindent."
Merengéséből az zökkentette ki, hogy Viki már egy csomó ideje csacsog valami fiúról.
-Bocsi, de kiről is van szó?
-Pipiről, te buta!
-Mi van? Ne! Azt ne mondd, hogy kavartok valamit.
-Nem kavarunk, hanem kezd belémzúgni. Ne már, hogy ennyire nem figyeltél! Olyan hülye vagy!
Szofi vissza akart vágni valamit, természetéből adódóan. Mindig gyorsabban járt a szája, mint hogy gondolkozott volna.
- Én vagyok a hülye?! Én legalább tudom, hogy ki az az Obama! -Ez egy elég csúnya történet volt. Amikor első évének a javában járt a fent említett elnök, az egyik órán szóbakerült. Elkezdtek róla beszélgetni a szünetben, de Viki nagyon hallgatag volt végig. Ez Robinak (aki természetesen megint ott volt) tűnt fel először, és beszólt valami csúnyát, hogy a lány nem tudja követni a beszélgetést. Erre Viki megszólalt, hogy a beszélgetést érti, csak nem tudja, ki az, akiről szó van.
-Azt mondtad, nem hozod fel többször! -az arcán sértődöttség tükröződött. -Kétszínű ribanc!
-Sajnálom, de ezek tények. Nem vagy tájékozott a világban. Egy álomvilágban élsz! -ezek kemény szavak voltak, viszont a valóságot tükrözték.
-Nem élek álomvilágban!
-Figyelj, azt hiszem, én most hazamegyek! -állt fel Szofi.
-Nem is baj.
-Holnap találkozunk! -mondta Szofi műmosollyal, mézes-mázos hangon.
Vikiék házától a vonatállomás nem volt messze. Ők is vörösváriak voltak, elég közel laktak az iskolához. Hanna is arrafelé lakott, kicsit lejjebb a hegyen. Pipi a Hannáék melletti utcában.
A levegő még mindig hideg volt, mint egész héten. Szemerkélt az eső, de Szofit nem zavarta. Magában fortyogva ért be az összefirkált váróba. Amikor belépett, leült az egyik padra. Egy mély hang szólította meg.
-Szia cica! Van gazdid? -Szofi olyan gyorsan pattant fel, és fordult meg, hogy bele is szédült.
-Mi az Isten?! -kiáltott fel. -Mikor szoksz már le arról, hogy a szívbajt hozod rám, te elmebeteg?!
Robi állt vele szemben, vigyorogva. Hanyag módon dőlt a falnak, szőke haja művészien elaludt volt. Kezét keresztbe fonta, és lustán nézett Szofira.
-Amikor leszoksz az Istenkáromlásról -amikor csak villámló tekinteteket kapott válaszul, kis szünet után újra megszólalt. -Mi van, már meg sem ölelsz? -Szofi arca egy kicsit ellágyult, kikerülte a padot és megölelte Robit. A szokásos forróság öntötte el az egész testét, bizsergett tőle mindene.
Volt egy nagyon érdekes dolog abban, amikor ők ketten beszélgettek. Sok mindent elmondtak egymásnak, nem ez volt a furcsa. A tekintetük összefonódott és sokkal közelebbb álltak egymáshoz, mint általában az emberek.
-Egyáltalán mit keresel te itt? Nem a szar helyen kéne lenned? -célzott Jászfalura.
-Dolgom volt itt.
-Aha, és elárulod, hogy mi volt az, vagy megvárod amíg kitalálom?
-Megvárnám, de úgysem jössz rá, elmondani meg nem fogom.
-Ez kedves.
-Tudom, hát én kedves voltam mindig is -kacsintott Robi , miközben megérkezett a vonat. Egy irányba utaztak, de Szofinak hamar le kellett szállnia.
-Szia -köszönt el mosolyogva a lány.
-Szija cicca! -mondta direkt megnyomva a nem létező "j"-t, és a "c"-t. -Holnap a suliban látlak, nem? -szólt Szofi után.
-De igen. Bár, ki tudja, lehet, hogy valamelyikünk addigra felidegesít valakit annyira, hogy lemészárol -vigyorgott, mivel viccelt, de ennek megvolt az esélye, mert mind a ketten kimondták amit gondoltak. Úgy is mondhatnánk, hogy mind a ketten pofátlanok voltak. Mindig, mindenhol, mindent kimondtak. Ami a szívükön, az a szájukon.
Szofi leszállt a vonatról. Nem akart hazamenni. Lehet, hogy Robi felvidította, de még mindig fájt a szíve a Vikivel való veszekedédük miatt. Nagyon szerette őt. Néha idegesítette benne pár dolog, de kitartottak egymás mellett.
Felfelé ment a hegyen, aminek a lábánál laktak. Fel akart menni a Vörös-sziklához. Annával jártak mindig oda. Hiányzott neki az érzés, hogy ott beszélgetnek. Megvolt a maga varázsa. Hiányzott neki Anna. Amikor odaért, megállt és megnézte a sziklát. Még mindig gyönyörű volt. Egy sóhajtás kiséretében kezdett felmászni a fák között. Fák. "Lehet, hogy nem kéne felmennem" -gondolta. Megint az álom járt a fejében. "Csak egy álom!" -győzködte magát. Erőt vett magán és ment tovább. Amikor felért, leült az avarba. Nem akart az életre koncentrálni. Mint mostanában egyre többször, elment a kedve az élettől. Nem akart meghalni, de úgy érezte, nincs miért élnie.
Mögötte megzörrentek a levelek. Hátranézett, de csak a szeme sarkából sikerült elkapnia egy fekete foltot. Kezdett megijedni, amikor pár perccel később ugyanez történt. Inkább lefelé kezdett menni. Ha haza akart volna menni, jobbra fordul, de nem ezt tette. Folytatta az útját az erdő mellett.
De nem csak az ő léptei hallatszottak. Az egyik mellékutcából kavicsok csikorgása keltette fel Szofi figyelmét. Az egyenletes lépések egyre hangosabbak lettek. Szofi gyorsan egy fa árnyékába húzódott. A zajt keltő fekete bakancs viselője az ellenkező irányba indult. A leselkedő lány kilépett a rejtekhelyéről. Csak egy sötét, barna, hullámos hajkoronát látott. Szürke nadrág, fekete pulcsi. Biztos volt benne, ha a lány hátrafordulna, akkor láthatná a nagy, barna, szomorú szemeit. Elszorult a torka az izgatottságtól és az idegességtől, amibe kis harag is keveredett. Húsz méterre voltak egymástól. Szofi felkiáltott:
-Ann!
Viki és Szofi kiskorukban barátok voltak, de megszakadt a kapcsolatuk. Pár éve kezdtek el újra barátkozni egymással.
-De Robival most mi van? Nem hallottalak már vagy egy hete róla áradozni! -Viki szólalt meg.
-Semmi. Nem történik semmi! És ez az idegesítő.
-De teljesen bele vagy zúgva!
-Nem is! -mondta Szofi túljátszott méltatlankodással. -Csak egy kicsit -pirult el.
-Na látod! -vigyorgott Viki. -Amúgy nagyon összeilletek. Mindketten ilyen teljesen idióták vagytok.
-Ne nekem mondd, én tudok róla!
-Hidd el, ő is szeret téged!
-Honnan tudod ilyen biztosan? -csattant fel Szofi.
-Abból, ahogy rádnéz. Abból, ahogyan mosolyog amikor meglát.
-Ez igazán kedves, de minden lányra mosolyog! -vetett ellen Szofi.
-De nem így. Amikor rádnéz, nem tűnik annyira elmebetegnek.
-Ez igazán kedves. De inkább beszéljünk rólad.
Az ágyon ültek, délután négy felé járhatott. Mind a ketten örültek, hogy tölthetnek egy kis időt együtt. Szofi azért szeretett volna többet ilyen átlagosabb közegben lenni, mert akkor minden sokkal könnyebb volt. Nem kellett a Félvérekkel vagy az Őrzőkkel törődnie. Nem kellett a furcsa álmai, vagy Ann miatt aggódnia. Ann... Még el sem méselte az osztálytársainak. Csak Robi tudta az iskolából. "Hát persze -gondolta. -Robi tud mindent."
Merengéséből az zökkentette ki, hogy Viki már egy csomó ideje csacsog valami fiúról.
-Bocsi, de kiről is van szó?
-Pipiről, te buta!
-Mi van? Ne! Azt ne mondd, hogy kavartok valamit.
-Nem kavarunk, hanem kezd belémzúgni. Ne már, hogy ennyire nem figyeltél! Olyan hülye vagy!
Szofi vissza akart vágni valamit, természetéből adódóan. Mindig gyorsabban járt a szája, mint hogy gondolkozott volna.
- Én vagyok a hülye?! Én legalább tudom, hogy ki az az Obama! -Ez egy elég csúnya történet volt. Amikor első évének a javában járt a fent említett elnök, az egyik órán szóbakerült. Elkezdtek róla beszélgetni a szünetben, de Viki nagyon hallgatag volt végig. Ez Robinak (aki természetesen megint ott volt) tűnt fel először, és beszólt valami csúnyát, hogy a lány nem tudja követni a beszélgetést. Erre Viki megszólalt, hogy a beszélgetést érti, csak nem tudja, ki az, akiről szó van.
-Azt mondtad, nem hozod fel többször! -az arcán sértődöttség tükröződött. -Kétszínű ribanc!
-Sajnálom, de ezek tények. Nem vagy tájékozott a világban. Egy álomvilágban élsz! -ezek kemény szavak voltak, viszont a valóságot tükrözték.
-Nem élek álomvilágban!
-Figyelj, azt hiszem, én most hazamegyek! -állt fel Szofi.
-Nem is baj.
-Holnap találkozunk! -mondta Szofi műmosollyal, mézes-mázos hangon.
Vikiék házától a vonatállomás nem volt messze. Ők is vörösváriak voltak, elég közel laktak az iskolához. Hanna is arrafelé lakott, kicsit lejjebb a hegyen. Pipi a Hannáék melletti utcában.
A levegő még mindig hideg volt, mint egész héten. Szemerkélt az eső, de Szofit nem zavarta. Magában fortyogva ért be az összefirkált váróba. Amikor belépett, leült az egyik padra. Egy mély hang szólította meg.
-Szia cica! Van gazdid? -Szofi olyan gyorsan pattant fel, és fordult meg, hogy bele is szédült.
-Mi az Isten?! -kiáltott fel. -Mikor szoksz már le arról, hogy a szívbajt hozod rám, te elmebeteg?!
Robi állt vele szemben, vigyorogva. Hanyag módon dőlt a falnak, szőke haja művészien elaludt volt. Kezét keresztbe fonta, és lustán nézett Szofira.
-Amikor leszoksz az Istenkáromlásról -amikor csak villámló tekinteteket kapott válaszul, kis szünet után újra megszólalt. -Mi van, már meg sem ölelsz? -Szofi arca egy kicsit ellágyult, kikerülte a padot és megölelte Robit. A szokásos forróság öntötte el az egész testét, bizsergett tőle mindene.
Volt egy nagyon érdekes dolog abban, amikor ők ketten beszélgettek. Sok mindent elmondtak egymásnak, nem ez volt a furcsa. A tekintetük összefonódott és sokkal közelebbb álltak egymáshoz, mint általában az emberek.
-Egyáltalán mit keresel te itt? Nem a szar helyen kéne lenned? -célzott Jászfalura.
-Dolgom volt itt.
-Aha, és elárulod, hogy mi volt az, vagy megvárod amíg kitalálom?
-Megvárnám, de úgysem jössz rá, elmondani meg nem fogom.
-Ez kedves.
-Tudom, hát én kedves voltam mindig is -kacsintott Robi , miközben megérkezett a vonat. Egy irányba utaztak, de Szofinak hamar le kellett szállnia.
-Szia -köszönt el mosolyogva a lány.
-Szija cicca! -mondta direkt megnyomva a nem létező "j"-t, és a "c"-t. -Holnap a suliban látlak, nem? -szólt Szofi után.
-De igen. Bár, ki tudja, lehet, hogy valamelyikünk addigra felidegesít valakit annyira, hogy lemészárol -vigyorgott, mivel viccelt, de ennek megvolt az esélye, mert mind a ketten kimondták amit gondoltak. Úgy is mondhatnánk, hogy mind a ketten pofátlanok voltak. Mindig, mindenhol, mindent kimondtak. Ami a szívükön, az a szájukon.
Szofi leszállt a vonatról. Nem akart hazamenni. Lehet, hogy Robi felvidította, de még mindig fájt a szíve a Vikivel való veszekedédük miatt. Nagyon szerette őt. Néha idegesítette benne pár dolog, de kitartottak egymás mellett.
Felfelé ment a hegyen, aminek a lábánál laktak. Fel akart menni a Vörös-sziklához. Annával jártak mindig oda. Hiányzott neki az érzés, hogy ott beszélgetnek. Megvolt a maga varázsa. Hiányzott neki Anna. Amikor odaért, megállt és megnézte a sziklát. Még mindig gyönyörű volt. Egy sóhajtás kiséretében kezdett felmászni a fák között. Fák. "Lehet, hogy nem kéne felmennem" -gondolta. Megint az álom járt a fejében. "Csak egy álom!" -győzködte magát. Erőt vett magán és ment tovább. Amikor felért, leült az avarba. Nem akart az életre koncentrálni. Mint mostanában egyre többször, elment a kedve az élettől. Nem akart meghalni, de úgy érezte, nincs miért élnie.
Mögötte megzörrentek a levelek. Hátranézett, de csak a szeme sarkából sikerült elkapnia egy fekete foltot. Kezdett megijedni, amikor pár perccel később ugyanez történt. Inkább lefelé kezdett menni. Ha haza akart volna menni, jobbra fordul, de nem ezt tette. Folytatta az útját az erdő mellett.
De nem csak az ő léptei hallatszottak. Az egyik mellékutcából kavicsok csikorgása keltette fel Szofi figyelmét. Az egyenletes lépések egyre hangosabbak lettek. Szofi gyorsan egy fa árnyékába húzódott. A zajt keltő fekete bakancs viselője az ellenkező irányba indult. A leselkedő lány kilépett a rejtekhelyéről. Csak egy sötét, barna, hullámos hajkoronát látott. Szürke nadrág, fekete pulcsi. Biztos volt benne, ha a lány hátrafordulna, akkor láthatná a nagy, barna, szomorú szemeit. Elszorult a torka az izgatottságtól és az idegességtől, amibe kis harag is keveredett. Húsz méterre voltak egymástól. Szofi felkiáltott:
-Ann!
2013. július 15., hétfő
16. Fejezet -Mindig több, mint csak-
Kedves naplóm!
Rájöttem, hogy szeretem a szerdát! Olyan szép a neve... Szerda. Na jó, ma sem vagyok teljesen ép. Gondolom érzed, hogy remeg a kezem. Gondolom érzed, hogy potyognak rád a könnyeim. Gondolom érzed, hogy valami nincs rendben. És ez így is van, kedves naplóm! Nincs rendben! Reggel öt van, mert álomból riadtam fel. Szörnyű álomból!
Ann is benne volt. Kezdek érte nagyon aggódni! Azt kérdezed, mit álmodtam? Krémes és én egy erdőben voltunk. Beszélgettünk. Éltük az életünket.
Szofi kiejtette a kezéből a tollat. Sokkolta az álma, pedig kisgyerek kora óta nem ijedt meg az álmaitól. Nagy levegőt vett, és megpróbált újra írni. Az ágyán ült, a kevés alvástól beesett volt az arca, de a zöld szemében ott csillogott az élet fénye.
Egyszer csak sötétebb lett, és Ann szaladt felénk ilyedten. Valaki üldözte őt. De nem láttam, hogy ki az! És ez a legdühítőbb! Csak annyit láttam, hogy fehér a bőre, és fekete a haja. Semmi mást, mert amikor Ann felsikoltott, olyan igazi sikítással, felébredtem. Azért írom le neked, mert egyre halványul az emlék és félek, hogy elveszik. El akarom mondani Krémesnek. El akarom mondani Ann-nek, de nem tudom! Hova a fenébe mehetett? Legfőképpen, miért ment el? Mindig mondom Krémesnek, hogy nem az ő dolga. Tényleg nem az övé. Hanem az enyém! A mi házunkból szökött meg, nekem kellett volna rá figyelnem. De nem tettem meg.
Letette a naplót és lemászott az ágyából. Belenézett a polcán álló kis, talpas tükörbe. Ijedtséget látott a tükörképe arcán, de arra jutott, hogy nem szabad aggódnia egy álom miatt. Hiszen csak egy álom.
Hűvös, októberi reggel volt. Szofi arcát csípte a hideg levegő, de nem zavarta. Már kelt fel a Nap és a sugarai, mintha reménysugárként ömlöttek volna a lelkébe. Tudta, hogy vissza kell térnie a rendes kerékvágásba. Tudta, hogy vissza kell térnie Vikihez, Hannához, Pipihez és Robihoz. De nem tudta megtenni. Azt érezte, kinőtte az osztályát. Hogy már csak hámként tartják vissza. Viszont kitörni sem tudott.
Még mindig hálóingben volt, amikor a hátsókertbe ért. Fázott, de legalább felébredt egy kicsit. Az égen kavarogtak a felhők, a szürke minden árnyalatában. A fákat fújta a szél. Még így, a kelő Nappal is nagyon rossz érzést keltett Szofiban. Amikor feltámadt a szél, visszament a házba.
A szekrény előtt állva megpróbált a színkombinációkra koncentrálni. Amikor nagy nehezen elindult, majd beért az iskolába egy lila nadrágot, fehér blúzt és lila ékszereket viselt.
-Sziasztok! -mondta, amikor belépett. A hangulat emelkedett volt (mint általában). Dani és Peti az osztály két végén álltak, Dani kezében egy teniszütő volt. Peti dolgokat dobott felé, amikkel le kellett ütnie a Peti mögött lévő díszítést. A tűzvonal két oldalán mindenki szurkolt nekik. Általában sikerült leverni a természetfotókat, amiket Tücsi, az osztályfőnök tetetett fel, de minden egyes délután lelkiismeretesen visszaragasztották.
-Szia Szofi! -mondta Viki. Olyan kivágott szürke póló volt rajta, hogy kilátszott mindene.
-Szia! -mosolygott Szofi, kicsit zavarban volt a helyzetétől. Most szóljon neki? Ne szóljon? -Szia Hanna! -mondta, miközben megölelte. -Pipi! Te komolyan nem sajnálod az ütődet?
-Nem, nem annyira -vigyorgott. -Hiányoztál.
-Máris? Tegnap találkoztunk...
-Nem az! A lányok valami csapatot akartak alapítani, de nélküled nem tudtak.
"Hogy lehet valaki ennyire életképtelen?? 16 évesek, az Isten szerelmére!" -gondolta. Mindig ideges lett, ha valakinek ilyen alapvető dolgok miatt segítségre volt szüksége. Nem is igazán ideges, inkább sajnálkozó, de nem tudott mit tenni ez ellen és ettől lett kicsit feszült. Szerencsére ebben a pillanatban belépett Ágota-néni és megkezdte az órát.
Szofi a fejét támasztva ült a padban. Nem figyelt az órára. A barátai előtt meg kellett játszania, hogy jól van, mert meg akart felelni. Mindig meg akart felelni, viszont ez kimerítő volt. Az óra közepe felé, amikor már majdnem elaludt, sikoltást hallott. Felkapta a fejét és a hang irányába forduét, azaz kibámult az ablakon. Ann futott lelefé az az iskola melletti dombon. Mögötte egy fehér bőrű, fekete hajú fiú, gonosz vigyorral az arcán.
Szofi pislogott. Mindketten eltűntek. Megrázta a fejét. "Ez csak a kialvatlanság..."-gondolta. Most még kevésbé érdekelte a nyelvtan. Gondolatok ezrei kavarogtak az agyában. Láthatóan senkinek nem tűnt fel, hogy mi történt vele az imént. De olyan valóságosnak tűnt. Minden negatív dolgot próbált kiverni a fejéből.
Hiszen csak egy álom.
Rájöttem, hogy szeretem a szerdát! Olyan szép a neve... Szerda. Na jó, ma sem vagyok teljesen ép. Gondolom érzed, hogy remeg a kezem. Gondolom érzed, hogy potyognak rád a könnyeim. Gondolom érzed, hogy valami nincs rendben. És ez így is van, kedves naplóm! Nincs rendben! Reggel öt van, mert álomból riadtam fel. Szörnyű álomból!
Ann is benne volt. Kezdek érte nagyon aggódni! Azt kérdezed, mit álmodtam? Krémes és én egy erdőben voltunk. Beszélgettünk. Éltük az életünket.
Szofi kiejtette a kezéből a tollat. Sokkolta az álma, pedig kisgyerek kora óta nem ijedt meg az álmaitól. Nagy levegőt vett, és megpróbált újra írni. Az ágyán ült, a kevés alvástól beesett volt az arca, de a zöld szemében ott csillogott az élet fénye.
Egyszer csak sötétebb lett, és Ann szaladt felénk ilyedten. Valaki üldözte őt. De nem láttam, hogy ki az! És ez a legdühítőbb! Csak annyit láttam, hogy fehér a bőre, és fekete a haja. Semmi mást, mert amikor Ann felsikoltott, olyan igazi sikítással, felébredtem. Azért írom le neked, mert egyre halványul az emlék és félek, hogy elveszik. El akarom mondani Krémesnek. El akarom mondani Ann-nek, de nem tudom! Hova a fenébe mehetett? Legfőképpen, miért ment el? Mindig mondom Krémesnek, hogy nem az ő dolga. Tényleg nem az övé. Hanem az enyém! A mi házunkból szökött meg, nekem kellett volna rá figyelnem. De nem tettem meg.
Letette a naplót és lemászott az ágyából. Belenézett a polcán álló kis, talpas tükörbe. Ijedtséget látott a tükörképe arcán, de arra jutott, hogy nem szabad aggódnia egy álom miatt. Hiszen csak egy álom.
Hűvös, októberi reggel volt. Szofi arcát csípte a hideg levegő, de nem zavarta. Már kelt fel a Nap és a sugarai, mintha reménysugárként ömlöttek volna a lelkébe. Tudta, hogy vissza kell térnie a rendes kerékvágásba. Tudta, hogy vissza kell térnie Vikihez, Hannához, Pipihez és Robihoz. De nem tudta megtenni. Azt érezte, kinőtte az osztályát. Hogy már csak hámként tartják vissza. Viszont kitörni sem tudott.
Még mindig hálóingben volt, amikor a hátsókertbe ért. Fázott, de legalább felébredt egy kicsit. Az égen kavarogtak a felhők, a szürke minden árnyalatában. A fákat fújta a szél. Még így, a kelő Nappal is nagyon rossz érzést keltett Szofiban. Amikor feltámadt a szél, visszament a házba.
A szekrény előtt állva megpróbált a színkombinációkra koncentrálni. Amikor nagy nehezen elindult, majd beért az iskolába egy lila nadrágot, fehér blúzt és lila ékszereket viselt.
-Sziasztok! -mondta, amikor belépett. A hangulat emelkedett volt (mint általában). Dani és Peti az osztály két végén álltak, Dani kezében egy teniszütő volt. Peti dolgokat dobott felé, amikkel le kellett ütnie a Peti mögött lévő díszítést. A tűzvonal két oldalán mindenki szurkolt nekik. Általában sikerült leverni a természetfotókat, amiket Tücsi, az osztályfőnök tetetett fel, de minden egyes délután lelkiismeretesen visszaragasztották.
-Szia Szofi! -mondta Viki. Olyan kivágott szürke póló volt rajta, hogy kilátszott mindene.
-Szia! -mosolygott Szofi, kicsit zavarban volt a helyzetétől. Most szóljon neki? Ne szóljon? -Szia Hanna! -mondta, miközben megölelte. -Pipi! Te komolyan nem sajnálod az ütődet?
-Nem, nem annyira -vigyorgott. -Hiányoztál.
-Máris? Tegnap találkoztunk...
-Nem az! A lányok valami csapatot akartak alapítani, de nélküled nem tudtak.
"Hogy lehet valaki ennyire életképtelen?? 16 évesek, az Isten szerelmére!" -gondolta. Mindig ideges lett, ha valakinek ilyen alapvető dolgok miatt segítségre volt szüksége. Nem is igazán ideges, inkább sajnálkozó, de nem tudott mit tenni ez ellen és ettől lett kicsit feszült. Szerencsére ebben a pillanatban belépett Ágota-néni és megkezdte az órát.
Szofi a fejét támasztva ült a padban. Nem figyelt az órára. A barátai előtt meg kellett játszania, hogy jól van, mert meg akart felelni. Mindig meg akart felelni, viszont ez kimerítő volt. Az óra közepe felé, amikor már majdnem elaludt, sikoltást hallott. Felkapta a fejét és a hang irányába forduét, azaz kibámult az ablakon. Ann futott lelefé az az iskola melletti dombon. Mögötte egy fehér bőrű, fekete hajú fiú, gonosz vigyorral az arcán.
Szofi pislogott. Mindketten eltűntek. Megrázta a fejét. "Ez csak a kialvatlanság..."-gondolta. Most még kevésbé érdekelte a nyelvtan. Gondolatok ezrei kavarogtak az agyában. Láthatóan senkinek nem tűnt fel, hogy mi történt vele az imént. De olyan valóságosnak tűnt. Minden negatív dolgot próbált kiverni a fejéből.
Hiszen csak egy álom.
2013. július 12., péntek
15. Fejezet -Egy rakás szerencsétlenség-
Október kilencedike, kedd reggel. Élni sincs kedvem, nem iskolába menni! Tegnap kiderült khm... pár dolog, ami miatt nem sokat aludtam. Tehát apa elveszi Hannát. Remek! Ááálmos vagyok.
Jaj, az kimaradt, hogy "Kedves naplóm"! Tehát:
Kedves naplóm! Semmihez sincs kedvem. Csak úgy nincs kedvem. Ez annyira rossz, pedig mindig tele vagyok élettel. Azt érzem, mintha valami leszívná az energiámat.
Ann meg csak úgy felszívódott tegnap. Nem értek már semmit! Össze-vissza beszélek itt neked... Nem vagyok ma képes értelmes szövegalkotásra, bocsánat!
Megyek, megpróbálok felöltözni. Nem biztos, hogy sikerül...
Ezer csók!
A reggeli felöltözés valóban nehéz feladatnak bizonyult. Szofi azzal kezdte, hogy leesett az ágyáról. "Remek kezdés!" -gondolta. Nagy nehezen felvett egy kék csőnadrágot és egy mályvaszín felsőt. Szőke haját kontyba próbálta fogni, de ez a próbálkozása kudarcba fulladt. Inkább kiengedte, ahogy nem sokszor szokta. Felvett egy karkötőt, megmosta a fogát, megfésülködött. Mindezeket egyszerre, ami lenyűgöző teljesítmény volt ilyen lelki állapotban.
A vonatot majdnem lekéste. Amikor sikerült felszállnia, meglátta az egyik osztálytársát, Petit.
Peti alacsony, barna, tüsi hajú, barna szemű, általában kedves fiú volt.
-Szia Szofi!
-Szia! -nyögte ki kifulladva a lány.
-Miért nézel ki úgy, mint akit szétszedtek, aztán újra összeraktak?
-Az hosszú... Volt benne heroin, esküvő, eltűnés...
-Hol voltál a hosszúhétvégén? -kérdezte Peti eléggé feldúltan, de vigyorogva.
-Ja, én ezek közül egyiket sem csináltam. De nem is aludtam -a fiú egyre furcsábban nézett Szofira.
-Miért?
-Nem úgy! -Mindketten nevettek.
Amikor beértek az iskolába, minden szokásos volt. Viki, és Hanna beszélgettek, Pipi és Robi a terem végében zenét hallgattak és alátámasztották a sejtéseket, miszerint idióták, Villő, a nyomi lány Vikit és Hannát figyelte, Dani, Peti legjobb barátja pedig rajzolt.
-Sziasztok! -mondta Szofi, amikor belépett. Viki szaladt oda elsőként megölelni.
-Milyen volt a hétvége? -kérdezte.
-Az nagyon hosszú, de majd elmondom.
Ezután Szofi odament Robihoz és hizzábújva kérdezte tőle:
-Krémes elmondta?
-Azt a csajt a heroinnal meg a kapucnival? Igen...
-Róbert! Már a tanórádon lenne a helyed! -Tücsi, a másodikosok osztáyfőnöke lépett be. -Azt a rézfán fütyülő, fűzfán daloló, bagolyfüttyös mindenit! Nektek pedig -nézett az osztályára. -Nem angolotok lesz?
-Igen is, Tünde néni! -selypített nyafogó hangon Szofi.
Az iskolai napnak már vége volt, amikor Viki és Szofi az osztályban beszélgettek.
-Ha lehetne bármi, amit ehetnél, és nem híznál el tőle, mi lenne az? -tette fel a kérdést Viki.
-Hát... Palacsinta, nutellával, csokifagyival, cukorszórással, kandírozott cseresznyével a tetején.
-Mi?! Panírozott cseresznye? -az üres boci-tekintetből úgy áradt az ostobaság, hogy szinte meg lehetett fogni.
-Igen... -Nevetett magában Szofi. -Tudod, hogy ki szereti nagyon?
-Kicsoda? -Viki szeme elkerekedett az őszinte kiváncsiságtól.
-Bogi -Szofi egy Bogi nevű embert sem ismert a világon. Kiváncsi volt, hogy mennyit hisz el a barátnője. -Nagyon rég óta ismerem és nagyon sokat hallott már rólatok.
-Tényleg? És bemutatod valamikor?
-Persze... -ígérte meg, hogy megismerteti azzal a lánnyal, aki nem is létezik.
Jaj, az kimaradt, hogy "Kedves naplóm"! Tehát:
Kedves naplóm! Semmihez sincs kedvem. Csak úgy nincs kedvem. Ez annyira rossz, pedig mindig tele vagyok élettel. Azt érzem, mintha valami leszívná az energiámat.
Ann meg csak úgy felszívódott tegnap. Nem értek már semmit! Össze-vissza beszélek itt neked... Nem vagyok ma képes értelmes szövegalkotásra, bocsánat!
Megyek, megpróbálok felöltözni. Nem biztos, hogy sikerül...
Ezer csók!
A reggeli felöltözés valóban nehéz feladatnak bizonyult. Szofi azzal kezdte, hogy leesett az ágyáról. "Remek kezdés!" -gondolta. Nagy nehezen felvett egy kék csőnadrágot és egy mályvaszín felsőt. Szőke haját kontyba próbálta fogni, de ez a próbálkozása kudarcba fulladt. Inkább kiengedte, ahogy nem sokszor szokta. Felvett egy karkötőt, megmosta a fogát, megfésülködött. Mindezeket egyszerre, ami lenyűgöző teljesítmény volt ilyen lelki állapotban.
A vonatot majdnem lekéste. Amikor sikerült felszállnia, meglátta az egyik osztálytársát, Petit.
Peti alacsony, barna, tüsi hajú, barna szemű, általában kedves fiú volt.
-Szia Szofi!
-Szia! -nyögte ki kifulladva a lány.
-Miért nézel ki úgy, mint akit szétszedtek, aztán újra összeraktak?
-Az hosszú... Volt benne heroin, esküvő, eltűnés...
-Hol voltál a hosszúhétvégén? -kérdezte Peti eléggé feldúltan, de vigyorogva.
-Ja, én ezek közül egyiket sem csináltam. De nem is aludtam -a fiú egyre furcsábban nézett Szofira.
-Miért?
-Nem úgy! -Mindketten nevettek.
Amikor beértek az iskolába, minden szokásos volt. Viki, és Hanna beszélgettek, Pipi és Robi a terem végében zenét hallgattak és alátámasztották a sejtéseket, miszerint idióták, Villő, a nyomi lány Vikit és Hannát figyelte, Dani, Peti legjobb barátja pedig rajzolt.
-Sziasztok! -mondta Szofi, amikor belépett. Viki szaladt oda elsőként megölelni.
-Milyen volt a hétvége? -kérdezte.
-Az nagyon hosszú, de majd elmondom.
Ezután Szofi odament Robihoz és hizzábújva kérdezte tőle:
-Krémes elmondta?
-Azt a csajt a heroinnal meg a kapucnival? Igen...
-Róbert! Már a tanórádon lenne a helyed! -Tücsi, a másodikosok osztáyfőnöke lépett be. -Azt a rézfán fütyülő, fűzfán daloló, bagolyfüttyös mindenit! Nektek pedig -nézett az osztályára. -Nem angolotok lesz?
-Igen is, Tünde néni! -selypített nyafogó hangon Szofi.
Az iskolai napnak már vége volt, amikor Viki és Szofi az osztályban beszélgettek.
-Ha lehetne bármi, amit ehetnél, és nem híznál el tőle, mi lenne az? -tette fel a kérdést Viki.
-Hát... Palacsinta, nutellával, csokifagyival, cukorszórással, kandírozott cseresznyével a tetején.
-Mi?! Panírozott cseresznye? -az üres boci-tekintetből úgy áradt az ostobaság, hogy szinte meg lehetett fogni.
-Igen... -Nevetett magában Szofi. -Tudod, hogy ki szereti nagyon?
-Kicsoda? -Viki szeme elkerekedett az őszinte kiváncsiságtól.
-Bogi -Szofi egy Bogi nevű embert sem ismert a világon. Kiváncsi volt, hogy mennyit hisz el a barátnője. -Nagyon rég óta ismerem és nagyon sokat hallott már rólatok.
-Tényleg? És bemutatod valamikor?
-Persze... -ígérte meg, hogy megismerteti azzal a lánnyal, aki nem is létezik.
Nagyon vicces volt ez a nap, kedves naplóm! Pedig nem indult valami jól... Olyan béna voltam egész végig! Vikivel meg elhitettem, hogy van egy Bogi nevű barátnőm... Van egy kis lelkifurdalásom miatta. De ha annyira eszetlen, hogy elhiszi, mit csináljak?! Holnap viszont egy új nap kezdődik. Kiváncsi vagyok, mi lesz ebből. Jó éjt, édes naplóm!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)