30. Fejezet -Édes hírek, könnyed játszmák-

Szofi kedd reggel sokáig aludt. Október vége volt, hideg, szeles idő. Odakint süvített a szél, pont, mint a lány álmában. Csak az azelőtti napról álmodott, ami mélyen megrázta. Viki viselkedése, Martin különleges titkai és az Őrzők világának felbolydulása, csak apró töredékei voltak mindannak, amit érzett.
Legbelül azt gondolta, hogy mindenki otthagyja, hamar, vagy később, de igen. Azt érezte, hogy felhők tornyosulnak a feje felett és egyenesen felemésztik.
Reggel hatot ütött a falra akasztott óra a nagy kék fotel felett. Szofi felriadt egy hangra. Olyam volt, mintha valami tompa tárgy ütődött volna az ablakhoz. Lemászott az ágyból és kitekintett a hajnali fényben úszó kertre. Krémes állt ott, vadul mutogatva, hogy jöjjön le.
Kirohant az ajtón és szemügyre vette barátnőjét. Zaklatott volt. Nem is zaklatott, inkább csak izgatott.
-Szia! -köszönt Szofi. -Valami baj van?
-Igen... Azaz nem. Lehet -nyögte ki Margaréta.
-Mi van?
-Utazok. Vagyis utazunk, mert nem hagyhatlak itt. Apám parancsa.
Szofi meglepődött. Nem tudta hová tenni a korai látogatást és a hirtelen közlést.
-De hova megyünk? -abban a pillanatban leginkább valami meleg helyre vágyott volna. Nagyon fázott a rózsaszín pizsamájában.
-Nagyon messzire. Apám parancsa -ismételte meg.
-Ebből nem értek sokat. Hova megyünk?
-Erre nem olyan könnyű válaszolni -akadt el Krémes. Pár pillanatig gondolkozott, majd halkan, édes hangon énekelni kezdett.

Egy hely a Mi Világunk!

Egy hely, ahol mi várunk.

Sok angyalszárny és gertrafit,

Csak gyere, ó, hiányzol itt!

Egy hely, a Mi Világunk,

Egy hely, ahol mi várunk.

Őrzők Félvérektől vigyázva,

Madár ágról ágra szállva.

Egy hely, a Mi Világunk!

Egy hely, ahol mi várunk.

Ha tekergő, vagy vándor vagy,

Itt örök nyugalomra találhatsz.

Margaréta elhallgatott.

-Hozzánk megyünk. A Másvilágra.

-De az nem akkor van, ha meghalnuk? -Szofi el volt képedve mind az énektől, mind a mondanivalójától.

-Nem. Ez a Mi Világunk. Az Őrzőké -magyarázott Krémes türelmesen. -Az én itteni szüleim tudhatják, hová megyünk igazából, de a tieid nem.

-Akkor mit mondjak nekik?

-Azt, hogy elutazol velünk három napra Horvátországba.

-Három napra? -kérdezte Szofi. Egyre kevésbé értette, hogy mi történik.

-Igen. Majd meglátod, de most mennem kell. Csütörtökön indulunk.

-De mi van, ha nem engednek el?

-El fognak -ölelte meg barátnőjét biztatóan Margaréta. -Meg tudod oldani.

-Oké... Te tudod.

-Szia!

-Szia...

Szofi nézte, ahogy Krémes elmegy aztán gyorsan visszament a szobájába. "Másvilág" -mondogatta magában. Nem tudta, mik várnak még rá.

A kedd hamar eltelt, a tanárok meg-meg említették az előző napi kimaradását. Viki még mindig kifejezetten undok volt, a többieket is magával rántva. Robi immár visszajött az iskolába, de Szofi úgy érezte, hogy ő is Viki felé húz, mint mindenki más. Hazaérve megpróbálta előadni az anyukájának, hogy ez az utazás egy vissza nem térő alkalom arra, hogy gyakorolja az angol nyelvet és a szülei nélküli boldogulást.

-Egy egy hetes betegség után nem jó, ha elutazol! -dorgálta Emese. Igaza volt, de nem tudta, hogy a kérdezősködés csak formaság, mert a lánya így is, úgy is elmegy.

Hosszas győzködés és könyörgés után megegyeztek abban, hogy mehet, de csak akkor, ha csütörtök este indulnak és vasárnap este már haza is érnek.

-Köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm! -ugrott a nyakába Szofi. Felhívta Krémest és elmondta neki a hírt.

Szerdán már lángban égett egész nap, a csütörtököt várva. Még az osztálytársai viselkedésén sem tudta felidegesíteni magát. Sőt, ahogyan a barátai látták, amint kivirul az izgalomtól mintha újra közeledni kezdtek volna felé. Majdnem olyan volt, mint azelőtt.

Szofi egyész éjjel csak forgolódott és azon gondolkozott, mi várhat rá egy ennyire ismeretlen helyen.

29. Fejezet -Segítség álruhában-

Szofi megdermedt és kiesett a kezéből a sütije. Gondolatok ezrei futottak végig az agyán. Fogalma sem volt, hogy miről, vagy mennyit tud Martin, de azt tudta, hogy ez nem jó. Nagyon nem.
Nem kapott levegőt. Forogni kezdett körülötte a világ. Egy pillanat múlva már határozott, de gyengéd kéz szorítását érezte a derekán.
Megpördült és azzal a mozdulattal felpofozta Martint. Döntött. Megpróbálja adni a buta kislányt.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ordította. -És ne érj hozzám -tette hozzá halkabban, elfordulva a kiváncsi tekintetektől.
Martin harsányan felnevetett.
-Tudod, hogy miről beszélek. Azaz kiről -mondta, szinte csevegő hangnemet megütve. -Biztos vagyok benne, hogy Margaréta nem bánná, ha mulasztania kéne egy kicsit -folytatta.
Szofi nem tudott mit szólni. Ledermedt, de a szerepében maradt. Próbálta összeszedni a gondolatait.
Nem sikerült.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ismételte meg higgadtabban. Pedig tudta jól, hogy most valami nagy zűrba keveredett. Hátat fordított a fiúnak és ha lehet, még jobban ledöbbent.
Krémest látta közeledni. A szeme haragtól villogott. Vörös haja csapzottan hullott a vállára. Amikor melléjük ért Martinra nézett.
Ami abban a pillanatban történt, az konrétan sokkolta Szofit. Szája nyitva maradt és kifejezetten bamba képet vághatott.
Margaréta térdreborult Martin előtt és valami furcsa nyelven, sziszegve, halkan beszélt hozzá.
-Mi a fene? -kiáltott fel Szofi, amikor ráeszmélt, minek is a tanúja. Körülöttük az emberek egyre nyugtalanabb pillantásokat vetettek rájuk.
-Mondtam, hogy Margaréta nem bánná -mondta Martin kárörvendő mosollyal és kezénél felhúzta a még mindig suttogó lányt. -Elég! Én nem vagyok olyan -fordult hozzá.
-Krémes, ez meg mi volt? -követelt magyarázatot Szofi elkerekedett szemekkel.
-Ő egy numinis.
-Miről beszélsz? -értetlenkedett tovább, miközben Martinnak vigyorra húzódott a szája.
-Egy olyan ember, aki nekünk segít -a hangja elfúlt és újra le akart borulni, de a fiú elkapta és mélyen a szemébe nézett.
-Én nem vagyok olyan! -ismételte meg kicsit hangosabban. -Azok a szüleim. Én nem. Én kiszakadtam, nem vagyok rá hajlandó.
-Megmagyarázná valaki, hogy mi van? -kérte Szofi. Elege volt már ezeakből az érthetetlen halandzsákból.
-Szíves örömest, kisasszony! -mondta Martin, aprót biccentve. -A numinis szó latinul annyit tesz, hogy segítő.
-Ez nyelvlecke volt, nem magyarázat -szólt közbe Szofi. Mint mindig, most sem tudta befogni a száját. -Mit jelent ez? Mi vagy te? Miért őrült meg Krémes, amikor meglátott?
-Ez azt jelenti, hogy veled vagyok, nem ellened. Egy olyan ember vagyok, akinek segítenie kell az Őrzők munkáját. Az őrangyalokat arra nevelik, hogy tiszteljenek minket. A saját nyelvén szólt hozzám.
-És mi az, hogy  kiszakadtál?
-Én nem teljesítem ezt a hivatást. A szüleim igen. A nagyszüleim is, apai ágról -Martin még mindig mosolygott. Nem tudta elfelejteni Szofi arcát, most  pedig Margarétához fordult.
-Figyelj rám!
-Igen! -kapta fel a fejét Krémes.
-Ne viselkedj így velem! Én nem vagyok olyan -jelentette ki harmadszorra is, lassan, tagoltan. -De Szofira nagyon vigyázz, mert értesüléseket kaptam, hogy mozgolódás van.
-Miféle mozgolódás?
-A fivéred. Sebastian sikertelen próbálkozásokat tett a kitörésre. A Kasztán őrségét megkétszerezték. De ki tudja, hogy  mikor von be a maga uralma alá valakit, mint ahogy veled tette.
-Köszönöm a figyelmeztetést, numinis.
-Látsz még, ne aggódj! -kacsintott Szofira, majd hátatfordított és eltűnt.
Krémes gondterhelten pillantott körül.
-Ezek nagyon rossz hírek -jelentette ki.
-Krémes? -szólt Szofi.
-Igen?
-Hogyan lehet megölni egy Félvért?

-2. Novellaverseny-

Sziasztok!
Jelentkeztem a Versenyezz te is! c. blog által megrendezett novellaversenyre.

-1. Kritikám-

Sziasztok!
Pár nappal ezelőtt megkértem a A kritikák és a divat világa blog szerkesztőit, hogy írjanak nekem egy kritikát. El is készült, amit ide kattintva olvashattok el.
Még egyszer köszönöm, hogy megírtátok!
Puszi; E.

28. Fejezet -Többet, mint gondolnád-

Szofi hétfő reggel kialvatlanul ébredt. Legszívesebben visszzabújt volna a meleg, puha ágyba, hogy aludjon még pár órát. Az elmúlt héten megszokta, hogy nem kell felekelnie, de már meggyógyult, a láza elmúlt és ezzel véget ért a pihenés. A reggel nyugodtan telt -miután nagy nehezen felkelt-, de az iskolába érve nagyon különös dolgot vett észre.
Mindenki kerülte őt. Főleg az osztályban, de észrevette a folyosókon is az elforduló arcokat. Az ebédszünet végén, amikor visszaért az osztályba, csak annyit látott, hogy mindenki egy helyre csoportosul, majd kínosan elhallhgatnak, amikor belép a terembe.
-Mi történik itt? -kérdezte fennhangon. A kialvatlanságtól ingatag lett az érzelmi állapota és leginkább ssírni volt kedve.
-Semmi -szólt valaki a rögtönzött kör közepéről. Viki.
-De, valami történt. Egy hét nem olyan sok idő -"Vagy mégis?" -tette hozzá magában.
A többiek nem óhajtottak többet mondani, csak visszafordultak és Viki valamilyen magazinról kezdett csacsogni a maga, magas hangján.
Szofinak nehéz lett a mellkassa. Szaggatottan vette a levegőt. A hétfő rövid nap volt, csak öt tanórával, amiből egy volt hátra. Nem hagyhatott ki több órát, pedig komolyan elgondolkozott ezen. Felnézett a falon függő órára. "Még van negyed órám a szünetből" -konstatálta.
Kilépett az iskola kapuján. Elméletileg nem szabadott volna kimennie, amíg tart a tanítás, de nem érdekelte. Megállt az egy közelben lévő pékségnél és vett magának egy muffint. Épp visszaindult volna, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Pontosabban félig ismerőset.
-Szaffi! -kiáltott rá a hang, amit nem akart hallani. Lassan fordult meg, miközben kellemetlen érzés kúszott fel a tarkoján.
-Martin. Honnan tudod a becenevemet? -kérdezte csípősen. Nem volt kedve ehhez pont most.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam. Mi a baj? -kérdezte kis szünet után. -Miért vagy ilyen szomorkás? Olyan bánatosan majszolgatod a csokidat. Sírd ki magad a vállamon!
-Semmi közöd a bajaimhoz, én pedig nem szeretném, hogy közöm legyen a válladhoz. Amúgy meg, te nem jársz iskolába?
-Ó, kérlek. Abból én már kinőttem -vigyorgott. Láthatóan élvezte a helyzetet.
-Hány éves is vagy?
-Nem akarod tudni -hajolt egészen Szofi füléhez. A lány köhögni kezdett, mert ettől a torkán akadt egy falat.
-Én viszont igen, és ha továbbra is akarok, akkor vissza kellene mennem órára.
-Ne akarj oda bemenni! Azok után, amit Viki csinált a távollétedben? Phh...
-Te meg honnan tudsz ilyenekről? -kerekedett el Szofi szeme.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam -ismételte meg. A haját meglibbentette az őszi szél.
-És miért akarod, hogy itt maradjak? Egyáltalán miért maradnék itt veled?
-Mert beszélni akarok veled, és mint már a kuzinomnak is mondtam, jobban meg akarlak ismerni.
Szofi végigmérte a fiút. Szzürke nadrág és fekete ing. Nagyon lengének tűnt az időjáráshoz képest. Szofi a szövetkabátjában vacogva rájött, hogy Martin egészen jóképű. Elgondolkozott azon, hogy talán mégis maradnia kéne, aztán eszébe jutott az a borzongató érzés, amikor a fiú átkarolta Pipi szülinapján.
Martin firtató pillantása kizökkentette a mélázásából.
-Mit szeretnél te tőlem tulajdonképpen? -tette fel a kérdést faképnél hagyva a fiút.
Az iskola felé kezdett masírozni, kicsit sértetten, nagyon sietve. Nem akart többet találkozni ezzel az emberrel. Volt benne valami ijesztő, mégis túlvilágian vonzó. Szofi félt a kiközösítéstől, de még jobban félt Martintól.
Ezen kívül nem akart a hidegben ácsorogni. "Ennél még egy matekóra is jobb!" -gondolta. Hallotta, hogy Martin felkuncog mögötte. Kirázta a hideg. Lassan távolodott, túl lassan. Úgy érezte, ilyen helyzetben nincs elég gyors.
-Hogy mit szeretnék tőled? -ízlelgette a szavakat. Szofi megtorpant. Kihallotta a szavak mögül a gondolkozást. -Azt szeretném..., ha idehívnád az Őrződet.

27. Fejezet -Lusta őrület-

Kedves naplóm!
Hétfő reggel van. November 5. Semmi kedvem kikelni az ágyból! Szerinted minden fiatal így van ezzel? Nem tudom, csak olyan gagyi az egész! Képzeld el, Viki tegnap szólt, hogy  szakítottak Pipivel Nagyon sajnálom, mert szerintem összeillettek. Ma lehet, hogy nem megyek suliba. Nem érzem jól magam.
Robi elméletileg ma már jön suliba, de hozzá sincs kedvem. Tanultam erre egy szót Ágota-nénitől. Melankólikus a hangulatom. Hiányzik Krémes! Mostanában sosem látom és olyan, mintha egy lyuk lenne a lelkemben. Ann meg nem tudom, hol van, vagy él-e még? Azt viszont tudom, hogy Krémes folyton vele van. Furcsa, hogy kezdek féltékenykedni?
Tényleg rosszul vagyok! Szerintem írok még ma, főleg, ha egész nap itthon leszek. Addig is csókok!

Szofi kimászott az ágyból, de megszédült. Még mindig az apukájánál volt, de ezek már Áron utolsó otthon töltött napjai voltak. Szofi felment a lépcsőn és bekopogott apja szobájának ajtaján. Nem kapott választ, ezért benyitott.
-Apa!
-Igen? -nézett fel Áron egy könyvből.
-Lehetne, hogy nem megyek ma suliba? Nem vagyok jól.
-Lázas vagy? -villant aggódás a férfi szemében.
-Nem... Azaz nem tudom. Hol van a lázmérő?
Kiderült, hogy Szofinak igenis nagyon magas láza van. Egyből visszafeküdt az ágyába és bekapcsolta a laptop-ját. Vikinek írt, hogy szóljon a tanároknak a hiányzásról. A következőt gépelte:
"Szia :) hallod, ma kihagyom a sulit :/ szólnál a tanároknak??
Köszi, szia :*"
A válasz nem érkezett meg, de Szofi gyanította, hogy az üzenet elért a címzettjéhez. Amikor már mást kezdett volna csinálni, egy másik chat-ablak ugrott fel. Anna írt neki:
"szijó :D miért nem vagy suliban??"
A válasz egyszerű volt:
"beteg vagyok :'("
Anna nem írt vissza.
Szofi egész napja sorozatnézéssel alvással és olvasással telt. Igazából élvezte a lustálkodást, de tudta, hogy ez nem tart örökké. Nem hagyhatja ki az iskolát, mert jövő évben már ballag. Meg hiányoztak neki az emberek. Pipi, Viki, Hanna. De főként egy valaki.
Robi. Amikor Szofi rá gondolt, az Érzelmek-tengerének hullámai csaptak össze a feje felett. Nem tudta, mit érez, vagy mit nem. Próbálta elhitetni magával, hogy nem szerelmes belé. Lehet, hogy nem volt az, mégis olyan erős szeretet fűzte hozzá, ami sokkal több bármilyen megnevezhető dolognál.
Most pedig az a szőke lányt, aki ennyi dolgot átélt, ledöntött a lábáról egy egyszerű vírus. Kicsit nevetségesnek érezte magát emiatt Szofi is.
A Vikivel megbeszélt táncedzés elmaradt, mert Szofinak nem sikerült megfelelő ruhát vinnie. Várta a pénteket, várta, hogy meggyógyuljon, mert kezdett beleőrülni a semmittevésbe.
De egész héten betegen feküdt. Szombaton át kellett mennie a másik házba, mert Áron visszautazott Londonba. Emiatt mindenki szomorú volt, kivéve Danit.
Őt annyira elfoglalta a cuccai bedobozolása, hogy semmi mással nem tudott törődni. Sőt, mindenkitől elvárta a segítséget. Ez mindenkit idegesített, de őt ez sem zavarta.
Mindenki élte a saját kis életét a saját kis világában. Szofi úgy érezte, hogy mindebből és minden másból is kimarad. Nagyon várta már, hogy hétfőn újra lássa a barátait. Fogalma sem volt, hogy milyen áskálódás kezdőddött a háta mögött, és hogy mennyire nem kéne visszavágynia az iskolába.

26. Fejezet -Búslila fátyolozás-

Valahol, messze, nagyon messze valami gonosz készült kitörni. Most felemelte fejét és villámló szemei mögött üzente magában: "Szalay Szofi! Meg foglak ölni!". Ajka vészjósló mosolyra görbült, ami hamar gúnyos vigyorrá torzult. A haja színe egybefolyt arcával a félhomályban. Halált jövendölő kacaj tört elő a torkából és töltötte ki körülötte a teret. Zihált, alig kapott levegőt. Ekkora erőkifejtés is komoly fájdalmakat okozott neki, "Meg foglak ölni!".
Szofi hajnali négykor felriadt az álmából. Kapkodva vette a levegőt, a haja a ziláltan tapadt a homlokához. Azt hitte, valami hirtelen hang ébresztette fel, de lassan rájött, hogy magától ébredt. Legalábbis azt hitte.
Másnap reggel kialvatlanul kelt fel. Az egész napon szokatlanul magábaforduló volt, ami csak nagyon ritkán, szinte soha nem fordult elő. Fáradt volt, mert csak keveset sikerült aludnia. Délután összepakolta a ruháit, amit apukájához akart vinni és felhívta őt.
-Szia Apa!
-Szia Szosza!
-Értem jönnél? Összepakoltam.
-Persze. Egy tíz perc és ott vagyok -hallgatott el egy pillanatra. -Mi a baj?
-Semmi -vágta rá Szofi, szinte megszokásból.
-Hallom a hangodon. Valami baj van.
-De nincs.
De volt.
Vitatkozhattak, ameddig akartak, de legbelül Szofi is tudta, hogy valami nagyon nagy baj van. Nem tudta, hogy mi, de érezte. A nap hátralevő részét is búskomor hangulatban töltötte. Még jobban elszomorította, hogy Dani tényleg nem tart velük.
A szobájába beérve megtorpant az ajtóban. Minden úgy volt, ahogy hagyta. A fal lusta, sötétlila pillantása mérte végig. Az ágy, ami a falba volt süllyesztve és a függönyökön keresztül hívogatóan melegnek tűnt. A bíborszínű sötétítők eltakarták szem elől az erdőt. Szofi kiskorában mindig attól félt, hogy éjszaka valaki benéz, vagy belopódzik azon  az üvegajtón, ami az ablakok melllett volt. Este korán lefeküdt, mert ki akarta aludni magát. Éjjel kettőig álmatlanul forgolódott az ágyban, de nem mert a szoba felé nézni.
Reggel telefoncsörgésree ébredt. Ránézett a kijelzőre, de az álom még a szemében volt, nem tudta elolvasni, ki hívja.
-Igen?
-Szia! Viki vagyok.
-Miért hívsz hajnalban? -nyögött fel Szofi fájdalmasan-álmosan.
-Emlékszel, hogy megígérted, hogy eljössz velem táncra?
-Nem.
-Pedig de. És ma lesz. Beszéltem az edzővel.
-Király. Mennyi az idő? -kezdett ébredezni.
-Fél hét, szóbal ideje felkelni! -dorgálta Viki. -Amúgy este nyolctól kilencig van, előtte eljöhetsz hozzánk.
-Köszi. Aludhatok még egy kicst?
-Igen, persze!
-Szia.
-Szia. Ja, és hozz ruhát! -kiáltott még utána Viki a telefonba.
Szofi feje fáradtan hullott vissza a párnára. Kimerült volt.
-Szofi kelj fel! -jött be Áron a szobájába.
-Ne! -kiáltott fel Szofi és a fejére húzta a takarót.
-De igen! Kelj fel! -ismételte meg.
Szofi felült és gyilkos tekintettel nézett az apjára.
-Fent vagyok, jó?
-Nagyon jó -ezzel kiment.
Az  egyedül hagyott lány nagyot sóhajtott és kimászott az ágya szélére. Ez az ágy méretre készült, mert a ház átépítése előtt egy kisebb gardrób volt, amit be akartak falazni. Ehelyett inkább egy franciaágynál nagyobb, elfüggönyözött ágy lett belőle.
Lassan, nagyon lassan odasétált a szekrényhez és levette a pizsamáját. Fogalma sem volt, hogy mit vegyen fel. Végül egy mályvaszín blúz és egy fekete nadrág mellett döntött.
Felöltözött, elkészült és nagy nehezen kilépett a ház ajtaján. Hűvös levegő csípte az arcát, de nem érdekelte. Az arcán forró könnyek húztak maguk után csíkot.
Szofi sírt, de fogalma sem volt, hogy miért.