Ann egyből reagált. Megállt, teste megfeszült. Felismerte a hangot, ami becenevén szólította, de nem tudta eldönteni, hogy elfusson, vagy visszaforduljon-e. Az ésszerűség és a könnyűség harca volt ez. Végül lassan, nagyon lassan megfordult. Szofi egyre közelebb ment, és mire Angelika megfordult, már ott állt előtte.
Egy zöld és egy barna szempár vívta néma csatáját, miközben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Szofi szólalt meg, lassan, hangosan, érzelmektől csöpögő hangon.
-Hova... a francba... TŰNTÉL? -a végére már ordított. Az arcukat csak pár centi választotta el. Ann teljesen uralta saját érzelmeit, az arca rezzenéstelen maradt. Érzésektől mentesen, halkan, szinte hidegen szólalt meg.
-El kellett jönnöm onnan.
-És azt elárulod, hogy miért? -Szofi tajtékzott.
-Mert idegenek vagytok. Nem ismerlek titeket -hangja most először megremegett. Megköszörülte a torkát és folytatta. -És nem is foglak. Neketek is csak fájdalmat okoznék. Mint mindenkinek.
Szofi úgy látta, mintha könnyek csillognának a szemében. "Nem, -gondolta -biztos csak az egyik lámpa fénye. Ann nem sír."
-Mi az, hogy idegenek vagyunk? Ha nem kapartunk volna fel az úttestről, lehet, hogy már halott lennél... vagy ilyesmi, na.
-De el kellett jönnöm onnan... -a hangja akadozni kezdett. Szofi már tisztán látta a szemében a könnyeket. -Mert én csak csalódást vagyok képes okozni... -szaggatottan vette a levegőt.
-Dehogyis! Te egy csodálatos lány vagy! Csak engedd, hogy Krémessel segítsünk! Mert szeretnénk. Csak te nem engeded.
Ann megkövülten állt. Meg sem rezzent, de nem is omlott össze. Csak állt, aztán lassan, nagyon lassan bólintott.
-Rendben -elcsuklott a hangja.
-Mit rendben? -kérdezte Szofi értetlenkedve.
-Engedni fogom -eddig a földet bámulta, de most a pillantása felvillant. -Viszont nem mondhatod el senkinek.
-Mit?
-Azt, hogy elgyengültem. Az sértené a keménycsaj-imidzsemet -az arca egy nagyon kicsit, de láthatóan ellágyult. Nem a boldogságtól, hanem a lehetőségtől. Lehetőségre nyílt arra, hogy barátai legyenek. Hogy egy élete legyen.
-Rendben -vigyorgott Szofi. Meg akarta ölelni Annt, de amikor adonyúlt, elhúzódott. -Mi van? Nem most beszéltük meg, hogy engeded?
-Azt mondtam, engedem, hogy segítsetek, nem azt, hogy puszipajtások leszünk -biztos, hogy csak a lámpa fénye volt az imént a szemében. "Ez a lány nem sírna egy ilyen kis dolog miatt" -gondolta Szofi. Nem tudta, hogy ez nem is olyan kis dolog. -És nem ölelek meg idegeneket -folytatta. -Meg úgy senkit.
-Mi rá a garancia, hogy nem rázol le újra?
-Ömm.... A szavamat adom? -még Ann is bizonytalan volt a saját mondatában, de Szofi megrázta a fejét.
-Az nem elég. Add meg a számod.
-Rendben -hallatszott a válasz elgondolkozva. Kis várakozás után elsorolt hét számot. Szofi próbálta követni és beleírni a telefonjába. Amint végzett, agyből felhívta. Kicsengett.
-Elnézést kérek a zavarásért, téves lesz -mondta a telefonba szemét Ann-re függesztve. Szinte önelégült volt a pillantása. -És most -mondta miután letette -add meg az igazi számodat.
-Na jó, de ha megadod valakinek, esküszöm, hogy eltörlek -fenyegetőzött miközben kivette Szofi kezéből a telefont és tárcsázott. A zsebében valami heavy metal szólalt meg.
-Jó, erről már elhiszem, hogy a tiéd -vigyorgott Szofi és elmentette a számot. -Amúgy mit keresel itt?
-Esetleg itt lakom? -Ann úgy beszélt, mintha egy debilnek próbálna elmagyarázni valami alapvető dolgot.
-De jó! Nem jászfalusi vagy -ami megkönnyebbülés. Mert Jászfalu egy szar hely -egy pillanatra elhallgatott. -De akkor miért nem látlak itt sosem? Két utcára lakom.
-Mert a nővéremnél élek.
-Akkor újra megkérdezem. Mit keresel itt?
-Talán itt lakom?
-Az előbb mondtad, hogy nem itt laksz.
-De igen, csak nem itt élek.
-De akkor mit keresel itt?
-Déja vu-m van.
-Nekem is. Tehát miért vagy itt, ha nem itt élsz?
-Jöttem megnézni, hogy élnek-e még a szüleim. Magukat hibáztatják, amiért ilyen lettem.
-Ja, értem -Szofi kezdett belefáradni ebbe a lányba. Viszont a szíve mélyén tudta, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz hamar vége. -Figyelj haza kéne mennem.
-Nekem is -válaszolt Ann.
-De te nem itt laksz?
-De igen.
-Akkor hova mész?
-Haza.
-De ha itt laksz, akkor hova haza?
-A nővéremhez, mivel ott élek! Hagyjál már, és ne legyél ennyire inbecil!
-Rendben. Menj a nővéredhez, ahol élsz, én pedig hazamegyek, ahol lakom.
-Oké -most már Ann is vigyorgott. Olyanok voltak, mint egy rossz talk-show. -Szia Szaffi!
-Szia Ann!
Tehát akkor ez is megvolt. Egy olyan ember, mint Ann megbízik valakiben! Szofi immár meleg szívvel indult haza. Nem érdekelte, hogy mi van a suliban, ha ez a lány és Krémes a barátai. Bár, ettől a barátságig még sok volt hátra. Az ajtóhoz érve elcsodálkozott. Zárva volt.
-Mi a... itthon kéne lenniük! -mondta magában. Végül nagy nehezen előkereste a kulcsát, és belépett a házba. Minden sötét, minden halk. -Rendben. Akkor csak felmegyek, befekszem az ágyba, bekapcsolom a gépem és megvárom amíg hazaérnek -folytatta. Nem szeretett egyedül lenni. Nem félt, csak általában zavarta a magány. Viszont volt, amikor vágyott rá.
Kedves naplóm!
A mai nap is érdekesre sikerült... Úgy kezdődött, hogy összevesztem Vikivel. Méghozzá elég csúnyán. Utána találkoztam Robival, aztán meg (El sem hinnéd!) Ann-nel.
Ez a csaj... Ez a tipikus "Ne gyere a közelembe" típus, de ha megismered (ami eddig még nem sikerült) akkor nagyon aranyos (azt hiszem).
Még csak este nyolc. Korán van. Viszont Anya és Gabi nincsenek itthon. Az, hogy Dani sincs, az oké, mert ki tudja, hol van, de ők? A telefont meg nem veszik fel. Remélem, nincs semmi baj!
Jó éjt, szeretett naplóm! Édes álmokat, rózsás csókokat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése