8. Fejezet -Debrecen nincs is olyan messze(?)-

Kedves naplóm! Ma van Dani szülinapja. Megjött az aji, amit neki rendeltem, remélem örül majd neki. Egyben ma különleges nap van, más miatt is... Anna. Nem láttam nyár óta! Csak tényleg olyan volt, mintha a testvérem lenne. Nagyon szerettem, és nagyon szeretem. Édes naplóm, készséges bajtársam, hidd el, ez nagyon sokat jelent nekem. Igazán nagyon sokat.


Szofi letette a tollát az asztalára, és rohant le a lépcsőn. Egy oka volt ennek a különös cselekedetnek. A földszintől először kopogást. majd halk motozást hallott. Amint leért az előszobába Anna nyakába vetette magát.
-Szia! -kiáltotta a fülébe. Az izgatottságtól mindig hangosabban beszélt.
-Szia -próbálta lefejjteni magáról barátnőjét Anna. -Megfojtasz, cica!
-Bocsi, bocsi -Szofi elengedte, és jobbban megnézte a lányt. -Mi van a hajaddal? -kérdezte 3 másodperc szemlélődés után.
-Befestettem -halllatszott az egyszerű válasz. -Még pár hónapja.
Anna haja eddig világosbarna vollt, váll alá érő. Most viszont szőke csíkok voltak sötétebb, nem igazi felületen.
-De miért, olyan szép volt! -Szofi megütközött azon, hogy ennyit nem tudott arról az emberről, akit ennyire szeretett. Nem tudta megérteni, hogy miért kell változtatni a dolgokon. Főleg azokon a dogokon, amiket ismert és megszokott. Igazából tetszett neki. "Végülis, az ő dolga..."-gondolta. -De így sem rossz.
-Sziasztok! -délelőtt tizenegy óra volt, és Dani ebben a pillanatban lépett ki a szobája ajtaján. -Anna, milyen rég láttalak. Mi ez a deprimált hangulat? Örvendjetek kicsit, ma töltöttem be a 18. életévem. Ezentúl korlátozottan cselekvőképes vagyok.
-Örülünk mi, csak nem neked, hanem egymásnak -vette elő Anna csípős modorát. Szofi mosolygott. Hiányzott neki ez a csipkelődés.
-Ez aztán durva volt -hallatszott a válasz. Ez még egy darabig folytatódott, amíg Emese nem tűnt fel.
-Szia anyu! -köszönt a két testvér egyszerre.
-Sziasztok!
-Anna, gyere, menjünk fel a szobámba.
Szofi szobájának színe rikítóan rózsaszín volt. Az ajtóval szemben óriási ablakok, és mellettük egy nagy kék fotel foglaltak helyet. A plafonhoz közel a galéria az ággyal, alatta pedig az íróasztal és egy forgós szék volt, már a költözés óta. De az összes fal cetlikkel volt borítva. Rajzokkal, jegyekkel, fényképekkel, levelekkel, matricákkal. Emlékekkel.
-Egyre jobban néz ki a díszítés -jegyezte meg a barátnő, miközben elhelyezkedett az íróasztal mellett, és kibámult az ablakon. -Hiányzott Piliscsaba.
-Hidd el, ő is hiányolt téged -mondta Szofi. -Nincs nálad kép rólad, amit kitehetnék?
-Ami azt illeti, pont van. Kellett az új útlevelemhez -átadott egy igazolványképet. Fehér háttér előtt volt mosolygó arca. De az a mosoly nem volt őszinte. Mint amikor a kisgyereknek azt mondják, hogy mondja: csíz.
-Köszi -egyből felragasztotta a képet. Olyan helyre, ahol mindig láthatta. -Anna, nagyon szeretlek!
-Én is! -mosolygott a lány. Ugyan olyan volt a mosolya, mint a fényképen.