-Jó reggelt Szofi! -jött be Emese a szobába. -Nem kéne már felkelned? Mindjárt nyolc óra.
-Ó, a francba... Negyed óra múlva kezdődik a suli! -darálta magában és szinte leugrott az ágyról. Kikapta a szekrényből az első ruhát ami a kezébe akadt és öltözni kezdett. Fogmosás közben még vette fel a pólóját. A fésülködés és a cipővevés a lépcsőn lerohanással párhuzamosan folyt. "Ha nagyon sietek, elérek egy vonatot, amivel csak 20 percet kések" -gondolta. Kirohant az ajtón és ráébredt, hogy hiányzik valami fontos: a táskája. Visszament, felkapta és újra szaladni kezdett. Sosem lépett még ki ilyen állapotban az ajtón. Kifejezetten zilált volt. Valahogy azt érezte, ez sikerülni fog.
Végül valóban csak húsz percet késett, méghozzá magyaróráról.
-Elnézést kérek a késésért! -mondta lesütött szemmel. A vonaton kicsit megigazította a haját és a sminkjét.
-Semmi baj! Ülj csak le és csatlakozz! -mondta Ágota-néni, a nyelvtan tanárnő.
-Köszönöm -mondta.
Valamire azonban nem készült fel a rohanás közben. Viki. Ott ült a leghátsó sorban, mellette az egyetlen üres hely. Szofi helye. Mit volt mit tenni, oda kellett ülnie. Csak tegnap volt a veszekedésük, de ezer évnek tűnt. Az ijesztette meg a legjobban Szofit, hogy nem harag, hanem gyűlölet gyűlt benne. Mély, fekete, sűrű gyűlölet.
Viki arca érzelemmentes volt. Felnézett a lány érkezésére, majd tovább bámulta a táblát üveges szemekkel. Az órát még könnyebben kibírták, mert elméletileg nem szabadott volna beszélniük.
Viszont amikor véget ért az első óra... Az már kínosabb volt. Próbáltak mindketten úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Pedig elég sok dolog történt. Ezzel szemben egész nap udvariasak voltak, de nem bennsőségesek. Arra soha nem lettek volna képesek ilyen körülmények között. Szofi megpróbált nem az osztályban tartózkodni, mert azt érzte, hogyha valamikor nyílt vita robbanna ki köztük, mindenki Viki pártját fogná. Kivéve egy valakit.
-Robi! -kiáltott fel amikor meglátta. -Beszélnem kell veled! -folytatta, miközben megölelte. -Szükségem van rád.
-Oké, itt vagyok. Mondd csak, mi nyomja a lelkedet! -látszott az arcán, hogy mennyire élvezi a helyzetet.
-Viki! Ő nyomja a lelkemet. Néha azt érzem, hogy legszivesebben megfolytanám -mutatta a levegőben.
-Mit tett már megint?
-Hát csak úgy van. És mindenki jobban szereti őt, mint engem.
-Dehogy is! Hogy mondhatsz ilyet? Ez csak valami kis ringyó, aki kiteszi a melleit, de ő ennyi. Ennyi. Érted?
-Mondhattad volna inkább azt, hogy te engem jobban szeretsz -mondta Szofi enyhe sértődöttséggel az arcán.
-Abban mi lenne a buli? -kérdezett vissza Robi vigyorogva. Mélykék szeme viszont rabul ejtette a lányt. Elveszett benne. Azt kívánta, hogyha meghalna, ez legyen az utolsó dolog, amit lát.
A nap további részén semmi említésre méltó nem történt. Szofi végig Vikin gondolkozott. Szüksége volt valakire, akinek kiönthette a lelkét. De nem volt senkije abban a pillanatban. Robi nem ért rá, Krémesre pedig nem akart ennyire ráakaszkodni. Este hat körül volt, és Szofi egyedül volt otthon. Anyukája és Gabi dolgoztak, Dani pedig valami barátjánál volt. A lány az ágyán feküdt és a plafont bámulva gondolkodott.
A Vikivel való veszekedés az elveszettség érzését hozta ki belőle. Nem tudta eldönteni, hogy ki mond igazat és ki nem. Ebben a pillanatban csak egy púpnak érezte magát az emberek hátán. Akit nem hiányolnának, ha meghalna. Akinek nem értékes az élete.
És akkor beugrott neki. Gyorsan előkapta a telefonját és tárcsázott. A vonal kicsöngött.
-Igen? -szólt bele egy flegma hang.
-Csak bejelentkezem általános ellenőrzésre -mondta vigyorogva Szofi.
-Elnézést, kivel beszélek? -értetlenkedett a lány a vonal másik végén.
-Velem.
-De te ki vagy?
-Én.
-Szaffi! -jött rá végre Ann. -Nem érek rá a hülyeségeidre.
-Csak tudni akartam, jól vagy-e -Szofi egyre elkeseredettebb volt.
-De ne most! Mennem kell.
-Szia! -mondta, miközben letette a telefont. Most egy másik számot hívott. Szüksége volt rá.
-Szia Szaffi! -szólt bele Krémes. -Figyu, most nem igazán tudok beszélni, éppen lovaglok. Bocsi!
-Semmi baj... Szia -a hangjában már nem volt élet. Sem szeretet. Olyan volt, mint a lelke. Száraz.
Meg sem várta, hogy a barátnője válaszoljon, egyből lecsapta. ''Most bebizonyosodott, hogy valóban nem kellek senkinek'' -gondolta. Megpróbált nem odafigyelni a negatív dolgokra az életben, de ott voltak. Mindig. Ott lebegtek körülötte, de általában sikerült kizárnia őket. Most viszont ott suhogtak el a feje mellett és azt súgták neki, hogy nincs értelme az életének. Hogy meg kell halnia, méghozzá a saját keze által.
''Nem!'' -gondolta.'' -Nem, nem és nem! Nem leszek öngyilkos egy ilyen kis buta kisebbségi-komplexus miatt. Mert felállok és megyek tovább!'' -folytatta magában. Egy kis ideig még győzödte magát, hogy minden rendben lesz. Azután elővette a naplóját a párnája alól.
Kedves Naplóm!
Miért nem jutott egyből eszembe, hogy neked írjak? Tudom, hogy rád mindig számíthatok.
Azt érzem, hogy lassan mindenki elfelejt. Hogy mindenki továbblép, engem pedig hátrahagynak.
Ugye nem tesznek ilyet? Ugye szeretnek még? Ugye nem felejtenek el?
Nem! Engem nem felejthetnek el! Mert én különleges vagyok. Ugye az vagyok?
Nem tudom, mit tegyek! Segítégre van sükségem, de senki sem segít! Egyszercsak mindenki elfordult tőlem. Mert már nem vagyok fontos.
Az voltam egyáltalán valaha? Válaszolj, barátom! Miért hagynak el? Először Anna, aztán Viki, most meg... mindenki. Nem tudom, mit tehetnék még. A lelkemet eladnám a barátaimért. Vagy Robiért. Vagy Daniért, vagy Apáért, vagy Anyáért, vagy Gabiért. Magának az ördögnek. Megtennék akármit, hogy most segítsen rajtam valaki, vagy valami...
Szofinak ezután a mondat után kiesett a toll a kezéből és hirtelen mély álomba merült. Újra egy erdőben volt, azúttal egyedül. Megzörrentek a levelek a háta mögött, amire odakapta a fejét.
Sebastian szürkén örvénylő szemébe nézett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése