Kedves naplóm!
Október 25.-e, csütörtök van. Az a csütörtök, amit annyira vártam. Még most sem bírom teljesen elhinni, hogy ez történik velem. Egy másik világ. Őrangyalok. Numinis-ek. Ez egyszerűen felfoghatatlan és egyben ijesztő. De itt vagyok, és megtörténik. Ma este a Másvilágba utazom. Pontosabban húsz perc múlva indulok. Olyan izgatott vagyok!
Krémessel egy ilyen utazás életem egyik legszebb emléke lehet. Igaz, még azt sem tudom, hogy miért tartunk oda, de oda tartunk! Sok ideje először melegséget érzek itt bent! Végre kikapcsolódhatok? Azt hiszem.
Ne aggódj, kedves, jó barátom, hallom rosszallásod! Hallom, amint azt mondod, hogy nem szabadna, vagy a szívem suttogja ezt? Ki tudja már, mi igaz s mi hamis?
Szofi utoljára is átnézte csomagját, hogy mindent elrakott-e. A naplóját is becsúsztatta a fekete táskába és bezuhant a nagy kék fotelbe. Fáradtság járta át a testét, nem nagyon aludt az éjjel. Vikin járt az esze, aki egyre normálisabban viselkedett vele. Ránézett az órára és rájött, hogy indulnia kell. Minden fáradtság elhagyta, amikor arra gondolt, mi vár rá.
Szofi kilépett az ajtón. A hideg, őszi levegő csípte az arcát. A fekete nadrág és barna szövetkabát nem sokat védtek a hideg ellen. Lement az utcájukban, majd balra és jobbra fordult. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejében az izgatottságtól. Margarétával azt beszélték meg, hogy hétkor találkoznak az állomáson. Fogalma sem volt, mire számítson.
Leért és körülnézett. Krémes ott ült egyedül egy padon, és látszott rajta, hogy legszívesebben felugrana örömében.
-Szaffi! -kiáltott és valóban a nyakába ugrott.
-Csá! -vigyorgott Szofi. -Figyelj, valamit nem értek. Hogyan jutunk oda? Úgy értem, nem hinném, hogy megy oda vonat.
-Shh! -emelte ujját szája elé Krémes. -Halkabban! Tényleg -folytatta suttogva -nem megy oda vonat, de mi odamegyünk.
Mélyen belekotort a táskájába és két kis dolgot vett elő. Egy pici fényes fémből készült tőrt és régi papírból készült levelet. A tőr markolata kendőbe volt tekerve.
-Mi a... -kezdte volna Szofi, de barátnője egyetlen pillantása beléfolytotta a szót.
Behúzódtak egy fa árnyékába, de hiába, hiszen senki sem volt körülöttük.
-Bármit látsz, hallasz, vagy érzel, ne engedj majd el! -mondta Krémes.
-Jó.
-Úgy látom, nem érted. Kínok fogják átjárni a tested, az elmédet megbabonázzák. Nem leszel teljesen a magad ura. Nem engedhetsz el. Rendben?
-Oké... Khm... Igen, értem -szedte össze magát Szofi. Eléggé megrémítették Őrzője szavai.
-Felkészültél?
-Igen.
Margaréta kihúzta a tőrt a kendőből. Bőre sercegve égett, a fájdalomtól felszisszent. Belekarolt Szofiba és mély sebet vágott a jobb karjába. Vörös vér serkent ki a sebből, a lány fogai között ejtett ki ismeretlen, halk szavakat. A vér mintákká formálódott a papíron, mintha kúszóvirágok lennének egy háromszögbe rendezve, de Szofinak nem volt ideje jobban megnézni, mert érezte, ahogy szétnyílik alatta a föld.
Csak zuhanást és barátnője szorítását érzékelte. Sikítani próbált, de nem hallotta saját hangját. A sötétség mindent elnyelt. Mindene sajogni kezdett, mintha lángnyelvek nyalogatnák végig a testét. A forróság lassan felemésztette a testét. Aztán hideg zuhany érkezett, az egész teste görcsbe rándult. Lassan kezdett kicsúszni a keze Margarétáéból, de utánakapott és még erősebben szorította.
A jeges víz elkerült mellőle, mintha csak zuhanna a végtelenségbe. Nem kapott levegőt. Tüdeje összeszorult, teste elernyedt. Próbálkozott, de nem jutott oxigénhez. Egy utolsó próbálkozás és levegő ömlött a szájába. Már csak hullottak lejjebb és lejjebb aztán fehér fény villant és becsapódtak a kemény földbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése