1. Fejezet -Az első beszélgetés-

...minden olyan gyönyörű volt, még a felhők is rózsaszínek!! Most aludnom kell, édes naplóm, jó barátom, mert holnap kedd... és VELE ebédelek. Tudom, ez olyan közhely, hogy a szerelmes pár a gimi ebédlőjében együtt ebédel, de akkor is! Szép álmokat!

A készülődés egy tinilány legnagyobb ellensége. A fehérneműben ácsorgás a nyitott szekrény előtt, a ruhadobálás, a gyors smink mind megvolt azon a reggelen is. Az egész nap megint tökéletes volt, valahogyan túl tökéletes. Szofi olyannak érezte az egész napot, mint a vihar előtti csend. De élvezni kell a napsütést, mielőtt esik, nem? Így tett ő is.
Kicsengettek ebédre, a gimisekére, mert a Palánta egy olyan iskola volt, ami általános suli is és középsuli is egyben. Az általános rohanás következett Dani és Peti részéről, akik Szofi osztálytársai. Csak 14-en voltak abban a bizonyos osztályban, de a kemény mag nem dörzsölődött le.
A második emelet legvégéből elrohanni az alagsori terembe elég sok kockázattal járt. De ma senki sem csúszott el, vagy esett le a lépcsőn. Ma más történt.
Ahogy Szofi a vérében keringő pillanatnyi adrenalinnál is gyorsabban próbált futni, egy kanyarban, a földszint közelében egy erős kéz ragadta meg a csuklóját. A lány annyira megijedt, hogy felsikoltott, egy nagyon erős, vérfagyasztó sikollyal. A kéz párja is megjelent, felkapta a rugdalózó, ellenállást tanusító testet. Abban a pillanatban két tekintet találkozott. Két ismerős szempár. Két ismerős lélek tükre.
Robi tartotta a kezében a sokktól elernyedt testű lányt. Mind a ketten nevettek. Úgy igazán, szívből nevettek. Csak olyan emberek tudnak ilyen gyönyörű, csengő hangon együtt nevetni, akik szerelmesek. Ez nem más volt, hanem a szív dala.
-Te... te teljesen idióta vagy?-próbálta kinyögni Szofi.
-Igen-felelt, még mindig nevetve a fiú.- De ezt eddig is tudtad, nem?
Tudta. mindig is tudta, hogy mire vállalkozik, amikor megengedi magának a szeretet egyetlen szikraját efelé az ember felé.
-Letehetnél már!-mikor a kívánság valóra vált, megölelték egymást.-Nagyon hiányoztál!
-Te is nekem!-valami volt a zsebében, de nem lehetett kivenni, mi az. Egy félhomályos mellékfolyosón álltak. De mielőtt rá lehetett volna kérdezni, Robi érte nyúlt.
-Csak egy kis ajándék-kék szeme szinte szikrázott a fénytelen helyen. Egy kis dobozkát tartott a kezében.-Nyugi, nem akarlak eljegyezni-vigyorgott.
-Mi van? Te adsz egy gyűrűt... nekem?- az arca sugárzott a boldogságtól és az izgatottságtól.
-Csak, ha elfogadod.
Egy csodaszép ékszert rejtett a kis fekete papírdoboz. Egy sima fémkarika, kétoldalt két bellevésett kis pókkal. Szofit egyenesen megbűvölte ez az ajándék.
-Köszönöm szépen, ez gyönyörű-mondta miközben felhúzta (saját középsőujjára). A kinti hőségtől függetlenül furcsamód hűvösnek érezte. Attól a naptól fogva minden egyes nap viselte, de mindig hideg maradt a különös fém.