Szofi hétfő reggel kialvatlanul ébredt. Legszívesebben visszzabújt volna a meleg, puha ágyba, hogy aludjon még pár órát. Az elmúlt héten megszokta, hogy nem kell felekelnie, de már meggyógyult, a láza elmúlt és ezzel véget ért a pihenés. A reggel nyugodtan telt -miután nagy nehezen felkelt-, de az iskolába érve nagyon különös dolgot vett észre.
Mindenki kerülte őt. Főleg az osztályban, de észrevette a folyosókon is az elforduló arcokat. Az ebédszünet végén, amikor visszaért az osztályba, csak annyit látott, hogy mindenki egy helyre csoportosul, majd kínosan elhallhgatnak, amikor belép a terembe.
-Mi történik itt? -kérdezte fennhangon. A kialvatlanságtól ingatag lett az érzelmi állapota és leginkább ssírni volt kedve.
-Semmi -szólt valaki a rögtönzött kör közepéről. Viki.
-De, valami történt. Egy hét nem olyan sok idő -"Vagy mégis?" -tette hozzá magában.
A többiek nem óhajtottak többet mondani, csak visszafordultak és Viki valamilyen magazinról kezdett csacsogni a maga, magas hangján.
Szofinak nehéz lett a mellkassa. Szaggatottan vette a levegőt. A hétfő rövid nap volt, csak öt tanórával, amiből egy volt hátra. Nem hagyhatott ki több órát, pedig komolyan elgondolkozott ezen. Felnézett a falon függő órára. "Még van negyed órám a szünetből" -konstatálta.
Kilépett az iskola kapuján. Elméletileg nem szabadott volna kimennie, amíg tart a tanítás, de nem érdekelte. Megállt az egy közelben lévő pékségnél és vett magának egy muffint. Épp visszaindult volna, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Pontosabban félig ismerőset.
-Szaffi! -kiáltott rá a hang, amit nem akart hallani. Lassan fordult meg, miközben kellemetlen érzés kúszott fel a tarkoján.
-Martin. Honnan tudod a becenevemet? -kérdezte csípősen. Nem volt kedve ehhez pont most.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam. Mi a baj? -kérdezte kis szünet után. -Miért vagy ilyen szomorkás? Olyan bánatosan majszolgatod a csokidat. Sírd ki magad a vállamon!
-Semmi közöd a bajaimhoz, én pedig nem szeretném, hogy közöm legyen a válladhoz. Amúgy meg, te nem jársz iskolába?
-Ó, kérlek. Abból én már kinőttem -vigyorgott. Láthatóan élvezte a helyzetet.
-Hány éves is vagy?
-Nem akarod tudni -hajolt egészen Szofi füléhez. A lány köhögni kezdett, mert ettől a torkán akadt egy falat.
-Én viszont igen, és ha továbbra is akarok, akkor vissza kellene mennem órára.
-Ne akarj oda bemenni! Azok után, amit Viki csinált a távollétedben? Phh...
-Te meg honnan tudsz ilyenekről? -kerekedett el Szofi szeme.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam -ismételte meg. A haját meglibbentette az őszi szél.
-És miért akarod, hogy itt maradjak? Egyáltalán miért maradnék itt veled?
-Mert beszélni akarok veled, és mint már a kuzinomnak is mondtam, jobban meg akarlak ismerni.
Szofi végigmérte a fiút. Szzürke nadrág és fekete ing. Nagyon lengének tűnt az időjáráshoz képest. Szofi a szövetkabátjában vacogva rájött, hogy Martin egészen jóképű. Elgondolkozott azon, hogy talán mégis maradnia kéne, aztán eszébe jutott az a borzongató érzés, amikor a fiú átkarolta Pipi szülinapján.
Martin firtató pillantása kizökkentette a mélázásából.
-Mit szeretnél te tőlem tulajdonképpen? -tette fel a kérdést faképnél hagyva a fiút.
Az iskola felé kezdett masírozni, kicsit sértetten, nagyon sietve. Nem akart többet találkozni ezzel az emberrel. Volt benne valami ijesztő, mégis túlvilágian vonzó. Szofi félt a kiközösítéstől, de még jobban félt Martintól.
Ezen kívül nem akart a hidegben ácsorogni. "Ennél még egy matekóra is jobb!" -gondolta. Hallotta, hogy Martin felkuncog mögötte. Kirázta a hideg. Lassan távolodott, túl lassan. Úgy érezte, ilyen helyzetben nincs elég gyors.
-Hogy mit szeretnék tőled? -ízlelgette a szavakat. Szofi megtorpant. Kihallotta a szavak mögül a gondolkozást. -Azt szeretném..., ha idehívnád az Őrződet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése