Kedves naplóm!
Rájöttem, hogy szeretem a szerdát! Olyan szép a neve... Szerda. Na jó, ma sem vagyok teljesen ép. Gondolom érzed, hogy remeg a kezem. Gondolom érzed, hogy potyognak rád a könnyeim. Gondolom érzed, hogy valami nincs rendben. És ez így is van, kedves naplóm! Nincs rendben! Reggel öt van, mert álomból riadtam fel. Szörnyű álomból!
Ann is benne volt. Kezdek érte nagyon aggódni! Azt kérdezed, mit álmodtam? Krémes és én egy erdőben voltunk. Beszélgettünk. Éltük az életünket.
Szofi kiejtette a kezéből a tollat. Sokkolta az álma, pedig kisgyerek kora óta nem ijedt meg az álmaitól. Nagy levegőt vett, és megpróbált újra írni. Az ágyán ült, a kevés alvástól beesett volt az arca, de a zöld szemében ott csillogott az élet fénye.
Egyszer csak sötétebb lett, és Ann szaladt felénk ilyedten. Valaki üldözte őt. De nem láttam, hogy ki az! És ez a legdühítőbb! Csak annyit láttam, hogy fehér a bőre, és fekete a haja. Semmi mást, mert amikor Ann felsikoltott, olyan igazi sikítással, felébredtem. Azért írom le neked, mert egyre halványul az emlék és félek, hogy elveszik. El akarom mondani Krémesnek. El akarom mondani Ann-nek, de nem tudom! Hova a fenébe mehetett? Legfőképpen, miért ment el? Mindig mondom Krémesnek, hogy nem az ő dolga. Tényleg nem az övé. Hanem az enyém! A mi házunkból szökött meg, nekem kellett volna rá figyelnem. De nem tettem meg.
Letette a naplót és lemászott az ágyából. Belenézett a polcán álló kis, talpas tükörbe. Ijedtséget látott a tükörképe arcán, de arra jutott, hogy nem szabad aggódnia egy álom miatt. Hiszen csak egy álom.
Hűvös, októberi reggel volt. Szofi arcát csípte a hideg levegő, de nem zavarta. Már kelt fel a Nap és a sugarai, mintha reménysugárként ömlöttek volna a lelkébe. Tudta, hogy vissza kell térnie a rendes kerékvágásba. Tudta, hogy vissza kell térnie Vikihez, Hannához, Pipihez és Robihoz. De nem tudta megtenni. Azt érezte, kinőtte az osztályát. Hogy már csak hámként tartják vissza. Viszont kitörni sem tudott.
Még mindig hálóingben volt, amikor a hátsókertbe ért. Fázott, de legalább felébredt egy kicsit. Az égen kavarogtak a felhők, a szürke minden árnyalatában. A fákat fújta a szél. Még így, a kelő Nappal is nagyon rossz érzést keltett Szofiban. Amikor feltámadt a szél, visszament a házba.
A szekrény előtt állva megpróbált a színkombinációkra koncentrálni. Amikor nagy nehezen elindult, majd beért az iskolába egy lila nadrágot, fehér blúzt és lila ékszereket viselt.
-Sziasztok! -mondta, amikor belépett. A hangulat emelkedett volt (mint általában). Dani és Peti az osztály két végén álltak, Dani kezében egy teniszütő volt. Peti dolgokat dobott felé, amikkel le kellett ütnie a Peti mögött lévő díszítést. A tűzvonal két oldalán mindenki szurkolt nekik. Általában sikerült leverni a természetfotókat, amiket Tücsi, az osztályfőnök tetetett fel, de minden egyes délután lelkiismeretesen visszaragasztották.
-Szia Szofi! -mondta Viki. Olyan kivágott szürke póló volt rajta, hogy kilátszott mindene.
-Szia! -mosolygott Szofi, kicsit zavarban volt a helyzetétől. Most szóljon neki? Ne szóljon? -Szia Hanna! -mondta, miközben megölelte. -Pipi! Te komolyan nem sajnálod az ütődet?
-Nem, nem annyira -vigyorgott. -Hiányoztál.
-Máris? Tegnap találkoztunk...
-Nem az! A lányok valami csapatot akartak alapítani, de nélküled nem tudtak.
"Hogy lehet valaki ennyire életképtelen?? 16 évesek, az Isten szerelmére!" -gondolta. Mindig ideges lett, ha valakinek ilyen alapvető dolgok miatt segítségre volt szüksége. Nem is igazán ideges, inkább sajnálkozó, de nem tudott mit tenni ez ellen és ettől lett kicsit feszült. Szerencsére ebben a pillanatban belépett Ágota-néni és megkezdte az órát.
Szofi a fejét támasztva ült a padban. Nem figyelt az órára. A barátai előtt meg kellett játszania, hogy jól van, mert meg akart felelni. Mindig meg akart felelni, viszont ez kimerítő volt. Az óra közepe felé, amikor már majdnem elaludt, sikoltást hallott. Felkapta a fejét és a hang irányába forduét, azaz kibámult az ablakon. Ann futott lelefé az az iskola melletti dombon. Mögötte egy fehér bőrű, fekete hajú fiú, gonosz vigyorral az arcán.
Szofi pislogott. Mindketten eltűntek. Megrázta a fejét. "Ez csak a kialvatlanság..."-gondolta. Most még kevésbé érdekelte a nyelvtan. Gondolatok ezrei kavarogtak az agyában. Láthatóan senkinek nem tűnt fel, hogy mi történt vele az imént. De olyan valóságosnak tűnt. Minden negatív dolgot próbált kiverni a fejéből.
Hiszen csak egy álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése