A hét hátrelévő része unalmasan telt. Szofi a vasárnapot Vikiéknél töltötte. Szofi még mindig ki volt borulva egy kicsit az álom miatt, de mindig azt mondogatta, hogy ez csak egy buta álom. A képzelet szüleménye.
Viki és Szofi kiskorukban barátok voltak, de megszakadt a kapcsolatuk. Pár éve kezdtek el újra barátkozni egymással.
-De Robival most mi van? Nem hallottalak már vagy egy hete róla áradozni! -Viki szólalt meg.
-Semmi. Nem történik semmi! És ez az idegesítő.
-De teljesen bele vagy zúgva!
-Nem is! -mondta Szofi túljátszott méltatlankodással. -Csak egy kicsit -pirult el.
-Na látod! -vigyorgott Viki. -Amúgy nagyon összeilletek. Mindketten ilyen teljesen idióták vagytok.
-Ne nekem mondd, én tudok róla!
-Hidd el, ő is szeret téged!
-Honnan tudod ilyen biztosan? -csattant fel Szofi.
-Abból, ahogy rádnéz. Abból, ahogyan mosolyog amikor meglát.
-Ez igazán kedves, de minden lányra mosolyog! -vetett ellen Szofi.
-De nem így. Amikor rádnéz, nem tűnik annyira elmebetegnek.
-Ez igazán kedves. De inkább beszéljünk rólad.
Az ágyon ültek, délután négy felé járhatott. Mind a ketten örültek, hogy tölthetnek egy kis időt együtt. Szofi azért szeretett volna többet ilyen átlagosabb közegben lenni, mert akkor minden sokkal könnyebb volt. Nem kellett a Félvérekkel vagy az Őrzőkkel törődnie. Nem kellett a furcsa álmai, vagy Ann miatt aggódnia. Ann... Még el sem méselte az osztálytársainak. Csak Robi tudta az iskolából. "Hát persze -gondolta. -Robi tud mindent."
Merengéséből az zökkentette ki, hogy Viki már egy csomó ideje csacsog valami fiúról.
-Bocsi, de kiről is van szó?
-Pipiről, te buta!
-Mi van? Ne! Azt ne mondd, hogy kavartok valamit.
-Nem kavarunk, hanem kezd belémzúgni. Ne már, hogy ennyire nem figyeltél! Olyan hülye vagy!
Szofi vissza akart vágni valamit, természetéből adódóan. Mindig gyorsabban járt a szája, mint hogy gondolkozott volna.
- Én vagyok a hülye?! Én legalább tudom, hogy ki az az Obama! -Ez egy elég csúnya történet volt. Amikor első évének a javában járt a fent említett elnök, az egyik órán szóbakerült. Elkezdtek róla beszélgetni a szünetben, de Viki nagyon hallgatag volt végig. Ez Robinak (aki természetesen megint ott volt) tűnt fel először, és beszólt valami csúnyát, hogy a lány nem tudja követni a beszélgetést. Erre Viki megszólalt, hogy a beszélgetést érti, csak nem tudja, ki az, akiről szó van.
-Azt mondtad, nem hozod fel többször! -az arcán sértődöttség tükröződött. -Kétszínű ribanc!
-Sajnálom, de ezek tények. Nem vagy tájékozott a világban. Egy álomvilágban élsz! -ezek kemény szavak voltak, viszont a valóságot tükrözték.
-Nem élek álomvilágban!
-Figyelj, azt hiszem, én most hazamegyek! -állt fel Szofi.
-Nem is baj.
-Holnap találkozunk! -mondta Szofi műmosollyal, mézes-mázos hangon.
Vikiék házától a vonatállomás nem volt messze. Ők is vörösváriak voltak, elég közel laktak az iskolához. Hanna is arrafelé lakott, kicsit lejjebb a hegyen. Pipi a Hannáék melletti utcában.
A levegő még mindig hideg volt, mint egész héten. Szemerkélt az eső, de Szofit nem zavarta. Magában fortyogva ért be az összefirkált váróba. Amikor belépett, leült az egyik padra. Egy mély hang szólította meg.
-Szia cica! Van gazdid? -Szofi olyan gyorsan pattant fel, és fordult meg, hogy bele is szédült.
-Mi az Isten?! -kiáltott fel. -Mikor szoksz már le arról, hogy a szívbajt hozod rám, te elmebeteg?!
Robi állt vele szemben, vigyorogva. Hanyag módon dőlt a falnak, szőke haja művészien elaludt volt. Kezét keresztbe fonta, és lustán nézett Szofira.
-Amikor leszoksz az Istenkáromlásról -amikor csak villámló tekinteteket kapott válaszul, kis szünet után újra megszólalt. -Mi van, már meg sem ölelsz? -Szofi arca egy kicsit ellágyult, kikerülte a padot és megölelte Robit. A szokásos forróság öntötte el az egész testét, bizsergett tőle mindene.
Volt egy nagyon érdekes dolog abban, amikor ők ketten beszélgettek. Sok mindent elmondtak egymásnak, nem ez volt a furcsa. A tekintetük összefonódott és sokkal közelebbb álltak egymáshoz, mint általában az emberek.
-Egyáltalán mit keresel te itt? Nem a szar helyen kéne lenned? -célzott Jászfalura.
-Dolgom volt itt.
-Aha, és elárulod, hogy mi volt az, vagy megvárod amíg kitalálom?
-Megvárnám, de úgysem jössz rá, elmondani meg nem fogom.
-Ez kedves.
-Tudom, hát én kedves voltam mindig is -kacsintott Robi , miközben megérkezett a vonat. Egy irányba utaztak, de Szofinak hamar le kellett szállnia.
-Szia -köszönt el mosolyogva a lány.
-Szija cicca! -mondta direkt megnyomva a nem létező "j"-t, és a "c"-t. -Holnap a suliban látlak, nem? -szólt Szofi után.
-De igen. Bár, ki tudja, lehet, hogy valamelyikünk addigra felidegesít valakit annyira, hogy lemészárol -vigyorgott, mivel viccelt, de ennek megvolt az esélye, mert mind a ketten kimondták amit gondoltak. Úgy is mondhatnánk, hogy mind a ketten pofátlanok voltak. Mindig, mindenhol, mindent kimondtak. Ami a szívükön, az a szájukon.
Szofi leszállt a vonatról. Nem akart hazamenni. Lehet, hogy Robi felvidította, de még mindig fájt a szíve a Vikivel való veszekedédük miatt. Nagyon szerette őt. Néha idegesítette benne pár dolog, de kitartottak egymás mellett.
Felfelé ment a hegyen, aminek a lábánál laktak. Fel akart menni a Vörös-sziklához. Annával jártak mindig oda. Hiányzott neki az érzés, hogy ott beszélgetnek. Megvolt a maga varázsa. Hiányzott neki Anna. Amikor odaért, megállt és megnézte a sziklát. Még mindig gyönyörű volt. Egy sóhajtás kiséretében kezdett felmászni a fák között. Fák. "Lehet, hogy nem kéne felmennem" -gondolta. Megint az álom járt a fejében. "Csak egy álom!" -győzködte magát. Erőt vett magán és ment tovább. Amikor felért, leült az avarba. Nem akart az életre koncentrálni. Mint mostanában egyre többször, elment a kedve az élettől. Nem akart meghalni, de úgy érezte, nincs miért élnie.
Mögötte megzörrentek a levelek. Hátranézett, de csak a szeme sarkából sikerült elkapnia egy fekete foltot. Kezdett megijedni, amikor pár perccel később ugyanez történt. Inkább lefelé kezdett menni. Ha haza akart volna menni, jobbra fordul, de nem ezt tette. Folytatta az útját az erdő mellett.
De nem csak az ő léptei hallatszottak. Az egyik mellékutcából kavicsok csikorgása keltette fel Szofi figyelmét. Az egyenletes lépések egyre hangosabbak lettek. Szofi gyorsan egy fa árnyékába húzódott. A zajt keltő fekete bakancs viselője az ellenkező irányba indult. A leselkedő lány kilépett a rejtekhelyéről. Csak egy sötét, barna, hullámos hajkoronát látott. Szürke nadrág, fekete pulcsi. Biztos volt benne, ha a lány hátrafordulna, akkor láthatná a nagy, barna, szomorú szemeit. Elszorult a torka az izgatottságtól és az idegességtől, amibe kis harag is keveredett. Húsz méterre voltak egymástól. Szofi felkiáltott:
-Ann!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése