Lemászott az ágyából és elkezdett rohanni a lépcsőn. Nem tudta, mi történt. Nem tudta hová lett Ann és Krémes. De egyből rosszra gondolt. Kérdések pörögtek az agyában. Válaszok nélküli kérdések. A lépcsőfordulóban egy vörös villanást látott aztán a földön kötött ki.
Krémes aggódó arccal állt felette. Egy pillanat alatt felhúzta a karjánál fogva. egyből hadarni kezdett.
-Ann eltűnt. Reggel hallottam, hogy valamit mocorog, de azt hittem semmi, ezért visszaaludtam. Erre mondjuk húsz perccel ezelőtt felkelek és nincs sehol! Kinéztem az ablakodon és azt hiszem, láttam még elmenni. -Szofi feje nem csak eséstől fájt. Elképzelni sem tudta, hova mehetett Ann. Miért ment el? Kihez ment? Hogyan ment? -Egyből lerohantam, de amikor kiértem, már eltűnt.
-Krémes! -szólt rá Szofi, miközben lementek az étkező-nappaliba. -Nem tartozol neki semmivel, oké? Én is megkedveltem, de nem tudunk rajta segíteni, ha nem hagyja -fogta meg Margaréta kezét. Ő fájdalmasan felkiáltott és elrántotta azt.
-Aúú! Miből vagy te? -a keze vörös volt egy vékony csíkban.
-Inkább miből van a gyűrűm... -pillantott Szofi a Robitól kapott darabra.
-Platina -sziszegte összeszorított fogai közt Krémes. -Honnan van?
-Robitól kaptam.
-Honnan van neki ilyen?
-Kérdezd őt, szerintem jobban ismered, mint én...
-Jó reggelt! -Emese jött lefelé a lépcsőn.
-Szia Anya!
-Jó reggelt -mondta Margaréta is.
-Hova lett Babi? -tette fel a jogos kérdést az újonnan érkezett.
-Sok dolga volt, és haza kellett mennie -kezdte Szofi. -De üdvözöl! -mondta direkt azt, amit tudta, hogy jól fog esni az anyukájának. Kicsi kora óta tudott hazudni, méghozzá jól. Nagyon jól.
-Én is őt, majd mondjátok meg neki!
-Krémes, meddig maradsz ma? -kérdezte a barátnője.
-Nem tudom, szerintem még délelőtt haza kéne mennem. Mennyi az idő?
-Hét óra múlt öt perccel. -Ezzel elindultak Szofi szobája felé.
-Figyelj... -kezdte Margaréta. -Szerinted Ann jól van? Tudom, hogy nem én vagyok az Őrzője, de az övé meghalt, és úgy érzem, vigyáznom kell rá.
-Hát... Tegnap este beszéltem vele, amikor aludtál. Azt hittem, komolyan megbízik bennünk. Nem így volt. Nem tudjuk megkeresni! Ha valamikor meglátjuk, akkor majd kérdőre vonjuk. De most nem tehetünk semmit.
-Tudom, de valamit tennünk kell! Meg fogom keresni. Meg fogom találni. És te segíteni fogsz! -Szofi erre a kijelentésre fájdalmasan felnyögött.
-Tényleg?
-Igen, tényleg.
-De ahh... Az jó, ha meglátom, akkor lecseszem, hogy miért lépett le?
-Szaffi!
-Krémes!
-Mi van? -kérdezett vissza Krémes.
-Úgy veszekszünk, mint egy öreg házaspár.
-Tudom, de ez nem változtatja meg azt, hogy segítenünk kell Ann-en!
-De miért nekünk? -Szofi komolyan nem értette, hogy miért az ő dolguk ez.
-Mert mi találtunk rá. Ezzel a mi felelősségünk, hogy ezután mi történik vele.
-De ennek semmi értelme!
-De van!
-De nincs! Nem érted? Amíg nem lesz nagykorú, a szülei felelőssége -Krémesnek be kellett látnia, hogy ez valóban így van.
-De szüksége van valakire, aki segít neki.
-De nem mi leszünk azok!
-Na jó. Mennem kell, ha a következő vonatot el akarom érni.
-Oké. De vigyázz magadra! -köszönt el Szofi.
-Te is!
-Szia Krémes!
-Szia Szaffi! -megölelték egymást és Krémes már el is ment.
A nap nagy része unalmasan telt Szofi számára. Este nyolc körül járhatott, amikor csörgött a telefon. Szofi az ágyában feküdt és olvasott. Nem rég kapott egy új könyvet a bátyjától, ami egy vámpírról és annak kacifántos szerelmi történetéről szól. Először nem is tudatosult benne, hogy a telefon adja ki,a furcsa, rezgő hangot. Amikor nagy nehezen feltűnt neki, hogy valaki hívja, az illető már letette.
Szofi megnézte a bejövő hívásokat, miközben hátrafeküdt, ezzel a könyvére tehénkedve. ''Saját szám" -látta a kijelzőn. Megvonta a vállát és visszahelyezkedett olvasni. Körülbelül húsz perc múlva újra csörgött a telefonja. Ezúttal sikerült időben felvennie.
-Halló, tessék, Szalay Szofi vagyok -semmi válasz. -Hahó! Van ott valaki? -kezdte furcsálni a dolgot.
-Szia Szosza! -mély férfihang. Egy ismerős, biztonságot adó, kedves hang. Szalay Áron hangja. Szofi szívét melegség öntötte el.
-Apa! Rég beszéltünk. Hogy vagy?
-Jól, köszönöm. Figyelj, meg kell veled beszélnem valamit -"Ez sem jól kezdődik" -gondolta Szofi.
-Két dolgot akarok mondani. Az egyszerűbbel kezdem. Karácsonykor hazautazom három hétre.
-De jó! Már hiányzol.
-Na és a másik... Elveszem Hannát.
Áron, Szofi apukája, már négy éve Londonban lakott. Az oxfordi egyetemen volt professzor, és volt egy barátnője. Széplaki Hanna. A férfinál majdnem húsz évvel fiatalabb nő mindig is jóban voltt Szofival, de Szofi nem a pótanyjának tekintette. Sokkal inkább egy nővér szerepet töltött be a lány életében. Az imént említett lány most megtudta a hírt, hogy az apja megházasodik.
-Ömm... Khm... Gratulálok! -nyögte ki végül. -Mikor lesz az esküvő? -kapkodott levegő után.
-A nyáron. Még nem tudjuk pontosan.
-Dani tudja már? -Szofi egy kicsit aggódott a bátyja miatt. Nem tudta, hogy fogadja a hírt.
-Igen, körülbelül tíz perce.
-Aha. Ez... tök jó. Örülök én neki, csak nem tudom kifejezni.
-Na én megyek, mert meg kell írnom még egy anyagot -mondta Áron.
-Rendben. Szia apa!
-Szia kicsim!
Már nem hallatszott más, csak a vonal végét jelző pittyogás. De Szofi még mindig a füléhez tartotta a telefont, mert várta, hogy történjen még valami. Nem tudta elhinni amit hallott.
De lassan be kellett látnia, hogy nem fog történni semmi. Üveges szemmel visszafordult a vámpírhoz, de már nem érdekelte a történet vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése