Szofi nem érzett semmi mást a fájdalmon kívül. A lába kétségkívül eltört és mindene vérzett. A könnyek függönyén keresztül csak fehér fényt és mozgó alakokat látott. Már alig volt magánál, amikor érezte, hogy valamilyen poharat érintenek a szájához.
A benne lévő víz olyan volt, mint a folyékony boldogság. Belülről érezte a szépséget és a forróságot. A fájdalom enyhülni kezdett és a látása kitisztult. Amit először meglátott, az Krémes volt, de fájt a szeme a mindent beterítő, vakító fehérségtől.
Pár másodperc múlva már nem csak nézett, hanem látott is. Először csak azt érzékelte, hogy Margaréta mögött nagy fehér valamik vannak. Amikor jobban fókuszálni tudott, ráébredt, hogy szárnyak.
Szárnyak...
Szofi sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Szeme elkerekedett és kapkodni kezdte a levegőt.
-Hol vagyok? -kérdezte kétségbeesetten. -Mi történt?
Margaréta eleinte csak megnyugtató pillantásokkal válaszolt, de amikor látszott, hogy a kezdeti sokk nem akar múlni, halk hangon szólt:
-Shh! Nem lesz semmi baj. Biztonságban vagy. Csak vegyél levegőt.
Kezét Szofi homlokára tette, akinek lélegzetvételei egyre mélyebbek és hosszabbak lettek. Pár pillanat múlva már összeszedte magát annyira, hogy fel tudjon állni. Most nézett körül először.
Egy fehér, ablak nélküli teremben álltak, aminek mintha a falai árasztották volna a fényt. Előttük egy hatalmas, de dísztelen kapu, ami mégis fényűzőnek tűnt. Rajta cikornyás faragott betűkkel idegen szavak. A kapu mellett egy szárnyas férfi állt, ősz hajjal, kedves, barna szemekkel. Kezében kristálypoharat tartott.
-Meredith! -kiáltott a férfi. -Öröm téged újra látni!
-Hassid, bátyám! -ugrott Margaréta a nyakába. -Mily rég nem láttalak!
Szofi félszegen állt mellettük, és nem egészen értette, hogy mi folyik körülötte.
-Engedd meg, hogy bemutassam az Őrzöttemet -folytatta Margarétta. -Ő Szofi.
-Ó, egy Sophien! Jó egyet magunk között tudni. Hassid vagyok, a Kapu Őrzője, öröm honol a lelkemben, hogy megismerhetem kegyedet -nyújtott kezet.
Szofi még jobban összezavarodott. Nem tudta, hol van, mi van, ki van vele, vagy akár ellene. Nem értett semmit. Hassid láthatóan jól mulatott a helyzeten.
-Mi történt? -kérdezte megint.
A Kapu Őrzője válaszolt meg kérdését.
-Átestél a négy elem próbáján. És megfeleltél. Nagyon kevés ember éli túl. Ide csak ez léphet, akinek a lelke tiszta, mint a fehér galamb tolla, de szíve kemény, mint a platina. Első volt a tűz, ami azt vizsgálta, égett-e már lelked a pokol tüzében. Aztán a víz, lemosva minden külső burkot, hogy végül a levegő megvizslathassa szíved igazságát.
-És a föld? -értetlenkedett a megszeppent lány. -Nem az a negyedik?
-Hát nem érezted a földet, amikor megérkeztél a Kapuhoz? -nevetett Margaréta.
-Aha... De biztos voltam benne, hogy csontomat töröm -mondta Szofi. -Hogyan tudok lábra állni?
-Ittál a Vízből, ami halandó számára minden sebet begyógyít -mondta Hassid. Amíg Szofi emésztgette magában a hallottakat, mély, zengő hangon szólalt meg:
-Üdvözöllek, Sophien, a Másvilág Kapujában! -a kapu kitárult.
-Gábriel vigyázzon! -szólt vissza Margaréta és nekiindult a kapunak, aminek a másik oldalán nem volt semmi. Sem sötétség, sem világosság. Semmi.
-Isten véletek! -kiáltott még Hassid, de a lányok már át is sétáltak a Kapun.
Szofi nagy megkönnyebbülésére nem következett még egy zuhanás.
2013. szeptember 15., vasárnap
2013. szeptember 10., kedd
31. Fejezet -A négy elem próbája-
Kedves naplóm!
Október 25.-e, csütörtök van. Az a csütörtök, amit annyira vártam. Még most sem bírom teljesen elhinni, hogy ez történik velem. Egy másik világ. Őrangyalok. Numinis-ek. Ez egyszerűen felfoghatatlan és egyben ijesztő. De itt vagyok, és megtörténik. Ma este a Másvilágba utazom. Pontosabban húsz perc múlva indulok. Olyan izgatott vagyok!
Krémessel egy ilyen utazás életem egyik legszebb emléke lehet. Igaz, még azt sem tudom, hogy miért tartunk oda, de oda tartunk! Sok ideje először melegséget érzek itt bent! Végre kikapcsolódhatok? Azt hiszem.
Ne aggódj, kedves, jó barátom, hallom rosszallásod! Hallom, amint azt mondod, hogy nem szabadna, vagy a szívem suttogja ezt? Ki tudja már, mi igaz s mi hamis?
Szofi utoljára is átnézte csomagját, hogy mindent elrakott-e. A naplóját is becsúsztatta a fekete táskába és bezuhant a nagy kék fotelbe. Fáradtság járta át a testét, nem nagyon aludt az éjjel. Vikin járt az esze, aki egyre normálisabban viselkedett vele. Ránézett az órára és rájött, hogy indulnia kell. Minden fáradtság elhagyta, amikor arra gondolt, mi vár rá.
Szofi kilépett az ajtón. A hideg, őszi levegő csípte az arcát. A fekete nadrág és barna szövetkabát nem sokat védtek a hideg ellen. Lement az utcájukban, majd balra és jobbra fordult. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejében az izgatottságtól. Margarétával azt beszélték meg, hogy hétkor találkoznak az állomáson. Fogalma sem volt, mire számítson.
Leért és körülnézett. Krémes ott ült egyedül egy padon, és látszott rajta, hogy legszívesebben felugrana örömében.
-Szaffi! -kiáltott és valóban a nyakába ugrott.
-Csá! -vigyorgott Szofi. -Figyelj, valamit nem értek. Hogyan jutunk oda? Úgy értem, nem hinném, hogy megy oda vonat.
-Shh! -emelte ujját szája elé Krémes. -Halkabban! Tényleg -folytatta suttogva -nem megy oda vonat, de mi odamegyünk.
Mélyen belekotort a táskájába és két kis dolgot vett elő. Egy pici fényes fémből készült tőrt és régi papírból készült levelet. A tőr markolata kendőbe volt tekerve.
-Mi a... -kezdte volna Szofi, de barátnője egyetlen pillantása beléfolytotta a szót.
Behúzódtak egy fa árnyékába, de hiába, hiszen senki sem volt körülöttük.
-Bármit látsz, hallasz, vagy érzel, ne engedj majd el! -mondta Krémes.
-Jó.
-Úgy látom, nem érted. Kínok fogják átjárni a tested, az elmédet megbabonázzák. Nem leszel teljesen a magad ura. Nem engedhetsz el. Rendben?
-Oké... Khm... Igen, értem -szedte össze magát Szofi. Eléggé megrémítették Őrzője szavai.
-Felkészültél?
-Igen.
Margaréta kihúzta a tőrt a kendőből. Bőre sercegve égett, a fájdalomtól felszisszent. Belekarolt Szofiba és mély sebet vágott a jobb karjába. Vörös vér serkent ki a sebből, a lány fogai között ejtett ki ismeretlen, halk szavakat. A vér mintákká formálódott a papíron, mintha kúszóvirágok lennének egy háromszögbe rendezve, de Szofinak nem volt ideje jobban megnézni, mert érezte, ahogy szétnyílik alatta a föld.
Csak zuhanást és barátnője szorítását érzékelte. Sikítani próbált, de nem hallotta saját hangját. A sötétség mindent elnyelt. Mindene sajogni kezdett, mintha lángnyelvek nyalogatnák végig a testét. A forróság lassan felemésztette a testét. Aztán hideg zuhany érkezett, az egész teste görcsbe rándult. Lassan kezdett kicsúszni a keze Margarétáéból, de utánakapott és még erősebben szorította.
A jeges víz elkerült mellőle, mintha csak zuhanna a végtelenségbe. Nem kapott levegőt. Tüdeje összeszorult, teste elernyedt. Próbálkozott, de nem jutott oxigénhez. Egy utolsó próbálkozás és levegő ömlött a szájába. Már csak hullottak lejjebb és lejjebb aztán fehér fény villant és becsapódtak a kemény földbe.
Október 25.-e, csütörtök van. Az a csütörtök, amit annyira vártam. Még most sem bírom teljesen elhinni, hogy ez történik velem. Egy másik világ. Őrangyalok. Numinis-ek. Ez egyszerűen felfoghatatlan és egyben ijesztő. De itt vagyok, és megtörténik. Ma este a Másvilágba utazom. Pontosabban húsz perc múlva indulok. Olyan izgatott vagyok!
Krémessel egy ilyen utazás életem egyik legszebb emléke lehet. Igaz, még azt sem tudom, hogy miért tartunk oda, de oda tartunk! Sok ideje először melegséget érzek itt bent! Végre kikapcsolódhatok? Azt hiszem.
Ne aggódj, kedves, jó barátom, hallom rosszallásod! Hallom, amint azt mondod, hogy nem szabadna, vagy a szívem suttogja ezt? Ki tudja már, mi igaz s mi hamis?
Szofi utoljára is átnézte csomagját, hogy mindent elrakott-e. A naplóját is becsúsztatta a fekete táskába és bezuhant a nagy kék fotelbe. Fáradtság járta át a testét, nem nagyon aludt az éjjel. Vikin járt az esze, aki egyre normálisabban viselkedett vele. Ránézett az órára és rájött, hogy indulnia kell. Minden fáradtság elhagyta, amikor arra gondolt, mi vár rá.
Szofi kilépett az ajtón. A hideg, őszi levegő csípte az arcát. A fekete nadrág és barna szövetkabát nem sokat védtek a hideg ellen. Lement az utcájukban, majd balra és jobbra fordult. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejében az izgatottságtól. Margarétával azt beszélték meg, hogy hétkor találkoznak az állomáson. Fogalma sem volt, mire számítson.
Leért és körülnézett. Krémes ott ült egyedül egy padon, és látszott rajta, hogy legszívesebben felugrana örömében.
-Szaffi! -kiáltott és valóban a nyakába ugrott.
-Csá! -vigyorgott Szofi. -Figyelj, valamit nem értek. Hogyan jutunk oda? Úgy értem, nem hinném, hogy megy oda vonat.
-Shh! -emelte ujját szája elé Krémes. -Halkabban! Tényleg -folytatta suttogva -nem megy oda vonat, de mi odamegyünk.
Mélyen belekotort a táskájába és két kis dolgot vett elő. Egy pici fényes fémből készült tőrt és régi papírból készült levelet. A tőr markolata kendőbe volt tekerve.
-Mi a... -kezdte volna Szofi, de barátnője egyetlen pillantása beléfolytotta a szót.
Behúzódtak egy fa árnyékába, de hiába, hiszen senki sem volt körülöttük.
-Bármit látsz, hallasz, vagy érzel, ne engedj majd el! -mondta Krémes.
-Jó.
-Úgy látom, nem érted. Kínok fogják átjárni a tested, az elmédet megbabonázzák. Nem leszel teljesen a magad ura. Nem engedhetsz el. Rendben?
-Oké... Khm... Igen, értem -szedte össze magát Szofi. Eléggé megrémítették Őrzője szavai.
-Felkészültél?
-Igen.
Margaréta kihúzta a tőrt a kendőből. Bőre sercegve égett, a fájdalomtól felszisszent. Belekarolt Szofiba és mély sebet vágott a jobb karjába. Vörös vér serkent ki a sebből, a lány fogai között ejtett ki ismeretlen, halk szavakat. A vér mintákká formálódott a papíron, mintha kúszóvirágok lennének egy háromszögbe rendezve, de Szofinak nem volt ideje jobban megnézni, mert érezte, ahogy szétnyílik alatta a föld.
Csak zuhanást és barátnője szorítását érzékelte. Sikítani próbált, de nem hallotta saját hangját. A sötétség mindent elnyelt. Mindene sajogni kezdett, mintha lángnyelvek nyalogatnák végig a testét. A forróság lassan felemésztette a testét. Aztán hideg zuhany érkezett, az egész teste görcsbe rándult. Lassan kezdett kicsúszni a keze Margarétáéból, de utánakapott és még erősebben szorította.
A jeges víz elkerült mellőle, mintha csak zuhanna a végtelenségbe. Nem kapott levegőt. Tüdeje összeszorult, teste elernyedt. Próbálkozott, de nem jutott oxigénhez. Egy utolsó próbálkozás és levegő ömlött a szájába. Már csak hullottak lejjebb és lejjebb aztán fehér fény villant és becsapódtak a kemény földbe.
2013. szeptember 7., szombat
30. Fejezet -Édes hírek, könnyed játszmák-
Szofi kedd reggel sokáig aludt. Október vége volt, hideg, szeles idő. Odakint süvített a szél, pont, mint a lány álmában. Csak az azelőtti napról álmodott, ami mélyen megrázta. Viki viselkedése, Martin különleges titkai és az Őrzők világának felbolydulása, csak apró töredékei voltak mindannak, amit érzett.
Legbelül azt gondolta, hogy mindenki otthagyja, hamar, vagy később, de igen. Azt érezte, hogy felhők tornyosulnak a feje felett és egyenesen felemésztik.
Reggel hatot ütött a falra akasztott óra a nagy kék fotel felett. Szofi felriadt egy hangra. Olyam volt, mintha valami tompa tárgy ütődött volna az ablakhoz. Lemászott az ágyból és kitekintett a hajnali fényben úszó kertre. Krémes állt ott, vadul mutogatva, hogy jöjjön le.
Kirohant az ajtón és szemügyre vette barátnőjét. Zaklatott volt. Nem is zaklatott, inkább csak izgatott.
-Szia! -köszönt Szofi. -Valami baj van?
-Igen... Azaz nem. Lehet -nyögte ki Margaréta.
-Mi van?
-Utazok. Vagyis utazunk, mert nem hagyhatlak itt. Apám parancsa.
Szofi meglepődött. Nem tudta hová tenni a korai látogatást és a hirtelen közlést.
-De hova megyünk? -abban a pillanatban leginkább valami meleg helyre vágyott volna. Nagyon fázott a rózsaszín pizsamájában.
-Nagyon messzire. Apám parancsa -ismételte meg.
-Ebből nem értek sokat. Hova megyünk?
-Erre nem olyan könnyű válaszolni -akadt el Krémes. Pár pillanatig gondolkozott, majd halkan, édes hangon énekelni kezdett.
Legbelül azt gondolta, hogy mindenki otthagyja, hamar, vagy később, de igen. Azt érezte, hogy felhők tornyosulnak a feje felett és egyenesen felemésztik.
Reggel hatot ütött a falra akasztott óra a nagy kék fotel felett. Szofi felriadt egy hangra. Olyam volt, mintha valami tompa tárgy ütődött volna az ablakhoz. Lemászott az ágyból és kitekintett a hajnali fényben úszó kertre. Krémes állt ott, vadul mutogatva, hogy jöjjön le.
Kirohant az ajtón és szemügyre vette barátnőjét. Zaklatott volt. Nem is zaklatott, inkább csak izgatott.
-Szia! -köszönt Szofi. -Valami baj van?
-Igen... Azaz nem. Lehet -nyögte ki Margaréta.
-Mi van?
-Utazok. Vagyis utazunk, mert nem hagyhatlak itt. Apám parancsa.
Szofi meglepődött. Nem tudta hová tenni a korai látogatást és a hirtelen közlést.
-De hova megyünk? -abban a pillanatban leginkább valami meleg helyre vágyott volna. Nagyon fázott a rózsaszín pizsamájában.
-Nagyon messzire. Apám parancsa -ismételte meg.
-Ebből nem értek sokat. Hova megyünk?
-Erre nem olyan könnyű válaszolni -akadt el Krémes. Pár pillanatig gondolkozott, majd halkan, édes hangon énekelni kezdett.
Egy hely a Mi Világunk!
Egy hely, ahol mi várunk.
Sok angyalszárny és gertrafit,
Csak gyere, ó, hiányzol itt!
Egy hely, a Mi Világunk,
Egy hely, ahol mi várunk.
Őrzők Félvérektől vigyázva,
Madár ágról ágra szállva.
Egy hely, a Mi Világunk!
Egy hely, ahol mi várunk.
Ha tekergő, vagy vándor vagy,
Itt örök nyugalomra találhatsz.
Margaréta elhallgatott.
-Hozzánk megyünk. A Másvilágra.
-De az nem akkor van, ha meghalnuk? -Szofi el volt képedve mind az énektől, mind a mondanivalójától.
-Nem. Ez a Mi Világunk. Az Őrzőké -magyarázott Krémes türelmesen. -Az én itteni szüleim tudhatják, hová megyünk igazából, de a tieid nem.
-Akkor mit mondjak nekik?
-Azt, hogy elutazol velünk három napra Horvátországba.
-Három napra? -kérdezte Szofi. Egyre kevésbé értette, hogy mi történik.
-Igen. Majd meglátod, de most mennem kell. Csütörtökön indulunk.
-De mi van, ha nem engednek el?
-El fognak -ölelte meg barátnőjét biztatóan Margaréta. -Meg tudod oldani.
-Oké... Te tudod.
-Szia!
-Szia...
Szofi nézte, ahogy Krémes elmegy aztán gyorsan visszament a szobájába. "Másvilág" -mondogatta magában. Nem tudta, mik várnak még rá.
A kedd hamar eltelt, a tanárok meg-meg említették az előző napi kimaradását. Viki még mindig kifejezetten undok volt, a többieket is magával rántva. Robi immár visszajött az iskolába, de Szofi úgy érezte, hogy ő is Viki felé húz, mint mindenki más. Hazaérve megpróbálta előadni az anyukájának, hogy ez az utazás egy vissza nem térő alkalom arra, hogy gyakorolja az angol nyelvet és a szülei nélküli boldogulást.
-Egy egy hetes betegség után nem jó, ha elutazol! -dorgálta Emese. Igaza volt, de nem tudta, hogy a kérdezősködés csak formaság, mert a lánya így is, úgy is elmegy.
Hosszas győzködés és könyörgés után megegyeztek abban, hogy mehet, de csak akkor, ha csütörtök este indulnak és vasárnap este már haza is érnek.
-Köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm! -ugrott a nyakába Szofi. Felhívta Krémest és elmondta neki a hírt.
Szerdán már lángban égett egész nap, a csütörtököt várva. Még az osztálytársai viselkedésén sem tudta felidegesíteni magát. Sőt, ahogyan a barátai látták, amint kivirul az izgalomtól mintha újra közeledni kezdtek volna felé. Majdnem olyan volt, mint azelőtt.
Szofi egyész éjjel csak forgolódott és azon gondolkozott, mi várhat rá egy ennyire ismeretlen helyen.
2013. szeptember 2., hétfő
29. Fejezet -Segítség álruhában-
Szofi megdermedt és kiesett a kezéből a sütije. Gondolatok ezrei futottak végig az agyán. Fogalma sem volt, hogy miről, vagy mennyit tud Martin, de azt tudta, hogy ez nem jó. Nagyon nem.
Nem kapott levegőt. Forogni kezdett körülötte a világ. Egy pillanat múlva már határozott, de gyengéd kéz szorítását érezte a derekán.
Megpördült és azzal a mozdulattal felpofozta Martint. Döntött. Megpróbálja adni a buta kislányt.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ordította. -És ne érj hozzám -tette hozzá halkabban, elfordulva a kiváncsi tekintetektől.
Martin harsányan felnevetett.
-Tudod, hogy miről beszélek. Azaz kiről -mondta, szinte csevegő hangnemet megütve. -Biztos vagyok benne, hogy Margaréta nem bánná, ha mulasztania kéne egy kicsit -folytatta.
Szofi nem tudott mit szólni. Ledermedt, de a szerepében maradt. Próbálta összeszedni a gondolatait.
Nem sikerült.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ismételte meg higgadtabban. Pedig tudta jól, hogy most valami nagy zűrba keveredett. Hátat fordított a fiúnak és ha lehet, még jobban ledöbbent.
Krémest látta közeledni. A szeme haragtól villogott. Vörös haja csapzottan hullott a vállára. Amikor melléjük ért Martinra nézett.
Ami abban a pillanatban történt, az konrétan sokkolta Szofit. Szája nyitva maradt és kifejezetten bamba képet vághatott.
Margaréta térdreborult Martin előtt és valami furcsa nyelven, sziszegve, halkan beszélt hozzá.
-Mi a fene? -kiáltott fel Szofi, amikor ráeszmélt, minek is a tanúja. Körülöttük az emberek egyre nyugtalanabb pillantásokat vetettek rájuk.
-Mondtam, hogy Margaréta nem bánná -mondta Martin kárörvendő mosollyal és kezénél felhúzta a még mindig suttogó lányt. -Elég! Én nem vagyok olyan -fordult hozzá.
-Krémes, ez meg mi volt? -követelt magyarázatot Szofi elkerekedett szemekkel.
-Ő egy numinis.
-Miről beszélsz? -értetlenkedett tovább, miközben Martinnak vigyorra húzódott a szája.
-Egy olyan ember, aki nekünk segít -a hangja elfúlt és újra le akart borulni, de a fiú elkapta és mélyen a szemébe nézett.
-Én nem vagyok olyan! -ismételte meg kicsit hangosabban. -Azok a szüleim. Én nem. Én kiszakadtam, nem vagyok rá hajlandó.
-Megmagyarázná valaki, hogy mi van? -kérte Szofi. Elege volt már ezeakből az érthetetlen halandzsákból.
-Szíves örömest, kisasszony! -mondta Martin, aprót biccentve. -A numinis szó latinul annyit tesz, hogy segítő.
-Ez nyelvlecke volt, nem magyarázat -szólt közbe Szofi. Mint mindig, most sem tudta befogni a száját. -Mit jelent ez? Mi vagy te? Miért őrült meg Krémes, amikor meglátott?
-Ez azt jelenti, hogy veled vagyok, nem ellened. Egy olyan ember vagyok, akinek segítenie kell az Őrzők munkáját. Az őrangyalokat arra nevelik, hogy tiszteljenek minket. A saját nyelvén szólt hozzám.
-És mi az, hogy kiszakadtál?
-Én nem teljesítem ezt a hivatást. A szüleim igen. A nagyszüleim is, apai ágról -Martin még mindig mosolygott. Nem tudta elfelejteni Szofi arcát, most pedig Margarétához fordult.
-Figyelj rám!
-Igen! -kapta fel a fejét Krémes.
-Ne viselkedj így velem! Én nem vagyok olyan -jelentette ki harmadszorra is, lassan, tagoltan. -De Szofira nagyon vigyázz, mert értesüléseket kaptam, hogy mozgolódás van.
-Miféle mozgolódás?
-A fivéred. Sebastian sikertelen próbálkozásokat tett a kitörésre. A Kasztán őrségét megkétszerezték. De ki tudja, hogy mikor von be a maga uralma alá valakit, mint ahogy veled tette.
-Köszönöm a figyelmeztetést, numinis.
-Látsz még, ne aggódj! -kacsintott Szofira, majd hátatfordított és eltűnt.
Krémes gondterhelten pillantott körül.
-Ezek nagyon rossz hírek -jelentette ki.
-Krémes? -szólt Szofi.
-Igen?
-Hogyan lehet megölni egy Félvért?
Nem kapott levegőt. Forogni kezdett körülötte a világ. Egy pillanat múlva már határozott, de gyengéd kéz szorítását érezte a derekán.
Megpördült és azzal a mozdulattal felpofozta Martint. Döntött. Megpróbálja adni a buta kislányt.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ordította. -És ne érj hozzám -tette hozzá halkabban, elfordulva a kiváncsi tekintetektől.
Martin harsányan felnevetett.
-Tudod, hogy miről beszélek. Azaz kiről -mondta, szinte csevegő hangnemet megütve. -Biztos vagyok benne, hogy Margaréta nem bánná, ha mulasztania kéne egy kicsit -folytatta.
Szofi nem tudott mit szólni. Ledermedt, de a szerepében maradt. Próbálta összeszedni a gondolatait.
Nem sikerült.
-Nem tudom, miről beszélsz! -ismételte meg higgadtabban. Pedig tudta jól, hogy most valami nagy zűrba keveredett. Hátat fordított a fiúnak és ha lehet, még jobban ledöbbent.
Krémest látta közeledni. A szeme haragtól villogott. Vörös haja csapzottan hullott a vállára. Amikor melléjük ért Martinra nézett.
Ami abban a pillanatban történt, az konrétan sokkolta Szofit. Szája nyitva maradt és kifejezetten bamba képet vághatott.
Margaréta térdreborult Martin előtt és valami furcsa nyelven, sziszegve, halkan beszélt hozzá.
-Mi a fene? -kiáltott fel Szofi, amikor ráeszmélt, minek is a tanúja. Körülöttük az emberek egyre nyugtalanabb pillantásokat vetettek rájuk.
-Mondtam, hogy Margaréta nem bánná -mondta Martin kárörvendő mosollyal és kezénél felhúzta a még mindig suttogó lányt. -Elég! Én nem vagyok olyan -fordult hozzá.
-Krémes, ez meg mi volt? -követelt magyarázatot Szofi elkerekedett szemekkel.
-Ő egy numinis.
-Miről beszélsz? -értetlenkedett tovább, miközben Martinnak vigyorra húzódott a szája.
-Egy olyan ember, aki nekünk segít -a hangja elfúlt és újra le akart borulni, de a fiú elkapta és mélyen a szemébe nézett.
-Én nem vagyok olyan! -ismételte meg kicsit hangosabban. -Azok a szüleim. Én nem. Én kiszakadtam, nem vagyok rá hajlandó.
-Megmagyarázná valaki, hogy mi van? -kérte Szofi. Elege volt már ezeakből az érthetetlen halandzsákból.
-Szíves örömest, kisasszony! -mondta Martin, aprót biccentve. -A numinis szó latinul annyit tesz, hogy segítő.
-Ez nyelvlecke volt, nem magyarázat -szólt közbe Szofi. Mint mindig, most sem tudta befogni a száját. -Mit jelent ez? Mi vagy te? Miért őrült meg Krémes, amikor meglátott?
-Ez azt jelenti, hogy veled vagyok, nem ellened. Egy olyan ember vagyok, akinek segítenie kell az Őrzők munkáját. Az őrangyalokat arra nevelik, hogy tiszteljenek minket. A saját nyelvén szólt hozzám.
-És mi az, hogy kiszakadtál?
-Én nem teljesítem ezt a hivatást. A szüleim igen. A nagyszüleim is, apai ágról -Martin még mindig mosolygott. Nem tudta elfelejteni Szofi arcát, most pedig Margarétához fordult.
-Figyelj rám!
-Igen! -kapta fel a fejét Krémes.
-Ne viselkedj így velem! Én nem vagyok olyan -jelentette ki harmadszorra is, lassan, tagoltan. -De Szofira nagyon vigyázz, mert értesüléseket kaptam, hogy mozgolódás van.
-Miféle mozgolódás?
-A fivéred. Sebastian sikertelen próbálkozásokat tett a kitörésre. A Kasztán őrségét megkétszerezték. De ki tudja, hogy mikor von be a maga uralma alá valakit, mint ahogy veled tette.
-Köszönöm a figyelmeztetést, numinis.
-Látsz még, ne aggódj! -kacsintott Szofira, majd hátatfordított és eltűnt.
Krémes gondterhelten pillantott körül.
-Ezek nagyon rossz hírek -jelentette ki.
-Krémes? -szólt Szofi.
-Igen?
-Hogyan lehet megölni egy Félvért?
2013. augusztus 31., szombat
-1. Kritikám-
Sziasztok!
Pár nappal ezelőtt megkértem a A kritikák és a divat világa blog szerkesztőit, hogy írjanak nekem egy kritikát. El is készült, amit ide kattintva olvashattok el.
Még egyszer köszönöm, hogy megírtátok!
Puszi; E.
Pár nappal ezelőtt megkértem a A kritikák és a divat világa blog szerkesztőit, hogy írjanak nekem egy kritikát. El is készült, amit ide kattintva olvashattok el.
Még egyszer köszönöm, hogy megírtátok!
Puszi; E.
2013. augusztus 29., csütörtök
28. Fejezet -Többet, mint gondolnád-
Szofi hétfő reggel kialvatlanul ébredt. Legszívesebben visszzabújt volna a meleg, puha ágyba, hogy aludjon még pár órát. Az elmúlt héten megszokta, hogy nem kell felekelnie, de már meggyógyult, a láza elmúlt és ezzel véget ért a pihenés. A reggel nyugodtan telt -miután nagy nehezen felkelt-, de az iskolába érve nagyon különös dolgot vett észre.
Mindenki kerülte őt. Főleg az osztályban, de észrevette a folyosókon is az elforduló arcokat. Az ebédszünet végén, amikor visszaért az osztályba, csak annyit látott, hogy mindenki egy helyre csoportosul, majd kínosan elhallhgatnak, amikor belép a terembe.
-Mi történik itt? -kérdezte fennhangon. A kialvatlanságtól ingatag lett az érzelmi állapota és leginkább ssírni volt kedve.
-Semmi -szólt valaki a rögtönzött kör közepéről. Viki.
-De, valami történt. Egy hét nem olyan sok idő -"Vagy mégis?" -tette hozzá magában.
A többiek nem óhajtottak többet mondani, csak visszafordultak és Viki valamilyen magazinról kezdett csacsogni a maga, magas hangján.
Szofinak nehéz lett a mellkassa. Szaggatottan vette a levegőt. A hétfő rövid nap volt, csak öt tanórával, amiből egy volt hátra. Nem hagyhatott ki több órát, pedig komolyan elgondolkozott ezen. Felnézett a falon függő órára. "Még van negyed órám a szünetből" -konstatálta.
Kilépett az iskola kapuján. Elméletileg nem szabadott volna kimennie, amíg tart a tanítás, de nem érdekelte. Megállt az egy közelben lévő pékségnél és vett magának egy muffint. Épp visszaindult volna, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Pontosabban félig ismerőset.
-Szaffi! -kiáltott rá a hang, amit nem akart hallani. Lassan fordult meg, miközben kellemetlen érzés kúszott fel a tarkoján.
-Martin. Honnan tudod a becenevemet? -kérdezte csípősen. Nem volt kedve ehhez pont most.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam. Mi a baj? -kérdezte kis szünet után. -Miért vagy ilyen szomorkás? Olyan bánatosan majszolgatod a csokidat. Sírd ki magad a vállamon!
-Semmi közöd a bajaimhoz, én pedig nem szeretném, hogy közöm legyen a válladhoz. Amúgy meg, te nem jársz iskolába?
-Ó, kérlek. Abból én már kinőttem -vigyorgott. Láthatóan élvezte a helyzetet.
-Hány éves is vagy?
-Nem akarod tudni -hajolt egészen Szofi füléhez. A lány köhögni kezdett, mert ettől a torkán akadt egy falat.
-Én viszont igen, és ha továbbra is akarok, akkor vissza kellene mennem órára.
-Ne akarj oda bemenni! Azok után, amit Viki csinált a távollétedben? Phh...
-Te meg honnan tudsz ilyenekről? -kerekedett el Szofi szeme.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam -ismételte meg. A haját meglibbentette az őszi szél.
-És miért akarod, hogy itt maradjak? Egyáltalán miért maradnék itt veled?
-Mert beszélni akarok veled, és mint már a kuzinomnak is mondtam, jobban meg akarlak ismerni.
Szofi végigmérte a fiút. Szzürke nadrág és fekete ing. Nagyon lengének tűnt az időjáráshoz képest. Szofi a szövetkabátjában vacogva rájött, hogy Martin egészen jóképű. Elgondolkozott azon, hogy talán mégis maradnia kéne, aztán eszébe jutott az a borzongató érzés, amikor a fiú átkarolta Pipi szülinapján.
Martin firtató pillantása kizökkentette a mélázásából.
-Mit szeretnél te tőlem tulajdonképpen? -tette fel a kérdést faképnél hagyva a fiút.
Az iskola felé kezdett masírozni, kicsit sértetten, nagyon sietve. Nem akart többet találkozni ezzel az emberrel. Volt benne valami ijesztő, mégis túlvilágian vonzó. Szofi félt a kiközösítéstől, de még jobban félt Martintól.
Ezen kívül nem akart a hidegben ácsorogni. "Ennél még egy matekóra is jobb!" -gondolta. Hallotta, hogy Martin felkuncog mögötte. Kirázta a hideg. Lassan távolodott, túl lassan. Úgy érezte, ilyen helyzetben nincs elég gyors.
-Hogy mit szeretnék tőled? -ízlelgette a szavakat. Szofi megtorpant. Kihallotta a szavak mögül a gondolkozást. -Azt szeretném..., ha idehívnád az Őrződet.
Mindenki kerülte őt. Főleg az osztályban, de észrevette a folyosókon is az elforduló arcokat. Az ebédszünet végén, amikor visszaért az osztályba, csak annyit látott, hogy mindenki egy helyre csoportosul, majd kínosan elhallhgatnak, amikor belép a terembe.
-Mi történik itt? -kérdezte fennhangon. A kialvatlanságtól ingatag lett az érzelmi állapota és leginkább ssírni volt kedve.
-Semmi -szólt valaki a rögtönzött kör közepéről. Viki.
-De, valami történt. Egy hét nem olyan sok idő -"Vagy mégis?" -tette hozzá magában.
A többiek nem óhajtottak többet mondani, csak visszafordultak és Viki valamilyen magazinról kezdett csacsogni a maga, magas hangján.
Szofinak nehéz lett a mellkassa. Szaggatottan vette a levegőt. A hétfő rövid nap volt, csak öt tanórával, amiből egy volt hátra. Nem hagyhatott ki több órát, pedig komolyan elgondolkozott ezen. Felnézett a falon függő órára. "Még van negyed órám a szünetből" -konstatálta.
Kilépett az iskola kapuján. Elméletileg nem szabadott volna kimennie, amíg tart a tanítás, de nem érdekelte. Megállt az egy közelben lévő pékségnél és vett magának egy muffint. Épp visszaindult volna, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Pontosabban félig ismerőset.
-Szaffi! -kiáltott rá a hang, amit nem akart hallani. Lassan fordult meg, miközben kellemetlen érzés kúszott fel a tarkoján.
-Martin. Honnan tudod a becenevemet? -kérdezte csípősen. Nem volt kedve ehhez pont most.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam. Mi a baj? -kérdezte kis szünet után. -Miért vagy ilyen szomorkás? Olyan bánatosan majszolgatod a csokidat. Sírd ki magad a vállamon!
-Semmi közöd a bajaimhoz, én pedig nem szeretném, hogy közöm legyen a válladhoz. Amúgy meg, te nem jársz iskolába?
-Ó, kérlek. Abból én már kinőttem -vigyorgott. Láthatóan élvezte a helyzetet.
-Hány éves is vagy?
-Nem akarod tudni -hajolt egészen Szofi füléhez. A lány köhögni kezdett, mert ettől a torkán akadt egy falat.
-Én viszont igen, és ha továbbra is akarok, akkor vissza kellene mennem órára.
-Ne akarj oda bemenni! Azok után, amit Viki csinált a távollétedben? Phh...
-Te meg honnan tudsz ilyenekről? -kerekedett el Szofi szeme.
-Sok mindent tudok, amit nem gondolnál rólam -ismételte meg. A haját meglibbentette az őszi szél.
-És miért akarod, hogy itt maradjak? Egyáltalán miért maradnék itt veled?
-Mert beszélni akarok veled, és mint már a kuzinomnak is mondtam, jobban meg akarlak ismerni.
Szofi végigmérte a fiút. Szzürke nadrág és fekete ing. Nagyon lengének tűnt az időjáráshoz képest. Szofi a szövetkabátjában vacogva rájött, hogy Martin egészen jóképű. Elgondolkozott azon, hogy talán mégis maradnia kéne, aztán eszébe jutott az a borzongató érzés, amikor a fiú átkarolta Pipi szülinapján.
Martin firtató pillantása kizökkentette a mélázásából.
-Mit szeretnél te tőlem tulajdonképpen? -tette fel a kérdést faképnél hagyva a fiút.
Az iskola felé kezdett masírozni, kicsit sértetten, nagyon sietve. Nem akart többet találkozni ezzel az emberrel. Volt benne valami ijesztő, mégis túlvilágian vonzó. Szofi félt a kiközösítéstől, de még jobban félt Martintól.
Ezen kívül nem akart a hidegben ácsorogni. "Ennél még egy matekóra is jobb!" -gondolta. Hallotta, hogy Martin felkuncog mögötte. Kirázta a hideg. Lassan távolodott, túl lassan. Úgy érezte, ilyen helyzetben nincs elég gyors.
-Hogy mit szeretnék tőled? -ízlelgette a szavakat. Szofi megtorpant. Kihallotta a szavak mögül a gondolkozást. -Azt szeretném..., ha idehívnád az Őrződet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)