Legbelül azt gondolta, hogy mindenki otthagyja, hamar, vagy később, de igen. Azt érezte, hogy felhők tornyosulnak a feje felett és egyenesen felemésztik.
Reggel hatot ütött a falra akasztott óra a nagy kék fotel felett. Szofi felriadt egy hangra. Olyam volt, mintha valami tompa tárgy ütődött volna az ablakhoz. Lemászott az ágyból és kitekintett a hajnali fényben úszó kertre. Krémes állt ott, vadul mutogatva, hogy jöjjön le.
Kirohant az ajtón és szemügyre vette barátnőjét. Zaklatott volt. Nem is zaklatott, inkább csak izgatott.
-Szia! -köszönt Szofi. -Valami baj van?
-Igen... Azaz nem. Lehet -nyögte ki Margaréta.
-Mi van?
-Utazok. Vagyis utazunk, mert nem hagyhatlak itt. Apám parancsa.
Szofi meglepődött. Nem tudta hová tenni a korai látogatást és a hirtelen közlést.
-De hova megyünk? -abban a pillanatban leginkább valami meleg helyre vágyott volna. Nagyon fázott a rózsaszín pizsamájában.
-Nagyon messzire. Apám parancsa -ismételte meg.
-Ebből nem értek sokat. Hova megyünk?
-Erre nem olyan könnyű válaszolni -akadt el Krémes. Pár pillanatig gondolkozott, majd halkan, édes hangon énekelni kezdett.
Egy hely a Mi Világunk!
Egy hely, ahol mi várunk.
Sok angyalszárny és gertrafit,
Csak gyere, ó, hiányzol itt!
Egy hely, a Mi Világunk,
Egy hely, ahol mi várunk.
Őrzők Félvérektől vigyázva,
Madár ágról ágra szállva.
Egy hely, a Mi Világunk!
Egy hely, ahol mi várunk.
Ha tekergő, vagy vándor vagy,
Itt örök nyugalomra találhatsz.
Margaréta elhallgatott.
-Hozzánk megyünk. A Másvilágra.
-De az nem akkor van, ha meghalnuk? -Szofi el volt képedve mind az énektől, mind a mondanivalójától.
-Nem. Ez a Mi Világunk. Az Őrzőké -magyarázott Krémes türelmesen. -Az én itteni szüleim tudhatják, hová megyünk igazából, de a tieid nem.
-Akkor mit mondjak nekik?
-Azt, hogy elutazol velünk három napra Horvátországba.
-Három napra? -kérdezte Szofi. Egyre kevésbé értette, hogy mi történik.
-Igen. Majd meglátod, de most mennem kell. Csütörtökön indulunk.
-De mi van, ha nem engednek el?
-El fognak -ölelte meg barátnőjét biztatóan Margaréta. -Meg tudod oldani.
-Oké... Te tudod.
-Szia!
-Szia...
Szofi nézte, ahogy Krémes elmegy aztán gyorsan visszament a szobájába. "Másvilág" -mondogatta magában. Nem tudta, mik várnak még rá.
A kedd hamar eltelt, a tanárok meg-meg említették az előző napi kimaradását. Viki még mindig kifejezetten undok volt, a többieket is magával rántva. Robi immár visszajött az iskolába, de Szofi úgy érezte, hogy ő is Viki felé húz, mint mindenki más. Hazaérve megpróbálta előadni az anyukájának, hogy ez az utazás egy vissza nem térő alkalom arra, hogy gyakorolja az angol nyelvet és a szülei nélküli boldogulást.
-Egy egy hetes betegség után nem jó, ha elutazol! -dorgálta Emese. Igaza volt, de nem tudta, hogy a kérdezősködés csak formaság, mert a lánya így is, úgy is elmegy.
Hosszas győzködés és könyörgés után megegyeztek abban, hogy mehet, de csak akkor, ha csütörtök este indulnak és vasárnap este már haza is érnek.
-Köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm! -ugrott a nyakába Szofi. Felhívta Krémest és elmondta neki a hírt.
Szerdán már lángban égett egész nap, a csütörtököt várva. Még az osztálytársai viselkedésén sem tudta felidegesíteni magát. Sőt, ahogyan a barátai látták, amint kivirul az izgalomtól mintha újra közeledni kezdtek volna felé. Majdnem olyan volt, mint azelőtt.
Szofi egyész éjjel csak forgolódott és azon gondolkozott, mi várhat rá egy ennyire ismeretlen helyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése