Valahol, messze, nagyon messze valami gonosz készült kitörni. Most felemelte fejét és villámló szemei mögött üzente magában: "Szalay Szofi! Meg foglak ölni!". Ajka vészjósló mosolyra görbült, ami hamar gúnyos vigyorrá torzult. A haja színe egybefolyt arcával a félhomályban. Halált jövendölő kacaj tört elő a torkából és töltötte ki körülötte a teret. Zihált, alig kapott levegőt. Ekkora erőkifejtés is komoly fájdalmakat okozott neki, "Meg foglak ölni!".
Szofi hajnali négykor felriadt az álmából. Kapkodva vette a levegőt, a haja a ziláltan tapadt a homlokához. Azt hitte, valami hirtelen hang ébresztette fel, de lassan rájött, hogy magától ébredt. Legalábbis azt hitte.
Másnap reggel kialvatlanul kelt fel. Az egész napon szokatlanul magábaforduló volt, ami csak nagyon ritkán, szinte soha nem fordult elő. Fáradt volt, mert csak keveset sikerült aludnia. Délután összepakolta a ruháit, amit apukájához akart vinni és felhívta őt.
-Szia Apa!
-Szia Szosza!
-Értem jönnél? Összepakoltam.
-Persze. Egy tíz perc és ott vagyok -hallgatott el egy pillanatra. -Mi a baj?
-Semmi -vágta rá Szofi, szinte megszokásból.
-Hallom a hangodon. Valami baj van.
-De nincs.
De volt.
Vitatkozhattak, ameddig akartak, de legbelül Szofi is tudta, hogy valami nagyon nagy baj van. Nem tudta, hogy mi, de érezte. A nap hátralevő részét is búskomor hangulatban töltötte. Még jobban elszomorította, hogy Dani tényleg nem tart velük.
A szobájába beérve megtorpant az ajtóban. Minden úgy volt, ahogy hagyta. A fal lusta, sötétlila pillantása mérte végig. Az ágy, ami a falba volt süllyesztve és a függönyökön keresztül hívogatóan melegnek tűnt. A bíborszínű sötétítők eltakarták szem elől az erdőt. Szofi kiskorában mindig attól félt, hogy éjszaka valaki benéz, vagy belopódzik azon az üvegajtón, ami az ablakok melllett volt. Este korán lefeküdt, mert ki akarta aludni magát. Éjjel kettőig álmatlanul forgolódott az ágyban, de nem mert a szoba felé nézni.
Reggel telefoncsörgésree ébredt. Ránézett a kijelzőre, de az álom még a szemében volt, nem tudta elolvasni, ki hívja.
-Igen?
-Szia! Viki vagyok.
-Miért hívsz hajnalban? -nyögött fel Szofi fájdalmasan-álmosan.
-Emlékszel, hogy megígérted, hogy eljössz velem táncra?
-Nem.
-Pedig de. És ma lesz. Beszéltem az edzővel.
-Király. Mennyi az idő? -kezdett ébredezni.
-Fél hét, szóbal ideje felkelni! -dorgálta Viki. -Amúgy este nyolctól kilencig van, előtte eljöhetsz hozzánk.
-Köszi. Aludhatok még egy kicst?
-Igen, persze!
-Szia.
-Szia. Ja, és hozz ruhát! -kiáltott még utána Viki a telefonba.
Szofi feje fáradtan hullott vissza a párnára. Kimerült volt.
-Szofi kelj fel! -jött be Áron a szobájába.
-Ne! -kiáltott fel Szofi és a fejére húzta a takarót.
-De igen! Kelj fel! -ismételte meg.
Szofi felült és gyilkos tekintettel nézett az apjára.
-Fent vagyok, jó?
-Nagyon jó -ezzel kiment.
Az egyedül hagyott lány nagyot sóhajtott és kimászott az ágya szélére. Ez az ágy méretre készült, mert a ház átépítése előtt egy kisebb gardrób volt, amit be akartak falazni. Ehelyett inkább egy franciaágynál nagyobb, elfüggönyözött ágy lett belőle.
Lassan, nagyon lassan odasétált a szekrényhez és levette a pizsamáját. Fogalma sem volt, hogy mit vegyen fel. Végül egy mályvaszín blúz és egy fekete nadrág mellett döntött.
Felöltözött, elkészült és nagy nehezen kilépett a ház ajtaján. Hűvös levegő csípte az arcát, de nem érdekelte. Az arcán forró könnyek húztak maguk után csíkot.
Szofi sírt, de fogalma sem volt, hogy miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése