Szofi nem hitt a szemének."Nem elég, hogy semmi nem történik, de még ez is uncsi?" -gondolta."-Az Istenit!".
Titkon remélte, hogy most kikapcsolhat egy kicsit, hogy nem kell az álmaival vagy más furcsa és kiakasztó dolgokkal törődnie. Azt is remélte, hogy megtörik a jég közte és Robi között, amit már majdnem két éve próbáltak áttörni. Azt is remélte, hogy éri végre valami izgalom. Majd' belehalt a semmittevésbe.
Ehelyett Pipihez szaladt és mosolyogva a kezébe nyomott egy ajándékcsomagot.
-Boldogat! -mondta és megölelte.
-Köszi -vigyorgott Pipi. Viki lépett oda hozzá.
-Boldog szülinapot! -adott puszit az arcára.
-Köszi!
Szofi körülnézett. Egy nappaliban állt, ami egy ebédlőben ért véget. A fal mentén végig egy óriási fekete bőrkanapé húzódott. Az egyik végén laza testtartásban Robi feküdt.
-Szia kislány! -mondta. Szőke haja a mélykék szeme elé hullott.
-Szia! -könnyebbült meg egy kicsit Szofi és lefeküdt mellé. -Hallod, mi történik itt? -súgta.
-Nem tudom, itt unom szét az agyam!
-Nem csinálunk valamit? -nyávogott Szofi.
-Lennének ötleteim -nézett a szemébe Robi félmosollyal az arcán. Szofi úgy érezte, mindjárt elolvad. Egymás szemében elveszve töltöttek egy kis időt, majd Pipi dőlt le melléjük.
-Csináljunk valamit! -kérte. Robi és Szofi vigyorogva néztek össze.
Szofi most nézett csak jobban körül. Nem voltak sokan. Ott volt az osztályból Hanna, Peti és Dani, ott volt Robi és Viki, meg még pár ember, akit nem ismert. Zene ment, de mindenki ült, vagy feküdt. Olyan túl nyugodt volt ez az egész.
-Menjünk ki a kertbe -vetette fel Viki.
-Jó, csak csináljunk már valamit! -kérte Szofi.
Négyük között már kialakult egyfajta kötelék. Ők egy amolyan csapat voltak, ha úgy tetszik. Viki, Szofi, Pipi és Robi. Kialakult köztük az is, hogy ki-kinek tetszik és ki-kivel van mindig. Amikor kiértek kertbe, lefeküdtek a teraszra. Robi és Szofi kicsit elkülönültek, úgy beszélgettek.
-Szerinted összejönnek ma? -kérdezte Szofi Vikiék felé pillantva.
-Szerintem nem. Pipinek még mindig bejössz -hallatszott a válasz. -Mondjuk okkal -vigyorgott.
-De ajj! Nekik össze kell jönniük. Én ezt eldöntöttem -jelentette ki teljes magabiztossággal.
-Várj egy pillanatot, mindjárt jövök -állt fel Robi. Bement a házba és Szofiban üresség támadt. Eközben Pipi és Viki egymás kezét fogva nevetgéltek valamin. Robi éveknek tűnő percek múltán visszatért és a holdfényben valami megcsillant a kezében.
-Tudtam, hogy az ilyenekben rád számíthatok! -Szofi fuldoklott az elfojtott nevetéstől.
-Mi van a kezedben? -szólalt meg Pipi. Sebi meglóbálta a levegőben az üveg vodkát.
-Boldogat! -vigyorgott. -Kínáljuk meg a többieket, vagy igyuk meg az egészet mi?
-Hát... Kínáljuk meg őket, de úgyse kérnek és igyuk meg az egészet mi -válaszolt Pipi, akinek szintén fülig ért a szája. -Várj, megkérdezem őket!
Pár perc múlva visszatért és közölte, hogy valóban senki nem kér. Bent ülnek és elkezdtek nézni valami filmet.
Robi kinyitotta az üveget és Szofi kezébe nyomta. A lány még sosem ivott vodkát, de azt tudta, hogy elég nagyot üt. Ő továbbadta Pipinek, mondván, a szülinaposé az elsőbbség.
Ő fogta magát és összeszedve minden bátorságát beleivott.
-Azta... -mondta. -Mi van ebben? -tette fel a költői kérdést, majd visszaadta Szofinak az üveget.
-Ne sokat! -figyelmeztette Robi.
-Miért? -csodálkozott Szofi. -Úgy terveztem, hogy hagyok nektek.
-Mert kezdőknek elég durva.
Szofinak nem sok ideje volt elgondolkozni azon, hogy Robi aggódik miatta. Eléggé félt. Nem nagyon ivott és még sosem volt részeg, csak olyan cukin becsípett. Nagy levegőt vett és beleivott a vodkába. Az ital égette a torkát, olyan volt, mint a folyékony tűz. Nem is volt tudatában annak, hogy mennyit iszik, amikor valaki kivette a kezéből az üveget.
-Mondom ne sokat! -szólt rá Robi. A lány azt sem tudta, mi történt. Lassan rájött, hogy mennyit ivott. Túl sokat.
Robi majd Viki is ittak és ettől érezhetően jobb lett a hangulat. Minden viccesebb és izgalmasabb lett. Szofi egy váratlan pillanatban megszólalt.
-Én most beleugrok a medencébe -jelentette ki.
-Nem! -hallatszott Robi tiszta hangja. Ő is sokat ivott, de elég edzett volt ahhoz, hogy józan maradjon. -Nem engedem, hogy részegen ússz!
-Én nem vagyok részeg! -háborodott fel Szofi. Amúgy de, de igen az volt.
-Dehogy vagy! -ölelte át megnyugtatóan a fiú. -Inkább csak feküdjünk le, jó?
-Na jó -egyezett bele a lány. -De csak azért, mert cuki vagyok!
-Hát persze, hogy az vagy...
Ott feküdtek a teraszon. Csak feküdtek és nézték egymást. Robi felkapta a fejét.
-Ne! -szólalt meg elhaló hangon. Szofira nézett és folytatta. -Neked volt igazad!
Szofi is arrafelé nézett. Megpróbálta kivenni, hogy mit lát a sötétben. Vikit látta. És Pipit. Csókolózva. Egy kis irigység lángolt fel benne, de örült, hogy egymásra találtak.
-Na ugye, hogy igazam volt? -mosolygott.
A többiek a házban már elaludtak. Csak ők négyen voltak már fent és kiderült, hogy Robinak valóban sok kreatív ötlete van az idő elütésére.
2013. július 28., vasárnap
2013. július 26., péntek
21. Fejezet -A hétköznapok mocsara-
Kedves naplóm!
Szerda reggel van. Végre kisütött a nap! Olyan jó! Vajon az Őrök világában van Nap? Majd megkérdezem Krémest.
Olyan jó kedvem van, pedig nem történt semmi. Csak minden olyan... jó. Lehet, hogy a tegnap esti majdnem-halálom hatással volt rám. Igen, ez elég valószínű. Kiderült tegnap az is, hogy Ann vigyáz rám. Ez melegséggel tölt el, de ugyanakkor kicsit félek, hogy Krémest egy kicsit jobban szereti. Ez az átkozott féltékenység!
Na mindegy, megpróbálok felöltözni. Ma sárga ruhát akarok felvenni, mert az olyan, mint a napfény. De nekem más a fény az életemben...
Viszlát este!
Október végi időjáráshoz képest meleg volt a levegő. Szofinak unalmas napja volt, a valóban sárga ruhájában. Fekete harisnyával és cipővel vette fel, amitől még hangsúlyosabb lett az érdekes színválasztás. Meglepően jól viselte magát aznap Viki is, aki nap végén ment oda hozzá.
-Szia -mosolygott.
-Szia -mondta Szofi szintén mosolyogva, de emögött egy kis gyanakvás lapult.
-Azt akartam kérdezni, hogy nem akarsz-e táncra járni velem. Péntek esténként van, fél nyolctól kilencig. Előtte átjöhetsz hozzánk, mert itt van Vörösváron.
-De... szívesen megnézném egyszer, de nem most pénteken.
-Tudom, tudom, Pipi szülinapja. De ha akarod, az előtt is eljöhetsz hozzánk. Ha úgy kényelmesebb.
-Igen, köszi szépen! Nekem most mennem kell -mentette ki magát Szofi.
A nap hátralévő részében semmi sem történt. Gyanúsan semmi. Szofi úgy érezte, hogy a sors valami nagyot tartogat számára. Most ad neki egy kis időt, aztán lecsap. Sem délután, sem éjszaka nem történt semmi.
Ez megismétlődött csütörtökön is. Szofi úgy érezte, hogy belesüpped a mindennapok mély mocsarába. Örült, hogy másnap már Pipi születésnapja van, egy házibuli. Az osztálytársai nem voltak olyan vad, bulizós fiatalok. Viszont Robi igen, és ettől Szofi tartott is egy kicsit. Nem tudta, mit vár el tőle a fiú.
Kedves naplóm!
Végre eljött a péntek! Annyira untam már az életem... Viszont úgy érzem, hogy ami körülöttem van, az a vihar előtti csend. Hogy valami készül, de még nem tudom, micsoda.
Mi lehet az, édesem? Te tudod? Te hallod, ahogy odakint a lehulló falevelek suttogják a választ? Áruld el, mert nem értem. Áruld el, hogy mibe keveredek már megint!
Mert félek. Félek, hogy mit hoz a jövő. Félek, hogy valami olyan fog történni, amit nem akarok.
Ez az olyan ritka pillanatok egyike volt, amiben pár percre szinte hátrahagyta testét és önkívületi állapotba került. Ez nagyon kevésszer, de megtörtént vele. Amikor aggódott, vagy izgult.
Hosszasan kereste a megfelelő ruhát estére. Nem tudta, hogy mire számítson. Végül egy fekete nadrág és egy fekete csipke szerű anyagból készült felső mellett döntött. Berakta a táskájába, mert a napot nem abban akarta tölteni. Már kezdte megszokni, hogy nem történik semmi izgalmas. Így meglepődött, amikor az iskolában meglátta Robit.
Egy zöld sombrero-val a fején.
-Ez meglepett -nyögte ki.
-Jaj, tök jó nem? -vigyorgott Robi. -Apától kaptam ajándékba.
A nagy, zöld kalap szélén, kicsi, piros golyók lógtak. Sárga minta volt a tetején és Szofi természetesen egyből kifejtette a véleményét.
-Nagyon csúnya -mondta nyersen.
-Mi? Jó és kész, ha meg nem hiszed el, buta vagy! -mímelt Robi gyerekes hangsúlyt. Keresztbe font karjával tényleg úgy nézett ki, mint egy megsértődött hároméves.
-Inkább lépek -mondta Szofi és eloldalazott az osztálya felé.
-Este látlak? -kiáltott utána Robi.
-Ha kinyitod a szemed, akkor valószínűleg igen...
-Ha-ha, hát ez igazán vicces volt! -mondta és befordult egy folyosón.
Az alsóbb évesek, az általánosból, megnézték maguknak Szofit. Mindig ezt tették, nagyon szerették őt. Egy kisfiú odalépett hozzá. Harmadikos-negyedikes lehetett.
-Szia Szofi! -mondta pöszén.
-Szia -mosolygott. -Hogy hívnak?
-Attila. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon szép a hajad.
Szofi a vállára hulló, szőke hajára nézett. Ellágyult a szíve.
-Köszönöm szépen! Nagyon aranyos vagy!
Attila erre egy kicsit már megilletődött és elszaladt. A folyosó végén még visszaintegetett.
-Robinak vetélytársa akadt... -dünnyögte magában Szofi, amikor belépett az osztályba.
Délután Vikivel végig csak a buliról csacsogtak. Viki és Pipi között még mindig alakult valami, de senki nem tudta, mi az, vagy mikor teljesedik ki. Már a sminket tették fel, amikor Szofi megjegyezte.
-Remélem HB lesz, és nem IHB...
-Mi a különbség?
-A HB az a házibuli. Az IHB pedig az iszunk-hányunk-belefekszünk...
-Én is... De azért jó lenne egy kis pezsgés -mondta Viki.
-Azt mondjuk én sem sajnálnám. -Szofinak visszatértek a gondolatai az unalomba süllyedő napokról.
Amikor elindultak, az idő már hűvösebb volt. Viki rövid ruhát viselt, kivágott felső résszel. Jól állt neki. Szofi egy fekete, flitteres blézert vett fel csipkés blúza fölé. A nyakában medál lógott, amit a felsőjébe rejtett. Kezét finom karkötő díszítette, az ujján pedig Robi gyűrűjét hordta -mint minden nap. Szőke haját kiengedte, amit Viki indulás előtt begöndörített egy kicsit. Halvány sminket viselt, erős, vörös rúzzsal.
Odaértek Pipiék házához. Beléptek az ajtón, mindenre felkészülve. Szofi megacélozta az idegeit, hogy bármit el tudjon viselni, amit látni fog.
Egy nagyon-nagyon tipikus,csendes, unalmas HB-be csöppentek.
Szerda reggel van. Végre kisütött a nap! Olyan jó! Vajon az Őrök világában van Nap? Majd megkérdezem Krémest.
Olyan jó kedvem van, pedig nem történt semmi. Csak minden olyan... jó. Lehet, hogy a tegnap esti majdnem-halálom hatással volt rám. Igen, ez elég valószínű. Kiderült tegnap az is, hogy Ann vigyáz rám. Ez melegséggel tölt el, de ugyanakkor kicsit félek, hogy Krémest egy kicsit jobban szereti. Ez az átkozott féltékenység!
Na mindegy, megpróbálok felöltözni. Ma sárga ruhát akarok felvenni, mert az olyan, mint a napfény. De nekem más a fény az életemben...
Viszlát este!
Október végi időjáráshoz képest meleg volt a levegő. Szofinak unalmas napja volt, a valóban sárga ruhájában. Fekete harisnyával és cipővel vette fel, amitől még hangsúlyosabb lett az érdekes színválasztás. Meglepően jól viselte magát aznap Viki is, aki nap végén ment oda hozzá.
-Szia -mosolygott.
-Szia -mondta Szofi szintén mosolyogva, de emögött egy kis gyanakvás lapult.
-Azt akartam kérdezni, hogy nem akarsz-e táncra járni velem. Péntek esténként van, fél nyolctól kilencig. Előtte átjöhetsz hozzánk, mert itt van Vörösváron.
-De... szívesen megnézném egyszer, de nem most pénteken.
-Tudom, tudom, Pipi szülinapja. De ha akarod, az előtt is eljöhetsz hozzánk. Ha úgy kényelmesebb.
-Igen, köszi szépen! Nekem most mennem kell -mentette ki magát Szofi.
A nap hátralévő részében semmi sem történt. Gyanúsan semmi. Szofi úgy érezte, hogy a sors valami nagyot tartogat számára. Most ad neki egy kis időt, aztán lecsap. Sem délután, sem éjszaka nem történt semmi.
Ez megismétlődött csütörtökön is. Szofi úgy érezte, hogy belesüpped a mindennapok mély mocsarába. Örült, hogy másnap már Pipi születésnapja van, egy házibuli. Az osztálytársai nem voltak olyan vad, bulizós fiatalok. Viszont Robi igen, és ettől Szofi tartott is egy kicsit. Nem tudta, mit vár el tőle a fiú.
Kedves naplóm!
Végre eljött a péntek! Annyira untam már az életem... Viszont úgy érzem, hogy ami körülöttem van, az a vihar előtti csend. Hogy valami készül, de még nem tudom, micsoda.
Mi lehet az, édesem? Te tudod? Te hallod, ahogy odakint a lehulló falevelek suttogják a választ? Áruld el, mert nem értem. Áruld el, hogy mibe keveredek már megint!
Mert félek. Félek, hogy mit hoz a jövő. Félek, hogy valami olyan fog történni, amit nem akarok.
Ez az olyan ritka pillanatok egyike volt, amiben pár percre szinte hátrahagyta testét és önkívületi állapotba került. Ez nagyon kevésszer, de megtörtént vele. Amikor aggódott, vagy izgult.
Hosszasan kereste a megfelelő ruhát estére. Nem tudta, hogy mire számítson. Végül egy fekete nadrág és egy fekete csipke szerű anyagból készült felső mellett döntött. Berakta a táskájába, mert a napot nem abban akarta tölteni. Már kezdte megszokni, hogy nem történik semmi izgalmas. Így meglepődött, amikor az iskolában meglátta Robit.
Egy zöld sombrero-val a fején.
-Ez meglepett -nyögte ki.
-Jaj, tök jó nem? -vigyorgott Robi. -Apától kaptam ajándékba.
A nagy, zöld kalap szélén, kicsi, piros golyók lógtak. Sárga minta volt a tetején és Szofi természetesen egyből kifejtette a véleményét.
-Nagyon csúnya -mondta nyersen.
-Mi? Jó és kész, ha meg nem hiszed el, buta vagy! -mímelt Robi gyerekes hangsúlyt. Keresztbe font karjával tényleg úgy nézett ki, mint egy megsértődött hároméves.
-Inkább lépek -mondta Szofi és eloldalazott az osztálya felé.
-Este látlak? -kiáltott utána Robi.
-Ha kinyitod a szemed, akkor valószínűleg igen...
-Ha-ha, hát ez igazán vicces volt! -mondta és befordult egy folyosón.
Az alsóbb évesek, az általánosból, megnézték maguknak Szofit. Mindig ezt tették, nagyon szerették őt. Egy kisfiú odalépett hozzá. Harmadikos-negyedikes lehetett.
-Szia Szofi! -mondta pöszén.
-Szia -mosolygott. -Hogy hívnak?
-Attila. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon szép a hajad.
Szofi a vállára hulló, szőke hajára nézett. Ellágyult a szíve.
-Köszönöm szépen! Nagyon aranyos vagy!
Attila erre egy kicsit már megilletődött és elszaladt. A folyosó végén még visszaintegetett.
-Robinak vetélytársa akadt... -dünnyögte magában Szofi, amikor belépett az osztályba.
Délután Vikivel végig csak a buliról csacsogtak. Viki és Pipi között még mindig alakult valami, de senki nem tudta, mi az, vagy mikor teljesedik ki. Már a sminket tették fel, amikor Szofi megjegyezte.
-Remélem HB lesz, és nem IHB...
-Mi a különbség?
-A HB az a házibuli. Az IHB pedig az iszunk-hányunk-belefekszünk...
-Én is... De azért jó lenne egy kis pezsgés -mondta Viki.
-Azt mondjuk én sem sajnálnám. -Szofinak visszatértek a gondolatai az unalomba süllyedő napokról.
Amikor elindultak, az idő már hűvösebb volt. Viki rövid ruhát viselt, kivágott felső résszel. Jól állt neki. Szofi egy fekete, flitteres blézert vett fel csipkés blúza fölé. A nyakában medál lógott, amit a felsőjébe rejtett. Kezét finom karkötő díszítette, az ujján pedig Robi gyűrűjét hordta -mint minden nap. Szőke haját kiengedte, amit Viki indulás előtt begöndörített egy kicsit. Halvány sminket viselt, erős, vörös rúzzsal.
Odaértek Pipiék házához. Beléptek az ajtón, mindenre felkészülve. Szofi megacélozta az idegeit, hogy bármit el tudjon viselni, amit látni fog.
Egy nagyon-nagyon tipikus,csendes, unalmas HB-be csöppentek.
2013. július 23., kedd
20. Fejezet -Homályos lélegzés-
Szofi hátrahőkölt. Megijesztette a sötétség és a rosszindulat, ami ebből az emberből áradt.
-Ez csak egy álom -szólalt meg megnyugtató hangon Sebastian, de beteg vigyorral az arcán. Olyan tizennyolc éves lehetett, legalábbis ebben az életében. -Nem kell félned Szaffi! Csak egy álom -az arca eltorzult. A hangja elhalkult. -Csak egy álom. Csak egy álom -nyúlt Szofi felé, miközben ezt a mondatot ismételgette. Szofinak egyre hevesebben vert a szive. Úgy érezte, nem kap levegőt. -Csak egy álom -folytatta a fiú, a hangját már alig lehetett hallani. Az ujja hegye már majdnem elérte Szofit. -Csak egy álom -mondta ki utoljára.
És vége lett.
Szofi zihálva ébredt fel az ágyán ülve. A naplója mellette hevert. Nem tudta, mi történt. ''Csak egy álom'' -járt a fejében. Az ijedtség, már szinte sokk volt. Az ézelmek pedig, túláradtak az agyában. Nem bírta tovább ezt a nyomást.
Végül összeszedte magát és lemászott az ágyáról. Motozást hallott a konyha felől. Az ájulás kerülgette. Nem mert lemenni. Megpróbált erőt venni magán.
Elindult lefelé a lépcsőn. Amikor leért Danit pillantotta meg. Sóhajtott, miközben érezte, hogy egy óriási súly emelkedik le a mellkasáról.
-Szia -köszönt a bátyjának. -Rég láttalak.
-Bizony -mosolygott Dani. -Mindazonáltal fel kell tárnom előtted egy titkot. Még titok. De ma el kell mondanom... -hallgatott el.
-És el is mondod, hogy mi az, vagy találjam ki?
-Elköltözöm.
-Hogy mi van? -Szofi elképedt. Lehet, hogy nem találkozott a bátyjával minden nap, de nem tudta elképzelni a mindennapjait nélküle.
-Egy barátommal albérletbe fektetjük vagyonunk, illetve ott fogunk élni. Más kérdés?
-Melyik barátod?
-Nem ismered -folytatta Dani szemtelenül.
-De neve csak van! -mondta Szofi egyre idegesebben.
-Nincs olyan ember a világon, aki nincs tulajdonában családi-és, keresztnévnek.
-Anyád! -mondta Szofi nemes egyszerűséggel és felrohant a szobájába. Talán mégsem fog neki annyira hiányozni.
Szofi feldúlt volt. Mind az álom, mind a bátyja lehetséges költözése felidegesítette. Nem tudta, mit kéne tennie. A fejében még mindig visszhangzott a mondat: Csak egy álom. Végül arra jutott, hogy lezuhanyzik és korán lefekszik.
Belépett a fürdőszobába és miután levetkőzött beállt a zuhany alá. A forró víz égette a bőrét. A fejében pörögtek a gondolatok. Eszébe jutott, hogy ezt mind el kell mondania Krémesnek. Eszébe jutott az előző álma, amikor Sebastian Ann-t üldözte, de fogalma sem volt, hogy mit jelenthet. Eszébe jutott, hogy mennyire összeveszett Vikivel, és hogy az iránta érzett nagyjából alaptalan gyűlölet kezdi a hatalmába keríteni.
Az is eszébe jutott, hogy Robi hiányzik neki. Hiányzott, hogy rendesen beszélgessenek Eközben a kis fürdőszoba megtelt gőzzel. Áthatolhatatlan, sűrű gőzzel. Szofi alig kapott levegőt. Pár másodperc múlva az oxigénhiány elhomályosította az elméjét. Nem tudott rendesen fókuszálni. A teste elernyedt. Az ablak felé nyúlt, de nem bírta kinyitni. A zuhanyrózsa kiesett a kezéből. Lerogyott a zuhanyzó padlójára és megpróbált összefüggő gondolatokat alkotni.
Amikor kezdett elhomályosodni a világ, az ajtó nyílt, a testére egy törölköző borult. Az ablakot kinyitotta egy másik titokzatos megmentő és az előző hideg vizet kezdett locsolni Szofi arcára amitől jobban lett. A lány még mindig zihált és rettegés futott rajta végig. A szeme és az agya előtt kitisztult a világ.
Ann és Krémes álltak felette aggodalmas arccal.
-Ti meg hogy kerültök ide? -tette fel Szofi a kérdést elhaló hangon.
-Bűntudatom volt amiatt, hogy leráztalak -kezdte Krémes.
-És közben felhívott engem, hogy jöjjek vele -fejezte be helyette Ann.
-De hogyan? Mi? -Szofi még mindig össze volt zavarodva. -Honnan volt meg a száma? -fordult Krémeshez.
-Ugyan, kérlek! -válaszolt vigyorogva.
-De most kajak, honnan? -értetlenkedett tovább, miközben megpróbált felállni.
-Ugyan, kérlek! -ismételte meg Margaréta.
Szofi a szobája felé indult. Kivett pár ruhát az ágya alatt álló szekrényből és visszament a fürdőszobába öltözködni. Amikor végzett Ann-re emelte a tekintetét.
-És te hogy-hogy idejöttél?
-Hát... Krémes azt mondta, hogy valami baj van. Hogy érzi... és ti segítetek nekem, tehát nekem is kell nektek -fejezte be sóhajtva. -Amúgy nem akarod átfestetni a szobád? Mondjuk vörösre?
-Nem, kösz -vigyorgott Szofi. Megcsörrent a telefonja. Rápillantott a kijelzőre és meglepetten konstatálta, hogy Pipi hívja.
-Szia! -vette fel. -Figyi, most nem igazán érek rá...
-Nem baj, csak egy pillanat. Ugye holnap kedd van. Pénteken van a szülinapom és házibulit tartok. Gyere el!
-Oké, ott leszek. De most tényleg le kell tennem. Bocsi!
-Szia!
-Szia -tette le Szofi.
-Ez meg mi volt? -kérdezte Krémes gyanakvóan.
-Mindegy. El kell mondanom valami sokkal fontosabbat.
Elmesélte, hogy mi történt Vikivel. Azt, hogy úgy érzi, senki sem szereti. Amikor Krémes erre heves tiltakozásba kezdett, hogy ő igenis nagyon, akkor áttért az álmaira.
Elmesélte az elsőt, amikor Ann-t kergették és az utolsót, amikor Sebastian konkrétan hozzá beszélt.
-Ez nem jó jel -mondta Margaréta elsötétült arccal. -Persze lehet, hogy az egész csak a képzeleted szüleménye.
-Miről beszéltek? -szólt közbe Ann, aki nem volt beavatva. Nem tudta, kik azok az Őrök, vagy ki az a Sebastian. -Ki ez a gyerek? Így hallva jó pasinak tűnik -mondta merengve. A lányok ezt nem várták volna tőle, ezért elképedten meredtek rá.
-A bátyám. Aki nem jó ember -fogalmazott Krémes homályosan.
-Na jó. Köszönöm, hogy megmentettetek, de aludni akarok -szólalt meg Szofi.
-Szívesen -vigyorgott Ann.
-Sziasztok -mondta Szofi és megölelte Krémest.
-Szia -köszönt el ő is.
-Csáó -mondta Ann és kilépett a szoba ajtaján. Szofi nem kísérte le őket, mert mert még mindig elég gyenge volt.
Fáradtan zuhant be az ágyába és mély, álomtalan álomba merülve aludt reggelig.
-Ez csak egy álom -szólalt meg megnyugtató hangon Sebastian, de beteg vigyorral az arcán. Olyan tizennyolc éves lehetett, legalábbis ebben az életében. -Nem kell félned Szaffi! Csak egy álom -az arca eltorzult. A hangja elhalkult. -Csak egy álom. Csak egy álom -nyúlt Szofi felé, miközben ezt a mondatot ismételgette. Szofinak egyre hevesebben vert a szive. Úgy érezte, nem kap levegőt. -Csak egy álom -folytatta a fiú, a hangját már alig lehetett hallani. Az ujja hegye már majdnem elérte Szofit. -Csak egy álom -mondta ki utoljára.
És vége lett.
Szofi zihálva ébredt fel az ágyán ülve. A naplója mellette hevert. Nem tudta, mi történt. ''Csak egy álom'' -járt a fejében. Az ijedtség, már szinte sokk volt. Az ézelmek pedig, túláradtak az agyában. Nem bírta tovább ezt a nyomást.
Végül összeszedte magát és lemászott az ágyáról. Motozást hallott a konyha felől. Az ájulás kerülgette. Nem mert lemenni. Megpróbált erőt venni magán.
Elindult lefelé a lépcsőn. Amikor leért Danit pillantotta meg. Sóhajtott, miközben érezte, hogy egy óriási súly emelkedik le a mellkasáról.
-Szia -köszönt a bátyjának. -Rég láttalak.
-Bizony -mosolygott Dani. -Mindazonáltal fel kell tárnom előtted egy titkot. Még titok. De ma el kell mondanom... -hallgatott el.
-És el is mondod, hogy mi az, vagy találjam ki?
-Elköltözöm.
-Hogy mi van? -Szofi elképedt. Lehet, hogy nem találkozott a bátyjával minden nap, de nem tudta elképzelni a mindennapjait nélküle.
-Egy barátommal albérletbe fektetjük vagyonunk, illetve ott fogunk élni. Más kérdés?
-Melyik barátod?
-Nem ismered -folytatta Dani szemtelenül.
-De neve csak van! -mondta Szofi egyre idegesebben.
-Nincs olyan ember a világon, aki nincs tulajdonában családi-és, keresztnévnek.
-Anyád! -mondta Szofi nemes egyszerűséggel és felrohant a szobájába. Talán mégsem fog neki annyira hiányozni.
Szofi feldúlt volt. Mind az álom, mind a bátyja lehetséges költözése felidegesítette. Nem tudta, mit kéne tennie. A fejében még mindig visszhangzott a mondat: Csak egy álom. Végül arra jutott, hogy lezuhanyzik és korán lefekszik.
Belépett a fürdőszobába és miután levetkőzött beállt a zuhany alá. A forró víz égette a bőrét. A fejében pörögtek a gondolatok. Eszébe jutott, hogy ezt mind el kell mondania Krémesnek. Eszébe jutott az előző álma, amikor Sebastian Ann-t üldözte, de fogalma sem volt, hogy mit jelenthet. Eszébe jutott, hogy mennyire összeveszett Vikivel, és hogy az iránta érzett nagyjából alaptalan gyűlölet kezdi a hatalmába keríteni.
Az is eszébe jutott, hogy Robi hiányzik neki. Hiányzott, hogy rendesen beszélgessenek Eközben a kis fürdőszoba megtelt gőzzel. Áthatolhatatlan, sűrű gőzzel. Szofi alig kapott levegőt. Pár másodperc múlva az oxigénhiány elhomályosította az elméjét. Nem tudott rendesen fókuszálni. A teste elernyedt. Az ablak felé nyúlt, de nem bírta kinyitni. A zuhanyrózsa kiesett a kezéből. Lerogyott a zuhanyzó padlójára és megpróbált összefüggő gondolatokat alkotni.
Amikor kezdett elhomályosodni a világ, az ajtó nyílt, a testére egy törölköző borult. Az ablakot kinyitotta egy másik titokzatos megmentő és az előző hideg vizet kezdett locsolni Szofi arcára amitől jobban lett. A lány még mindig zihált és rettegés futott rajta végig. A szeme és az agya előtt kitisztult a világ.
Ann és Krémes álltak felette aggodalmas arccal.
-Ti meg hogy kerültök ide? -tette fel Szofi a kérdést elhaló hangon.
-Bűntudatom volt amiatt, hogy leráztalak -kezdte Krémes.
-És közben felhívott engem, hogy jöjjek vele -fejezte be helyette Ann.
-De hogyan? Mi? -Szofi még mindig össze volt zavarodva. -Honnan volt meg a száma? -fordult Krémeshez.
-Ugyan, kérlek! -válaszolt vigyorogva.
-De most kajak, honnan? -értetlenkedett tovább, miközben megpróbált felállni.
-Ugyan, kérlek! -ismételte meg Margaréta.
Szofi a szobája felé indult. Kivett pár ruhát az ágya alatt álló szekrényből és visszament a fürdőszobába öltözködni. Amikor végzett Ann-re emelte a tekintetét.
-És te hogy-hogy idejöttél?
-Hát... Krémes azt mondta, hogy valami baj van. Hogy érzi... és ti segítetek nekem, tehát nekem is kell nektek -fejezte be sóhajtva. -Amúgy nem akarod átfestetni a szobád? Mondjuk vörösre?
-Nem, kösz -vigyorgott Szofi. Megcsörrent a telefonja. Rápillantott a kijelzőre és meglepetten konstatálta, hogy Pipi hívja.
-Szia! -vette fel. -Figyi, most nem igazán érek rá...
-Nem baj, csak egy pillanat. Ugye holnap kedd van. Pénteken van a szülinapom és házibulit tartok. Gyere el!
-Oké, ott leszek. De most tényleg le kell tennem. Bocsi!
-Szia!
-Szia -tette le Szofi.
-Ez meg mi volt? -kérdezte Krémes gyanakvóan.
-Mindegy. El kell mondanom valami sokkal fontosabbat.
Elmesélte, hogy mi történt Vikivel. Azt, hogy úgy érzi, senki sem szereti. Amikor Krémes erre heves tiltakozásba kezdett, hogy ő igenis nagyon, akkor áttért az álmaira.
Elmesélte az elsőt, amikor Ann-t kergették és az utolsót, amikor Sebastian konkrétan hozzá beszélt.
-Ez nem jó jel -mondta Margaréta elsötétült arccal. -Persze lehet, hogy az egész csak a képzeleted szüleménye.
-Miről beszéltek? -szólt közbe Ann, aki nem volt beavatva. Nem tudta, kik azok az Őrök, vagy ki az a Sebastian. -Ki ez a gyerek? Így hallva jó pasinak tűnik -mondta merengve. A lányok ezt nem várták volna tőle, ezért elképedten meredtek rá.
-A bátyám. Aki nem jó ember -fogalmazott Krémes homályosan.
-Na jó. Köszönöm, hogy megmentettetek, de aludni akarok -szólalt meg Szofi.
-Szívesen -vigyorgott Ann.
-Sziasztok -mondta Szofi és megölelte Krémest.
-Szia -köszönt el ő is.
-Csáó -mondta Ann és kilépett a szoba ajtaján. Szofi nem kísérte le őket, mert mert még mindig elég gyenge volt.
Fáradtan zuhant be az ágyába és mély, álomtalan álomba merülve aludt reggelig.
2013. július 20., szombat
19. Fejezet -Veszekedésre áldozat-
-Jó reggelt Szofi! -jött be Emese a szobába. -Nem kéne már felkelned? Mindjárt nyolc óra.
-Ó, a francba... Negyed óra múlva kezdődik a suli! -darálta magában és szinte leugrott az ágyról. Kikapta a szekrényből az első ruhát ami a kezébe akadt és öltözni kezdett. Fogmosás közben még vette fel a pólóját. A fésülködés és a cipővevés a lépcsőn lerohanással párhuzamosan folyt. "Ha nagyon sietek, elérek egy vonatot, amivel csak 20 percet kések" -gondolta. Kirohant az ajtón és ráébredt, hogy hiányzik valami fontos: a táskája. Visszament, felkapta és újra szaladni kezdett. Sosem lépett még ki ilyen állapotban az ajtón. Kifejezetten zilált volt. Valahogy azt érezte, ez sikerülni fog.
Végül valóban csak húsz percet késett, méghozzá magyaróráról.
-Elnézést kérek a késésért! -mondta lesütött szemmel. A vonaton kicsit megigazította a haját és a sminkjét.
-Semmi baj! Ülj csak le és csatlakozz! -mondta Ágota-néni, a nyelvtan tanárnő.
-Köszönöm -mondta.
Valamire azonban nem készült fel a rohanás közben. Viki. Ott ült a leghátsó sorban, mellette az egyetlen üres hely. Szofi helye. Mit volt mit tenni, oda kellett ülnie. Csak tegnap volt a veszekedésük, de ezer évnek tűnt. Az ijesztette meg a legjobban Szofit, hogy nem harag, hanem gyűlölet gyűlt benne. Mély, fekete, sűrű gyűlölet.
Viki arca érzelemmentes volt. Felnézett a lány érkezésére, majd tovább bámulta a táblát üveges szemekkel. Az órát még könnyebben kibírták, mert elméletileg nem szabadott volna beszélniük.
Viszont amikor véget ért az első óra... Az már kínosabb volt. Próbáltak mindketten úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Pedig elég sok dolog történt. Ezzel szemben egész nap udvariasak voltak, de nem bennsőségesek. Arra soha nem lettek volna képesek ilyen körülmények között. Szofi megpróbált nem az osztályban tartózkodni, mert azt érzte, hogyha valamikor nyílt vita robbanna ki köztük, mindenki Viki pártját fogná. Kivéve egy valakit.
-Robi! -kiáltott fel amikor meglátta. -Beszélnem kell veled! -folytatta, miközben megölelte. -Szükségem van rád.
-Oké, itt vagyok. Mondd csak, mi nyomja a lelkedet! -látszott az arcán, hogy mennyire élvezi a helyzetet.
-Viki! Ő nyomja a lelkemet. Néha azt érzem, hogy legszivesebben megfolytanám -mutatta a levegőben.
-Mit tett már megint?
-Hát csak úgy van. És mindenki jobban szereti őt, mint engem.
-Dehogy is! Hogy mondhatsz ilyet? Ez csak valami kis ringyó, aki kiteszi a melleit, de ő ennyi. Ennyi. Érted?
-Mondhattad volna inkább azt, hogy te engem jobban szeretsz -mondta Szofi enyhe sértődöttséggel az arcán.
-Abban mi lenne a buli? -kérdezett vissza Robi vigyorogva. Mélykék szeme viszont rabul ejtette a lányt. Elveszett benne. Azt kívánta, hogyha meghalna, ez legyen az utolsó dolog, amit lát.
A nap további részén semmi említésre méltó nem történt. Szofi végig Vikin gondolkozott. Szüksége volt valakire, akinek kiönthette a lelkét. De nem volt senkije abban a pillanatban. Robi nem ért rá, Krémesre pedig nem akart ennyire ráakaszkodni. Este hat körül volt, és Szofi egyedül volt otthon. Anyukája és Gabi dolgoztak, Dani pedig valami barátjánál volt. A lány az ágyán feküdt és a plafont bámulva gondolkodott.
A Vikivel való veszekedés az elveszettség érzését hozta ki belőle. Nem tudta eldönteni, hogy ki mond igazat és ki nem. Ebben a pillanatban csak egy púpnak érezte magát az emberek hátán. Akit nem hiányolnának, ha meghalna. Akinek nem értékes az élete.
És akkor beugrott neki. Gyorsan előkapta a telefonját és tárcsázott. A vonal kicsöngött.
-Igen? -szólt bele egy flegma hang.
-Csak bejelentkezem általános ellenőrzésre -mondta vigyorogva Szofi.
-Elnézést, kivel beszélek? -értetlenkedett a lány a vonal másik végén.
-Velem.
-De te ki vagy?
-Én.
-Szaffi! -jött rá végre Ann. -Nem érek rá a hülyeségeidre.
-Csak tudni akartam, jól vagy-e -Szofi egyre elkeseredettebb volt.
-De ne most! Mennem kell.
-Szia! -mondta, miközben letette a telefont. Most egy másik számot hívott. Szüksége volt rá.
-Szia Szaffi! -szólt bele Krémes. -Figyu, most nem igazán tudok beszélni, éppen lovaglok. Bocsi!
-Semmi baj... Szia -a hangjában már nem volt élet. Sem szeretet. Olyan volt, mint a lelke. Száraz.
Meg sem várta, hogy a barátnője válaszoljon, egyből lecsapta. ''Most bebizonyosodott, hogy valóban nem kellek senkinek'' -gondolta. Megpróbált nem odafigyelni a negatív dolgokra az életben, de ott voltak. Mindig. Ott lebegtek körülötte, de általában sikerült kizárnia őket. Most viszont ott suhogtak el a feje mellett és azt súgták neki, hogy nincs értelme az életének. Hogy meg kell halnia, méghozzá a saját keze által.
''Nem!'' -gondolta.'' -Nem, nem és nem! Nem leszek öngyilkos egy ilyen kis buta kisebbségi-komplexus miatt. Mert felállok és megyek tovább!'' -folytatta magában. Egy kis ideig még győzödte magát, hogy minden rendben lesz. Azután elővette a naplóját a párnája alól.
Kedves Naplóm!
Miért nem jutott egyből eszembe, hogy neked írjak? Tudom, hogy rád mindig számíthatok.
Azt érzem, hogy lassan mindenki elfelejt. Hogy mindenki továbblép, engem pedig hátrahagynak.
Ugye nem tesznek ilyet? Ugye szeretnek még? Ugye nem felejtenek el?
Nem! Engem nem felejthetnek el! Mert én különleges vagyok. Ugye az vagyok?
Nem tudom, mit tegyek! Segítégre van sükségem, de senki sem segít! Egyszercsak mindenki elfordult tőlem. Mert már nem vagyok fontos.
Az voltam egyáltalán valaha? Válaszolj, barátom! Miért hagynak el? Először Anna, aztán Viki, most meg... mindenki. Nem tudom, mit tehetnék még. A lelkemet eladnám a barátaimért. Vagy Robiért. Vagy Daniért, vagy Apáért, vagy Anyáért, vagy Gabiért. Magának az ördögnek. Megtennék akármit, hogy most segítsen rajtam valaki, vagy valami...
Szofinak ezután a mondat után kiesett a toll a kezéből és hirtelen mély álomba merült. Újra egy erdőben volt, azúttal egyedül. Megzörrentek a levelek a háta mögött, amire odakapta a fejét.
Sebastian szürkén örvénylő szemébe nézett.
-Ó, a francba... Negyed óra múlva kezdődik a suli! -darálta magában és szinte leugrott az ágyról. Kikapta a szekrényből az első ruhát ami a kezébe akadt és öltözni kezdett. Fogmosás közben még vette fel a pólóját. A fésülködés és a cipővevés a lépcsőn lerohanással párhuzamosan folyt. "Ha nagyon sietek, elérek egy vonatot, amivel csak 20 percet kések" -gondolta. Kirohant az ajtón és ráébredt, hogy hiányzik valami fontos: a táskája. Visszament, felkapta és újra szaladni kezdett. Sosem lépett még ki ilyen állapotban az ajtón. Kifejezetten zilált volt. Valahogy azt érezte, ez sikerülni fog.
Végül valóban csak húsz percet késett, méghozzá magyaróráról.
-Elnézést kérek a késésért! -mondta lesütött szemmel. A vonaton kicsit megigazította a haját és a sminkjét.
-Semmi baj! Ülj csak le és csatlakozz! -mondta Ágota-néni, a nyelvtan tanárnő.
-Köszönöm -mondta.
Valamire azonban nem készült fel a rohanás közben. Viki. Ott ült a leghátsó sorban, mellette az egyetlen üres hely. Szofi helye. Mit volt mit tenni, oda kellett ülnie. Csak tegnap volt a veszekedésük, de ezer évnek tűnt. Az ijesztette meg a legjobban Szofit, hogy nem harag, hanem gyűlölet gyűlt benne. Mély, fekete, sűrű gyűlölet.
Viki arca érzelemmentes volt. Felnézett a lány érkezésére, majd tovább bámulta a táblát üveges szemekkel. Az órát még könnyebben kibírták, mert elméletileg nem szabadott volna beszélniük.
Viszont amikor véget ért az első óra... Az már kínosabb volt. Próbáltak mindketten úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Pedig elég sok dolog történt. Ezzel szemben egész nap udvariasak voltak, de nem bennsőségesek. Arra soha nem lettek volna képesek ilyen körülmények között. Szofi megpróbált nem az osztályban tartózkodni, mert azt érzte, hogyha valamikor nyílt vita robbanna ki köztük, mindenki Viki pártját fogná. Kivéve egy valakit.
-Robi! -kiáltott fel amikor meglátta. -Beszélnem kell veled! -folytatta, miközben megölelte. -Szükségem van rád.
-Oké, itt vagyok. Mondd csak, mi nyomja a lelkedet! -látszott az arcán, hogy mennyire élvezi a helyzetet.
-Viki! Ő nyomja a lelkemet. Néha azt érzem, hogy legszivesebben megfolytanám -mutatta a levegőben.
-Mit tett már megint?
-Hát csak úgy van. És mindenki jobban szereti őt, mint engem.
-Dehogy is! Hogy mondhatsz ilyet? Ez csak valami kis ringyó, aki kiteszi a melleit, de ő ennyi. Ennyi. Érted?
-Mondhattad volna inkább azt, hogy te engem jobban szeretsz -mondta Szofi enyhe sértődöttséggel az arcán.
-Abban mi lenne a buli? -kérdezett vissza Robi vigyorogva. Mélykék szeme viszont rabul ejtette a lányt. Elveszett benne. Azt kívánta, hogyha meghalna, ez legyen az utolsó dolog, amit lát.
A nap további részén semmi említésre méltó nem történt. Szofi végig Vikin gondolkozott. Szüksége volt valakire, akinek kiönthette a lelkét. De nem volt senkije abban a pillanatban. Robi nem ért rá, Krémesre pedig nem akart ennyire ráakaszkodni. Este hat körül volt, és Szofi egyedül volt otthon. Anyukája és Gabi dolgoztak, Dani pedig valami barátjánál volt. A lány az ágyán feküdt és a plafont bámulva gondolkodott.
A Vikivel való veszekedés az elveszettség érzését hozta ki belőle. Nem tudta eldönteni, hogy ki mond igazat és ki nem. Ebben a pillanatban csak egy púpnak érezte magát az emberek hátán. Akit nem hiányolnának, ha meghalna. Akinek nem értékes az élete.
És akkor beugrott neki. Gyorsan előkapta a telefonját és tárcsázott. A vonal kicsöngött.
-Igen? -szólt bele egy flegma hang.
-Csak bejelentkezem általános ellenőrzésre -mondta vigyorogva Szofi.
-Elnézést, kivel beszélek? -értetlenkedett a lány a vonal másik végén.
-Velem.
-De te ki vagy?
-Én.
-Szaffi! -jött rá végre Ann. -Nem érek rá a hülyeségeidre.
-Csak tudni akartam, jól vagy-e -Szofi egyre elkeseredettebb volt.
-De ne most! Mennem kell.
-Szia! -mondta, miközben letette a telefont. Most egy másik számot hívott. Szüksége volt rá.
-Szia Szaffi! -szólt bele Krémes. -Figyu, most nem igazán tudok beszélni, éppen lovaglok. Bocsi!
-Semmi baj... Szia -a hangjában már nem volt élet. Sem szeretet. Olyan volt, mint a lelke. Száraz.
Meg sem várta, hogy a barátnője válaszoljon, egyből lecsapta. ''Most bebizonyosodott, hogy valóban nem kellek senkinek'' -gondolta. Megpróbált nem odafigyelni a negatív dolgokra az életben, de ott voltak. Mindig. Ott lebegtek körülötte, de általában sikerült kizárnia őket. Most viszont ott suhogtak el a feje mellett és azt súgták neki, hogy nincs értelme az életének. Hogy meg kell halnia, méghozzá a saját keze által.
''Nem!'' -gondolta.'' -Nem, nem és nem! Nem leszek öngyilkos egy ilyen kis buta kisebbségi-komplexus miatt. Mert felállok és megyek tovább!'' -folytatta magában. Egy kis ideig még győzödte magát, hogy minden rendben lesz. Azután elővette a naplóját a párnája alól.
Kedves Naplóm!
Miért nem jutott egyből eszembe, hogy neked írjak? Tudom, hogy rád mindig számíthatok.
Azt érzem, hogy lassan mindenki elfelejt. Hogy mindenki továbblép, engem pedig hátrahagynak.
Ugye nem tesznek ilyet? Ugye szeretnek még? Ugye nem felejtenek el?
Nem! Engem nem felejthetnek el! Mert én különleges vagyok. Ugye az vagyok?
Nem tudom, mit tegyek! Segítégre van sükségem, de senki sem segít! Egyszercsak mindenki elfordult tőlem. Mert már nem vagyok fontos.
Az voltam egyáltalán valaha? Válaszolj, barátom! Miért hagynak el? Először Anna, aztán Viki, most meg... mindenki. Nem tudom, mit tehetnék még. A lelkemet eladnám a barátaimért. Vagy Robiért. Vagy Daniért, vagy Apáért, vagy Anyáért, vagy Gabiért. Magának az ördögnek. Megtennék akármit, hogy most segítsen rajtam valaki, vagy valami...
Szofinak ezután a mondat után kiesett a toll a kezéből és hirtelen mély álomba merült. Újra egy erdőben volt, azúttal egyedül. Megzörrentek a levelek a háta mögött, amire odakapta a fejét.
Sebastian szürkén örvénylő szemébe nézett.
2013. július 18., csütörtök
18. Fejezet -Fekete kapucni, gyönyörű átok-
Ann egyből reagált. Megállt, teste megfeszült. Felismerte a hangot, ami becenevén szólította, de nem tudta eldönteni, hogy elfusson, vagy visszaforduljon-e. Az ésszerűség és a könnyűség harca volt ez. Végül lassan, nagyon lassan megfordult. Szofi egyre közelebb ment, és mire Angelika megfordult, már ott állt előtte.
Egy zöld és egy barna szempár vívta néma csatáját, miközben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Szofi szólalt meg, lassan, hangosan, érzelmektől csöpögő hangon.
-Hova... a francba... TŰNTÉL? -a végére már ordított. Az arcukat csak pár centi választotta el. Ann teljesen uralta saját érzelmeit, az arca rezzenéstelen maradt. Érzésektől mentesen, halkan, szinte hidegen szólalt meg.
-El kellett jönnöm onnan.
-És azt elárulod, hogy miért? -Szofi tajtékzott.
-Mert idegenek vagytok. Nem ismerlek titeket -hangja most először megremegett. Megköszörülte a torkát és folytatta. -És nem is foglak. Neketek is csak fájdalmat okoznék. Mint mindenkinek.
Szofi úgy látta, mintha könnyek csillognának a szemében. "Nem, -gondolta -biztos csak az egyik lámpa fénye. Ann nem sír."
-Mi az, hogy idegenek vagyunk? Ha nem kapartunk volna fel az úttestről, lehet, hogy már halott lennél... vagy ilyesmi, na.
-De el kellett jönnöm onnan... -a hangja akadozni kezdett. Szofi már tisztán látta a szemében a könnyeket. -Mert én csak csalódást vagyok képes okozni... -szaggatottan vette a levegőt.
-Dehogyis! Te egy csodálatos lány vagy! Csak engedd, hogy Krémessel segítsünk! Mert szeretnénk. Csak te nem engeded.
Ann megkövülten állt. Meg sem rezzent, de nem is omlott össze. Csak állt, aztán lassan, nagyon lassan bólintott.
-Rendben -elcsuklott a hangja.
-Mit rendben? -kérdezte Szofi értetlenkedve.
-Engedni fogom -eddig a földet bámulta, de most a pillantása felvillant. -Viszont nem mondhatod el senkinek.
-Mit?
-Azt, hogy elgyengültem. Az sértené a keménycsaj-imidzsemet -az arca egy nagyon kicsit, de láthatóan ellágyult. Nem a boldogságtól, hanem a lehetőségtől. Lehetőségre nyílt arra, hogy barátai legyenek. Hogy egy élete legyen.
-Rendben -vigyorgott Szofi. Meg akarta ölelni Annt, de amikor adonyúlt, elhúzódott. -Mi van? Nem most beszéltük meg, hogy engeded?
-Azt mondtam, engedem, hogy segítsetek, nem azt, hogy puszipajtások leszünk -biztos, hogy csak a lámpa fénye volt az imént a szemében. "Ez a lány nem sírna egy ilyen kis dolog miatt" -gondolta Szofi. Nem tudta, hogy ez nem is olyan kis dolog. -És nem ölelek meg idegeneket -folytatta. -Meg úgy senkit.
-Mi rá a garancia, hogy nem rázol le újra?
-Ömm.... A szavamat adom? -még Ann is bizonytalan volt a saját mondatában, de Szofi megrázta a fejét.
-Az nem elég. Add meg a számod.
-Rendben -hallatszott a válasz elgondolkozva. Kis várakozás után elsorolt hét számot. Szofi próbálta követni és beleírni a telefonjába. Amint végzett, agyből felhívta. Kicsengett.
-Elnézést kérek a zavarásért, téves lesz -mondta a telefonba szemét Ann-re függesztve. Szinte önelégült volt a pillantása. -És most -mondta miután letette -add meg az igazi számodat.
-Na jó, de ha megadod valakinek, esküszöm, hogy eltörlek -fenyegetőzött miközben kivette Szofi kezéből a telefont és tárcsázott. A zsebében valami heavy metal szólalt meg.
-Jó, erről már elhiszem, hogy a tiéd -vigyorgott Szofi és elmentette a számot. -Amúgy mit keresel itt?
-Esetleg itt lakom? -Ann úgy beszélt, mintha egy debilnek próbálna elmagyarázni valami alapvető dolgot.
-De jó! Nem jászfalusi vagy -ami megkönnyebbülés. Mert Jászfalu egy szar hely -egy pillanatra elhallgatott. -De akkor miért nem látlak itt sosem? Két utcára lakom.
-Mert a nővéremnél élek.
-Akkor újra megkérdezem. Mit keresel itt?
-Talán itt lakom?
-Az előbb mondtad, hogy nem itt laksz.
-De igen, csak nem itt élek.
-De akkor mit keresel itt?
-Déja vu-m van.
-Nekem is. Tehát miért vagy itt, ha nem itt élsz?
-Jöttem megnézni, hogy élnek-e még a szüleim. Magukat hibáztatják, amiért ilyen lettem.
-Ja, értem -Szofi kezdett belefáradni ebbe a lányba. Viszont a szíve mélyén tudta, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz hamar vége. -Figyelj haza kéne mennem.
-Nekem is -válaszolt Ann.
-De te nem itt laksz?
-De igen.
-Akkor hova mész?
-Haza.
-De ha itt laksz, akkor hova haza?
-A nővéremhez, mivel ott élek! Hagyjál már, és ne legyél ennyire inbecil!
-Rendben. Menj a nővéredhez, ahol élsz, én pedig hazamegyek, ahol lakom.
-Oké -most már Ann is vigyorgott. Olyanok voltak, mint egy rossz talk-show. -Szia Szaffi!
-Szia Ann!
Tehát akkor ez is megvolt. Egy olyan ember, mint Ann megbízik valakiben! Szofi immár meleg szívvel indult haza. Nem érdekelte, hogy mi van a suliban, ha ez a lány és Krémes a barátai. Bár, ettől a barátságig még sok volt hátra. Az ajtóhoz érve elcsodálkozott. Zárva volt.
-Mi a... itthon kéne lenniük! -mondta magában. Végül nagy nehezen előkereste a kulcsát, és belépett a házba. Minden sötét, minden halk. -Rendben. Akkor csak felmegyek, befekszem az ágyba, bekapcsolom a gépem és megvárom amíg hazaérnek -folytatta. Nem szeretett egyedül lenni. Nem félt, csak általában zavarta a magány. Viszont volt, amikor vágyott rá.
Kedves naplóm!
A mai nap is érdekesre sikerült... Úgy kezdődött, hogy összevesztem Vikivel. Méghozzá elég csúnyán. Utána találkoztam Robival, aztán meg (El sem hinnéd!) Ann-nel.
Ez a csaj... Ez a tipikus "Ne gyere a közelembe" típus, de ha megismered (ami eddig még nem sikerült) akkor nagyon aranyos (azt hiszem).
Még csak este nyolc. Korán van. Viszont Anya és Gabi nincsenek itthon. Az, hogy Dani sincs, az oké, mert ki tudja, hol van, de ők? A telefont meg nem veszik fel. Remélem, nincs semmi baj!
Jó éjt, szeretett naplóm! Édes álmokat, rózsás csókokat!
Egy zöld és egy barna szempár vívta néma csatáját, miközben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Szofi szólalt meg, lassan, hangosan, érzelmektől csöpögő hangon.
-Hova... a francba... TŰNTÉL? -a végére már ordított. Az arcukat csak pár centi választotta el. Ann teljesen uralta saját érzelmeit, az arca rezzenéstelen maradt. Érzésektől mentesen, halkan, szinte hidegen szólalt meg.
-El kellett jönnöm onnan.
-És azt elárulod, hogy miért? -Szofi tajtékzott.
-Mert idegenek vagytok. Nem ismerlek titeket -hangja most először megremegett. Megköszörülte a torkát és folytatta. -És nem is foglak. Neketek is csak fájdalmat okoznék. Mint mindenkinek.
Szofi úgy látta, mintha könnyek csillognának a szemében. "Nem, -gondolta -biztos csak az egyik lámpa fénye. Ann nem sír."
-Mi az, hogy idegenek vagyunk? Ha nem kapartunk volna fel az úttestről, lehet, hogy már halott lennél... vagy ilyesmi, na.
-De el kellett jönnöm onnan... -a hangja akadozni kezdett. Szofi már tisztán látta a szemében a könnyeket. -Mert én csak csalódást vagyok képes okozni... -szaggatottan vette a levegőt.
-Dehogyis! Te egy csodálatos lány vagy! Csak engedd, hogy Krémessel segítsünk! Mert szeretnénk. Csak te nem engeded.
Ann megkövülten állt. Meg sem rezzent, de nem is omlott össze. Csak állt, aztán lassan, nagyon lassan bólintott.
-Rendben -elcsuklott a hangja.
-Mit rendben? -kérdezte Szofi értetlenkedve.
-Engedni fogom -eddig a földet bámulta, de most a pillantása felvillant. -Viszont nem mondhatod el senkinek.
-Mit?
-Azt, hogy elgyengültem. Az sértené a keménycsaj-imidzsemet -az arca egy nagyon kicsit, de láthatóan ellágyult. Nem a boldogságtól, hanem a lehetőségtől. Lehetőségre nyílt arra, hogy barátai legyenek. Hogy egy élete legyen.
-Rendben -vigyorgott Szofi. Meg akarta ölelni Annt, de amikor adonyúlt, elhúzódott. -Mi van? Nem most beszéltük meg, hogy engeded?
-Azt mondtam, engedem, hogy segítsetek, nem azt, hogy puszipajtások leszünk -biztos, hogy csak a lámpa fénye volt az imént a szemében. "Ez a lány nem sírna egy ilyen kis dolog miatt" -gondolta Szofi. Nem tudta, hogy ez nem is olyan kis dolog. -És nem ölelek meg idegeneket -folytatta. -Meg úgy senkit.
-Mi rá a garancia, hogy nem rázol le újra?
-Ömm.... A szavamat adom? -még Ann is bizonytalan volt a saját mondatában, de Szofi megrázta a fejét.
-Az nem elég. Add meg a számod.
-Rendben -hallatszott a válasz elgondolkozva. Kis várakozás után elsorolt hét számot. Szofi próbálta követni és beleírni a telefonjába. Amint végzett, agyből felhívta. Kicsengett.
-Elnézést kérek a zavarásért, téves lesz -mondta a telefonba szemét Ann-re függesztve. Szinte önelégült volt a pillantása. -És most -mondta miután letette -add meg az igazi számodat.
-Na jó, de ha megadod valakinek, esküszöm, hogy eltörlek -fenyegetőzött miközben kivette Szofi kezéből a telefont és tárcsázott. A zsebében valami heavy metal szólalt meg.
-Jó, erről már elhiszem, hogy a tiéd -vigyorgott Szofi és elmentette a számot. -Amúgy mit keresel itt?
-Esetleg itt lakom? -Ann úgy beszélt, mintha egy debilnek próbálna elmagyarázni valami alapvető dolgot.
-De jó! Nem jászfalusi vagy -ami megkönnyebbülés. Mert Jászfalu egy szar hely -egy pillanatra elhallgatott. -De akkor miért nem látlak itt sosem? Két utcára lakom.
-Mert a nővéremnél élek.
-Akkor újra megkérdezem. Mit keresel itt?
-Talán itt lakom?
-Az előbb mondtad, hogy nem itt laksz.
-De igen, csak nem itt élek.
-De akkor mit keresel itt?
-Déja vu-m van.
-Nekem is. Tehát miért vagy itt, ha nem itt élsz?
-Jöttem megnézni, hogy élnek-e még a szüleim. Magukat hibáztatják, amiért ilyen lettem.
-Ja, értem -Szofi kezdett belefáradni ebbe a lányba. Viszont a szíve mélyén tudta, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz hamar vége. -Figyelj haza kéne mennem.
-Nekem is -válaszolt Ann.
-De te nem itt laksz?
-De igen.
-Akkor hova mész?
-Haza.
-De ha itt laksz, akkor hova haza?
-A nővéremhez, mivel ott élek! Hagyjál már, és ne legyél ennyire inbecil!
-Rendben. Menj a nővéredhez, ahol élsz, én pedig hazamegyek, ahol lakom.
-Oké -most már Ann is vigyorgott. Olyanok voltak, mint egy rossz talk-show. -Szia Szaffi!
-Szia Ann!
Tehát akkor ez is megvolt. Egy olyan ember, mint Ann megbízik valakiben! Szofi immár meleg szívvel indult haza. Nem érdekelte, hogy mi van a suliban, ha ez a lány és Krémes a barátai. Bár, ettől a barátságig még sok volt hátra. Az ajtóhoz érve elcsodálkozott. Zárva volt.
-Mi a... itthon kéne lenniük! -mondta magában. Végül nagy nehezen előkereste a kulcsát, és belépett a házba. Minden sötét, minden halk. -Rendben. Akkor csak felmegyek, befekszem az ágyba, bekapcsolom a gépem és megvárom amíg hazaérnek -folytatta. Nem szeretett egyedül lenni. Nem félt, csak általában zavarta a magány. Viszont volt, amikor vágyott rá.
Kedves naplóm!
A mai nap is érdekesre sikerült... Úgy kezdődött, hogy összevesztem Vikivel. Méghozzá elég csúnyán. Utána találkoztam Robival, aztán meg (El sem hinnéd!) Ann-nel.
Ez a csaj... Ez a tipikus "Ne gyere a közelembe" típus, de ha megismered (ami eddig még nem sikerült) akkor nagyon aranyos (azt hiszem).
Még csak este nyolc. Korán van. Viszont Anya és Gabi nincsenek itthon. Az, hogy Dani sincs, az oké, mert ki tudja, hol van, de ők? A telefont meg nem veszik fel. Remélem, nincs semmi baj!
Jó éjt, szeretett naplóm! Édes álmokat, rózsás csókokat!
2013. július 16., kedd
17. Fejezet -Ami véget érhet-
A hét hátrelévő része unalmasan telt. Szofi a vasárnapot Vikiéknél töltötte. Szofi még mindig ki volt borulva egy kicsit az álom miatt, de mindig azt mondogatta, hogy ez csak egy buta álom. A képzelet szüleménye.
Viki és Szofi kiskorukban barátok voltak, de megszakadt a kapcsolatuk. Pár éve kezdtek el újra barátkozni egymással.
-De Robival most mi van? Nem hallottalak már vagy egy hete róla áradozni! -Viki szólalt meg.
-Semmi. Nem történik semmi! És ez az idegesítő.
-De teljesen bele vagy zúgva!
-Nem is! -mondta Szofi túljátszott méltatlankodással. -Csak egy kicsit -pirult el.
-Na látod! -vigyorgott Viki. -Amúgy nagyon összeilletek. Mindketten ilyen teljesen idióták vagytok.
-Ne nekem mondd, én tudok róla!
-Hidd el, ő is szeret téged!
-Honnan tudod ilyen biztosan? -csattant fel Szofi.
-Abból, ahogy rádnéz. Abból, ahogyan mosolyog amikor meglát.
-Ez igazán kedves, de minden lányra mosolyog! -vetett ellen Szofi.
-De nem így. Amikor rádnéz, nem tűnik annyira elmebetegnek.
-Ez igazán kedves. De inkább beszéljünk rólad.
Az ágyon ültek, délután négy felé járhatott. Mind a ketten örültek, hogy tölthetnek egy kis időt együtt. Szofi azért szeretett volna többet ilyen átlagosabb közegben lenni, mert akkor minden sokkal könnyebb volt. Nem kellett a Félvérekkel vagy az Őrzőkkel törődnie. Nem kellett a furcsa álmai, vagy Ann miatt aggódnia. Ann... Még el sem méselte az osztálytársainak. Csak Robi tudta az iskolából. "Hát persze -gondolta. -Robi tud mindent."
Merengéséből az zökkentette ki, hogy Viki már egy csomó ideje csacsog valami fiúról.
-Bocsi, de kiről is van szó?
-Pipiről, te buta!
-Mi van? Ne! Azt ne mondd, hogy kavartok valamit.
-Nem kavarunk, hanem kezd belémzúgni. Ne már, hogy ennyire nem figyeltél! Olyan hülye vagy!
Szofi vissza akart vágni valamit, természetéből adódóan. Mindig gyorsabban járt a szája, mint hogy gondolkozott volna.
- Én vagyok a hülye?! Én legalább tudom, hogy ki az az Obama! -Ez egy elég csúnya történet volt. Amikor első évének a javában járt a fent említett elnök, az egyik órán szóbakerült. Elkezdtek róla beszélgetni a szünetben, de Viki nagyon hallgatag volt végig. Ez Robinak (aki természetesen megint ott volt) tűnt fel először, és beszólt valami csúnyát, hogy a lány nem tudja követni a beszélgetést. Erre Viki megszólalt, hogy a beszélgetést érti, csak nem tudja, ki az, akiről szó van.
-Azt mondtad, nem hozod fel többször! -az arcán sértődöttség tükröződött. -Kétszínű ribanc!
-Sajnálom, de ezek tények. Nem vagy tájékozott a világban. Egy álomvilágban élsz! -ezek kemény szavak voltak, viszont a valóságot tükrözték.
-Nem élek álomvilágban!
-Figyelj, azt hiszem, én most hazamegyek! -állt fel Szofi.
-Nem is baj.
-Holnap találkozunk! -mondta Szofi műmosollyal, mézes-mázos hangon.
Vikiék házától a vonatállomás nem volt messze. Ők is vörösváriak voltak, elég közel laktak az iskolához. Hanna is arrafelé lakott, kicsit lejjebb a hegyen. Pipi a Hannáék melletti utcában.
A levegő még mindig hideg volt, mint egész héten. Szemerkélt az eső, de Szofit nem zavarta. Magában fortyogva ért be az összefirkált váróba. Amikor belépett, leült az egyik padra. Egy mély hang szólította meg.
-Szia cica! Van gazdid? -Szofi olyan gyorsan pattant fel, és fordult meg, hogy bele is szédült.
-Mi az Isten?! -kiáltott fel. -Mikor szoksz már le arról, hogy a szívbajt hozod rám, te elmebeteg?!
Robi állt vele szemben, vigyorogva. Hanyag módon dőlt a falnak, szőke haja művészien elaludt volt. Kezét keresztbe fonta, és lustán nézett Szofira.
-Amikor leszoksz az Istenkáromlásról -amikor csak villámló tekinteteket kapott válaszul, kis szünet után újra megszólalt. -Mi van, már meg sem ölelsz? -Szofi arca egy kicsit ellágyult, kikerülte a padot és megölelte Robit. A szokásos forróság öntötte el az egész testét, bizsergett tőle mindene.
Volt egy nagyon érdekes dolog abban, amikor ők ketten beszélgettek. Sok mindent elmondtak egymásnak, nem ez volt a furcsa. A tekintetük összefonódott és sokkal közelebbb álltak egymáshoz, mint általában az emberek.
-Egyáltalán mit keresel te itt? Nem a szar helyen kéne lenned? -célzott Jászfalura.
-Dolgom volt itt.
-Aha, és elárulod, hogy mi volt az, vagy megvárod amíg kitalálom?
-Megvárnám, de úgysem jössz rá, elmondani meg nem fogom.
-Ez kedves.
-Tudom, hát én kedves voltam mindig is -kacsintott Robi , miközben megérkezett a vonat. Egy irányba utaztak, de Szofinak hamar le kellett szállnia.
-Szia -köszönt el mosolyogva a lány.
-Szija cicca! -mondta direkt megnyomva a nem létező "j"-t, és a "c"-t. -Holnap a suliban látlak, nem? -szólt Szofi után.
-De igen. Bár, ki tudja, lehet, hogy valamelyikünk addigra felidegesít valakit annyira, hogy lemészárol -vigyorgott, mivel viccelt, de ennek megvolt az esélye, mert mind a ketten kimondták amit gondoltak. Úgy is mondhatnánk, hogy mind a ketten pofátlanok voltak. Mindig, mindenhol, mindent kimondtak. Ami a szívükön, az a szájukon.
Szofi leszállt a vonatról. Nem akart hazamenni. Lehet, hogy Robi felvidította, de még mindig fájt a szíve a Vikivel való veszekedédük miatt. Nagyon szerette őt. Néha idegesítette benne pár dolog, de kitartottak egymás mellett.
Felfelé ment a hegyen, aminek a lábánál laktak. Fel akart menni a Vörös-sziklához. Annával jártak mindig oda. Hiányzott neki az érzés, hogy ott beszélgetnek. Megvolt a maga varázsa. Hiányzott neki Anna. Amikor odaért, megállt és megnézte a sziklát. Még mindig gyönyörű volt. Egy sóhajtás kiséretében kezdett felmászni a fák között. Fák. "Lehet, hogy nem kéne felmennem" -gondolta. Megint az álom járt a fejében. "Csak egy álom!" -győzködte magát. Erőt vett magán és ment tovább. Amikor felért, leült az avarba. Nem akart az életre koncentrálni. Mint mostanában egyre többször, elment a kedve az élettől. Nem akart meghalni, de úgy érezte, nincs miért élnie.
Mögötte megzörrentek a levelek. Hátranézett, de csak a szeme sarkából sikerült elkapnia egy fekete foltot. Kezdett megijedni, amikor pár perccel később ugyanez történt. Inkább lefelé kezdett menni. Ha haza akart volna menni, jobbra fordul, de nem ezt tette. Folytatta az útját az erdő mellett.
De nem csak az ő léptei hallatszottak. Az egyik mellékutcából kavicsok csikorgása keltette fel Szofi figyelmét. Az egyenletes lépések egyre hangosabbak lettek. Szofi gyorsan egy fa árnyékába húzódott. A zajt keltő fekete bakancs viselője az ellenkező irányba indult. A leselkedő lány kilépett a rejtekhelyéről. Csak egy sötét, barna, hullámos hajkoronát látott. Szürke nadrág, fekete pulcsi. Biztos volt benne, ha a lány hátrafordulna, akkor láthatná a nagy, barna, szomorú szemeit. Elszorult a torka az izgatottságtól és az idegességtől, amibe kis harag is keveredett. Húsz méterre voltak egymástól. Szofi felkiáltott:
-Ann!
Viki és Szofi kiskorukban barátok voltak, de megszakadt a kapcsolatuk. Pár éve kezdtek el újra barátkozni egymással.
-De Robival most mi van? Nem hallottalak már vagy egy hete róla áradozni! -Viki szólalt meg.
-Semmi. Nem történik semmi! És ez az idegesítő.
-De teljesen bele vagy zúgva!
-Nem is! -mondta Szofi túljátszott méltatlankodással. -Csak egy kicsit -pirult el.
-Na látod! -vigyorgott Viki. -Amúgy nagyon összeilletek. Mindketten ilyen teljesen idióták vagytok.
-Ne nekem mondd, én tudok róla!
-Hidd el, ő is szeret téged!
-Honnan tudod ilyen biztosan? -csattant fel Szofi.
-Abból, ahogy rádnéz. Abból, ahogyan mosolyog amikor meglát.
-Ez igazán kedves, de minden lányra mosolyog! -vetett ellen Szofi.
-De nem így. Amikor rádnéz, nem tűnik annyira elmebetegnek.
-Ez igazán kedves. De inkább beszéljünk rólad.
Az ágyon ültek, délután négy felé járhatott. Mind a ketten örültek, hogy tölthetnek egy kis időt együtt. Szofi azért szeretett volna többet ilyen átlagosabb közegben lenni, mert akkor minden sokkal könnyebb volt. Nem kellett a Félvérekkel vagy az Őrzőkkel törődnie. Nem kellett a furcsa álmai, vagy Ann miatt aggódnia. Ann... Még el sem méselte az osztálytársainak. Csak Robi tudta az iskolából. "Hát persze -gondolta. -Robi tud mindent."
Merengéséből az zökkentette ki, hogy Viki már egy csomó ideje csacsog valami fiúról.
-Bocsi, de kiről is van szó?
-Pipiről, te buta!
-Mi van? Ne! Azt ne mondd, hogy kavartok valamit.
-Nem kavarunk, hanem kezd belémzúgni. Ne már, hogy ennyire nem figyeltél! Olyan hülye vagy!
Szofi vissza akart vágni valamit, természetéből adódóan. Mindig gyorsabban járt a szája, mint hogy gondolkozott volna.
- Én vagyok a hülye?! Én legalább tudom, hogy ki az az Obama! -Ez egy elég csúnya történet volt. Amikor első évének a javában járt a fent említett elnök, az egyik órán szóbakerült. Elkezdtek róla beszélgetni a szünetben, de Viki nagyon hallgatag volt végig. Ez Robinak (aki természetesen megint ott volt) tűnt fel először, és beszólt valami csúnyát, hogy a lány nem tudja követni a beszélgetést. Erre Viki megszólalt, hogy a beszélgetést érti, csak nem tudja, ki az, akiről szó van.
-Azt mondtad, nem hozod fel többször! -az arcán sértődöttség tükröződött. -Kétszínű ribanc!
-Sajnálom, de ezek tények. Nem vagy tájékozott a világban. Egy álomvilágban élsz! -ezek kemény szavak voltak, viszont a valóságot tükrözték.
-Nem élek álomvilágban!
-Figyelj, azt hiszem, én most hazamegyek! -állt fel Szofi.
-Nem is baj.
-Holnap találkozunk! -mondta Szofi műmosollyal, mézes-mázos hangon.
Vikiék házától a vonatállomás nem volt messze. Ők is vörösváriak voltak, elég közel laktak az iskolához. Hanna is arrafelé lakott, kicsit lejjebb a hegyen. Pipi a Hannáék melletti utcában.
A levegő még mindig hideg volt, mint egész héten. Szemerkélt az eső, de Szofit nem zavarta. Magában fortyogva ért be az összefirkált váróba. Amikor belépett, leült az egyik padra. Egy mély hang szólította meg.
-Szia cica! Van gazdid? -Szofi olyan gyorsan pattant fel, és fordult meg, hogy bele is szédült.
-Mi az Isten?! -kiáltott fel. -Mikor szoksz már le arról, hogy a szívbajt hozod rám, te elmebeteg?!
Robi állt vele szemben, vigyorogva. Hanyag módon dőlt a falnak, szőke haja művészien elaludt volt. Kezét keresztbe fonta, és lustán nézett Szofira.
-Amikor leszoksz az Istenkáromlásról -amikor csak villámló tekinteteket kapott válaszul, kis szünet után újra megszólalt. -Mi van, már meg sem ölelsz? -Szofi arca egy kicsit ellágyult, kikerülte a padot és megölelte Robit. A szokásos forróság öntötte el az egész testét, bizsergett tőle mindene.
Volt egy nagyon érdekes dolog abban, amikor ők ketten beszélgettek. Sok mindent elmondtak egymásnak, nem ez volt a furcsa. A tekintetük összefonódott és sokkal közelebbb álltak egymáshoz, mint általában az emberek.
-Egyáltalán mit keresel te itt? Nem a szar helyen kéne lenned? -célzott Jászfalura.
-Dolgom volt itt.
-Aha, és elárulod, hogy mi volt az, vagy megvárod amíg kitalálom?
-Megvárnám, de úgysem jössz rá, elmondani meg nem fogom.
-Ez kedves.
-Tudom, hát én kedves voltam mindig is -kacsintott Robi , miközben megérkezett a vonat. Egy irányba utaztak, de Szofinak hamar le kellett szállnia.
-Szia -köszönt el mosolyogva a lány.
-Szija cicca! -mondta direkt megnyomva a nem létező "j"-t, és a "c"-t. -Holnap a suliban látlak, nem? -szólt Szofi után.
-De igen. Bár, ki tudja, lehet, hogy valamelyikünk addigra felidegesít valakit annyira, hogy lemészárol -vigyorgott, mivel viccelt, de ennek megvolt az esélye, mert mind a ketten kimondták amit gondoltak. Úgy is mondhatnánk, hogy mind a ketten pofátlanok voltak. Mindig, mindenhol, mindent kimondtak. Ami a szívükön, az a szájukon.
Szofi leszállt a vonatról. Nem akart hazamenni. Lehet, hogy Robi felvidította, de még mindig fájt a szíve a Vikivel való veszekedédük miatt. Nagyon szerette őt. Néha idegesítette benne pár dolog, de kitartottak egymás mellett.
Felfelé ment a hegyen, aminek a lábánál laktak. Fel akart menni a Vörös-sziklához. Annával jártak mindig oda. Hiányzott neki az érzés, hogy ott beszélgetnek. Megvolt a maga varázsa. Hiányzott neki Anna. Amikor odaért, megállt és megnézte a sziklát. Még mindig gyönyörű volt. Egy sóhajtás kiséretében kezdett felmászni a fák között. Fák. "Lehet, hogy nem kéne felmennem" -gondolta. Megint az álom járt a fejében. "Csak egy álom!" -győzködte magát. Erőt vett magán és ment tovább. Amikor felért, leült az avarba. Nem akart az életre koncentrálni. Mint mostanában egyre többször, elment a kedve az élettől. Nem akart meghalni, de úgy érezte, nincs miért élnie.
Mögötte megzörrentek a levelek. Hátranézett, de csak a szeme sarkából sikerült elkapnia egy fekete foltot. Kezdett megijedni, amikor pár perccel később ugyanez történt. Inkább lefelé kezdett menni. Ha haza akart volna menni, jobbra fordul, de nem ezt tette. Folytatta az útját az erdő mellett.
De nem csak az ő léptei hallatszottak. Az egyik mellékutcából kavicsok csikorgása keltette fel Szofi figyelmét. Az egyenletes lépések egyre hangosabbak lettek. Szofi gyorsan egy fa árnyékába húzódott. A zajt keltő fekete bakancs viselője az ellenkező irányba indult. A leselkedő lány kilépett a rejtekhelyéről. Csak egy sötét, barna, hullámos hajkoronát látott. Szürke nadrág, fekete pulcsi. Biztos volt benne, ha a lány hátrafordulna, akkor láthatná a nagy, barna, szomorú szemeit. Elszorult a torka az izgatottságtól és az idegességtől, amibe kis harag is keveredett. Húsz méterre voltak egymástól. Szofi felkiáltott:
-Ann!
2013. július 15., hétfő
16. Fejezet -Mindig több, mint csak-
Kedves naplóm!
Rájöttem, hogy szeretem a szerdát! Olyan szép a neve... Szerda. Na jó, ma sem vagyok teljesen ép. Gondolom érzed, hogy remeg a kezem. Gondolom érzed, hogy potyognak rád a könnyeim. Gondolom érzed, hogy valami nincs rendben. És ez így is van, kedves naplóm! Nincs rendben! Reggel öt van, mert álomból riadtam fel. Szörnyű álomból!
Ann is benne volt. Kezdek érte nagyon aggódni! Azt kérdezed, mit álmodtam? Krémes és én egy erdőben voltunk. Beszélgettünk. Éltük az életünket.
Szofi kiejtette a kezéből a tollat. Sokkolta az álma, pedig kisgyerek kora óta nem ijedt meg az álmaitól. Nagy levegőt vett, és megpróbált újra írni. Az ágyán ült, a kevés alvástól beesett volt az arca, de a zöld szemében ott csillogott az élet fénye.
Egyszer csak sötétebb lett, és Ann szaladt felénk ilyedten. Valaki üldözte őt. De nem láttam, hogy ki az! És ez a legdühítőbb! Csak annyit láttam, hogy fehér a bőre, és fekete a haja. Semmi mást, mert amikor Ann felsikoltott, olyan igazi sikítással, felébredtem. Azért írom le neked, mert egyre halványul az emlék és félek, hogy elveszik. El akarom mondani Krémesnek. El akarom mondani Ann-nek, de nem tudom! Hova a fenébe mehetett? Legfőképpen, miért ment el? Mindig mondom Krémesnek, hogy nem az ő dolga. Tényleg nem az övé. Hanem az enyém! A mi házunkból szökött meg, nekem kellett volna rá figyelnem. De nem tettem meg.
Letette a naplót és lemászott az ágyából. Belenézett a polcán álló kis, talpas tükörbe. Ijedtséget látott a tükörképe arcán, de arra jutott, hogy nem szabad aggódnia egy álom miatt. Hiszen csak egy álom.
Hűvös, októberi reggel volt. Szofi arcát csípte a hideg levegő, de nem zavarta. Már kelt fel a Nap és a sugarai, mintha reménysugárként ömlöttek volna a lelkébe. Tudta, hogy vissza kell térnie a rendes kerékvágásba. Tudta, hogy vissza kell térnie Vikihez, Hannához, Pipihez és Robihoz. De nem tudta megtenni. Azt érezte, kinőtte az osztályát. Hogy már csak hámként tartják vissza. Viszont kitörni sem tudott.
Még mindig hálóingben volt, amikor a hátsókertbe ért. Fázott, de legalább felébredt egy kicsit. Az égen kavarogtak a felhők, a szürke minden árnyalatában. A fákat fújta a szél. Még így, a kelő Nappal is nagyon rossz érzést keltett Szofiban. Amikor feltámadt a szél, visszament a házba.
A szekrény előtt állva megpróbált a színkombinációkra koncentrálni. Amikor nagy nehezen elindult, majd beért az iskolába egy lila nadrágot, fehér blúzt és lila ékszereket viselt.
-Sziasztok! -mondta, amikor belépett. A hangulat emelkedett volt (mint általában). Dani és Peti az osztály két végén álltak, Dani kezében egy teniszütő volt. Peti dolgokat dobott felé, amikkel le kellett ütnie a Peti mögött lévő díszítést. A tűzvonal két oldalán mindenki szurkolt nekik. Általában sikerült leverni a természetfotókat, amiket Tücsi, az osztályfőnök tetetett fel, de minden egyes délután lelkiismeretesen visszaragasztották.
-Szia Szofi! -mondta Viki. Olyan kivágott szürke póló volt rajta, hogy kilátszott mindene.
-Szia! -mosolygott Szofi, kicsit zavarban volt a helyzetétől. Most szóljon neki? Ne szóljon? -Szia Hanna! -mondta, miközben megölelte. -Pipi! Te komolyan nem sajnálod az ütődet?
-Nem, nem annyira -vigyorgott. -Hiányoztál.
-Máris? Tegnap találkoztunk...
-Nem az! A lányok valami csapatot akartak alapítani, de nélküled nem tudtak.
"Hogy lehet valaki ennyire életképtelen?? 16 évesek, az Isten szerelmére!" -gondolta. Mindig ideges lett, ha valakinek ilyen alapvető dolgok miatt segítségre volt szüksége. Nem is igazán ideges, inkább sajnálkozó, de nem tudott mit tenni ez ellen és ettől lett kicsit feszült. Szerencsére ebben a pillanatban belépett Ágota-néni és megkezdte az órát.
Szofi a fejét támasztva ült a padban. Nem figyelt az órára. A barátai előtt meg kellett játszania, hogy jól van, mert meg akart felelni. Mindig meg akart felelni, viszont ez kimerítő volt. Az óra közepe felé, amikor már majdnem elaludt, sikoltást hallott. Felkapta a fejét és a hang irányába forduét, azaz kibámult az ablakon. Ann futott lelefé az az iskola melletti dombon. Mögötte egy fehér bőrű, fekete hajú fiú, gonosz vigyorral az arcán.
Szofi pislogott. Mindketten eltűntek. Megrázta a fejét. "Ez csak a kialvatlanság..."-gondolta. Most még kevésbé érdekelte a nyelvtan. Gondolatok ezrei kavarogtak az agyában. Láthatóan senkinek nem tűnt fel, hogy mi történt vele az imént. De olyan valóságosnak tűnt. Minden negatív dolgot próbált kiverni a fejéből.
Hiszen csak egy álom.
Rájöttem, hogy szeretem a szerdát! Olyan szép a neve... Szerda. Na jó, ma sem vagyok teljesen ép. Gondolom érzed, hogy remeg a kezem. Gondolom érzed, hogy potyognak rád a könnyeim. Gondolom érzed, hogy valami nincs rendben. És ez így is van, kedves naplóm! Nincs rendben! Reggel öt van, mert álomból riadtam fel. Szörnyű álomból!
Ann is benne volt. Kezdek érte nagyon aggódni! Azt kérdezed, mit álmodtam? Krémes és én egy erdőben voltunk. Beszélgettünk. Éltük az életünket.
Szofi kiejtette a kezéből a tollat. Sokkolta az álma, pedig kisgyerek kora óta nem ijedt meg az álmaitól. Nagy levegőt vett, és megpróbált újra írni. Az ágyán ült, a kevés alvástól beesett volt az arca, de a zöld szemében ott csillogott az élet fénye.
Egyszer csak sötétebb lett, és Ann szaladt felénk ilyedten. Valaki üldözte őt. De nem láttam, hogy ki az! És ez a legdühítőbb! Csak annyit láttam, hogy fehér a bőre, és fekete a haja. Semmi mást, mert amikor Ann felsikoltott, olyan igazi sikítással, felébredtem. Azért írom le neked, mert egyre halványul az emlék és félek, hogy elveszik. El akarom mondani Krémesnek. El akarom mondani Ann-nek, de nem tudom! Hova a fenébe mehetett? Legfőképpen, miért ment el? Mindig mondom Krémesnek, hogy nem az ő dolga. Tényleg nem az övé. Hanem az enyém! A mi házunkból szökött meg, nekem kellett volna rá figyelnem. De nem tettem meg.
Letette a naplót és lemászott az ágyából. Belenézett a polcán álló kis, talpas tükörbe. Ijedtséget látott a tükörképe arcán, de arra jutott, hogy nem szabad aggódnia egy álom miatt. Hiszen csak egy álom.
Hűvös, októberi reggel volt. Szofi arcát csípte a hideg levegő, de nem zavarta. Már kelt fel a Nap és a sugarai, mintha reménysugárként ömlöttek volna a lelkébe. Tudta, hogy vissza kell térnie a rendes kerékvágásba. Tudta, hogy vissza kell térnie Vikihez, Hannához, Pipihez és Robihoz. De nem tudta megtenni. Azt érezte, kinőtte az osztályát. Hogy már csak hámként tartják vissza. Viszont kitörni sem tudott.
Még mindig hálóingben volt, amikor a hátsókertbe ért. Fázott, de legalább felébredt egy kicsit. Az égen kavarogtak a felhők, a szürke minden árnyalatában. A fákat fújta a szél. Még így, a kelő Nappal is nagyon rossz érzést keltett Szofiban. Amikor feltámadt a szél, visszament a házba.
A szekrény előtt állva megpróbált a színkombinációkra koncentrálni. Amikor nagy nehezen elindult, majd beért az iskolába egy lila nadrágot, fehér blúzt és lila ékszereket viselt.
-Sziasztok! -mondta, amikor belépett. A hangulat emelkedett volt (mint általában). Dani és Peti az osztály két végén álltak, Dani kezében egy teniszütő volt. Peti dolgokat dobott felé, amikkel le kellett ütnie a Peti mögött lévő díszítést. A tűzvonal két oldalán mindenki szurkolt nekik. Általában sikerült leverni a természetfotókat, amiket Tücsi, az osztályfőnök tetetett fel, de minden egyes délután lelkiismeretesen visszaragasztották.
-Szia Szofi! -mondta Viki. Olyan kivágott szürke póló volt rajta, hogy kilátszott mindene.
-Szia! -mosolygott Szofi, kicsit zavarban volt a helyzetétől. Most szóljon neki? Ne szóljon? -Szia Hanna! -mondta, miközben megölelte. -Pipi! Te komolyan nem sajnálod az ütődet?
-Nem, nem annyira -vigyorgott. -Hiányoztál.
-Máris? Tegnap találkoztunk...
-Nem az! A lányok valami csapatot akartak alapítani, de nélküled nem tudtak.
"Hogy lehet valaki ennyire életképtelen?? 16 évesek, az Isten szerelmére!" -gondolta. Mindig ideges lett, ha valakinek ilyen alapvető dolgok miatt segítségre volt szüksége. Nem is igazán ideges, inkább sajnálkozó, de nem tudott mit tenni ez ellen és ettől lett kicsit feszült. Szerencsére ebben a pillanatban belépett Ágota-néni és megkezdte az órát.
Szofi a fejét támasztva ült a padban. Nem figyelt az órára. A barátai előtt meg kellett játszania, hogy jól van, mert meg akart felelni. Mindig meg akart felelni, viszont ez kimerítő volt. Az óra közepe felé, amikor már majdnem elaludt, sikoltást hallott. Felkapta a fejét és a hang irányába forduét, azaz kibámult az ablakon. Ann futott lelefé az az iskola melletti dombon. Mögötte egy fehér bőrű, fekete hajú fiú, gonosz vigyorral az arcán.
Szofi pislogott. Mindketten eltűntek. Megrázta a fejét. "Ez csak a kialvatlanság..."-gondolta. Most még kevésbé érdekelte a nyelvtan. Gondolatok ezrei kavarogtak az agyában. Láthatóan senkinek nem tűnt fel, hogy mi történt vele az imént. De olyan valóságosnak tűnt. Minden negatív dolgot próbált kiverni a fejéből.
Hiszen csak egy álom.
2013. július 12., péntek
15. Fejezet -Egy rakás szerencsétlenség-
Október kilencedike, kedd reggel. Élni sincs kedvem, nem iskolába menni! Tegnap kiderült khm... pár dolog, ami miatt nem sokat aludtam. Tehát apa elveszi Hannát. Remek! Ááálmos vagyok.
Jaj, az kimaradt, hogy "Kedves naplóm"! Tehát:
Kedves naplóm! Semmihez sincs kedvem. Csak úgy nincs kedvem. Ez annyira rossz, pedig mindig tele vagyok élettel. Azt érzem, mintha valami leszívná az energiámat.
Ann meg csak úgy felszívódott tegnap. Nem értek már semmit! Össze-vissza beszélek itt neked... Nem vagyok ma képes értelmes szövegalkotásra, bocsánat!
Megyek, megpróbálok felöltözni. Nem biztos, hogy sikerül...
Ezer csók!
A reggeli felöltözés valóban nehéz feladatnak bizonyult. Szofi azzal kezdte, hogy leesett az ágyáról. "Remek kezdés!" -gondolta. Nagy nehezen felvett egy kék csőnadrágot és egy mályvaszín felsőt. Szőke haját kontyba próbálta fogni, de ez a próbálkozása kudarcba fulladt. Inkább kiengedte, ahogy nem sokszor szokta. Felvett egy karkötőt, megmosta a fogát, megfésülködött. Mindezeket egyszerre, ami lenyűgöző teljesítmény volt ilyen lelki állapotban.
A vonatot majdnem lekéste. Amikor sikerült felszállnia, meglátta az egyik osztálytársát, Petit.
Peti alacsony, barna, tüsi hajú, barna szemű, általában kedves fiú volt.
-Szia Szofi!
-Szia! -nyögte ki kifulladva a lány.
-Miért nézel ki úgy, mint akit szétszedtek, aztán újra összeraktak?
-Az hosszú... Volt benne heroin, esküvő, eltűnés...
-Hol voltál a hosszúhétvégén? -kérdezte Peti eléggé feldúltan, de vigyorogva.
-Ja, én ezek közül egyiket sem csináltam. De nem is aludtam -a fiú egyre furcsábban nézett Szofira.
-Miért?
-Nem úgy! -Mindketten nevettek.
Amikor beértek az iskolába, minden szokásos volt. Viki, és Hanna beszélgettek, Pipi és Robi a terem végében zenét hallgattak és alátámasztották a sejtéseket, miszerint idióták, Villő, a nyomi lány Vikit és Hannát figyelte, Dani, Peti legjobb barátja pedig rajzolt.
-Sziasztok! -mondta Szofi, amikor belépett. Viki szaladt oda elsőként megölelni.
-Milyen volt a hétvége? -kérdezte.
-Az nagyon hosszú, de majd elmondom.
Ezután Szofi odament Robihoz és hizzábújva kérdezte tőle:
-Krémes elmondta?
-Azt a csajt a heroinnal meg a kapucnival? Igen...
-Róbert! Már a tanórádon lenne a helyed! -Tücsi, a másodikosok osztáyfőnöke lépett be. -Azt a rézfán fütyülő, fűzfán daloló, bagolyfüttyös mindenit! Nektek pedig -nézett az osztályára. -Nem angolotok lesz?
-Igen is, Tünde néni! -selypített nyafogó hangon Szofi.
Az iskolai napnak már vége volt, amikor Viki és Szofi az osztályban beszélgettek.
-Ha lehetne bármi, amit ehetnél, és nem híznál el tőle, mi lenne az? -tette fel a kérdést Viki.
-Hát... Palacsinta, nutellával, csokifagyival, cukorszórással, kandírozott cseresznyével a tetején.
-Mi?! Panírozott cseresznye? -az üres boci-tekintetből úgy áradt az ostobaság, hogy szinte meg lehetett fogni.
-Igen... -Nevetett magában Szofi. -Tudod, hogy ki szereti nagyon?
-Kicsoda? -Viki szeme elkerekedett az őszinte kiváncsiságtól.
-Bogi -Szofi egy Bogi nevű embert sem ismert a világon. Kiváncsi volt, hogy mennyit hisz el a barátnője. -Nagyon rég óta ismerem és nagyon sokat hallott már rólatok.
-Tényleg? És bemutatod valamikor?
-Persze... -ígérte meg, hogy megismerteti azzal a lánnyal, aki nem is létezik.
Jaj, az kimaradt, hogy "Kedves naplóm"! Tehát:
Kedves naplóm! Semmihez sincs kedvem. Csak úgy nincs kedvem. Ez annyira rossz, pedig mindig tele vagyok élettel. Azt érzem, mintha valami leszívná az energiámat.
Ann meg csak úgy felszívódott tegnap. Nem értek már semmit! Össze-vissza beszélek itt neked... Nem vagyok ma képes értelmes szövegalkotásra, bocsánat!
Megyek, megpróbálok felöltözni. Nem biztos, hogy sikerül...
Ezer csók!
A reggeli felöltözés valóban nehéz feladatnak bizonyult. Szofi azzal kezdte, hogy leesett az ágyáról. "Remek kezdés!" -gondolta. Nagy nehezen felvett egy kék csőnadrágot és egy mályvaszín felsőt. Szőke haját kontyba próbálta fogni, de ez a próbálkozása kudarcba fulladt. Inkább kiengedte, ahogy nem sokszor szokta. Felvett egy karkötőt, megmosta a fogát, megfésülködött. Mindezeket egyszerre, ami lenyűgöző teljesítmény volt ilyen lelki állapotban.
A vonatot majdnem lekéste. Amikor sikerült felszállnia, meglátta az egyik osztálytársát, Petit.
Peti alacsony, barna, tüsi hajú, barna szemű, általában kedves fiú volt.
-Szia Szofi!
-Szia! -nyögte ki kifulladva a lány.
-Miért nézel ki úgy, mint akit szétszedtek, aztán újra összeraktak?
-Az hosszú... Volt benne heroin, esküvő, eltűnés...
-Hol voltál a hosszúhétvégén? -kérdezte Peti eléggé feldúltan, de vigyorogva.
-Ja, én ezek közül egyiket sem csináltam. De nem is aludtam -a fiú egyre furcsábban nézett Szofira.
-Miért?
-Nem úgy! -Mindketten nevettek.
Amikor beértek az iskolába, minden szokásos volt. Viki, és Hanna beszélgettek, Pipi és Robi a terem végében zenét hallgattak és alátámasztották a sejtéseket, miszerint idióták, Villő, a nyomi lány Vikit és Hannát figyelte, Dani, Peti legjobb barátja pedig rajzolt.
-Sziasztok! -mondta Szofi, amikor belépett. Viki szaladt oda elsőként megölelni.
-Milyen volt a hétvége? -kérdezte.
-Az nagyon hosszú, de majd elmondom.
Ezután Szofi odament Robihoz és hizzábújva kérdezte tőle:
-Krémes elmondta?
-Azt a csajt a heroinnal meg a kapucnival? Igen...
-Róbert! Már a tanórádon lenne a helyed! -Tücsi, a másodikosok osztáyfőnöke lépett be. -Azt a rézfán fütyülő, fűzfán daloló, bagolyfüttyös mindenit! Nektek pedig -nézett az osztályára. -Nem angolotok lesz?
-Igen is, Tünde néni! -selypített nyafogó hangon Szofi.
Az iskolai napnak már vége volt, amikor Viki és Szofi az osztályban beszélgettek.
-Ha lehetne bármi, amit ehetnél, és nem híznál el tőle, mi lenne az? -tette fel a kérdést Viki.
-Hát... Palacsinta, nutellával, csokifagyival, cukorszórással, kandírozott cseresznyével a tetején.
-Mi?! Panírozott cseresznye? -az üres boci-tekintetből úgy áradt az ostobaság, hogy szinte meg lehetett fogni.
-Igen... -Nevetett magában Szofi. -Tudod, hogy ki szereti nagyon?
-Kicsoda? -Viki szeme elkerekedett az őszinte kiváncsiságtól.
-Bogi -Szofi egy Bogi nevű embert sem ismert a világon. Kiváncsi volt, hogy mennyit hisz el a barátnője. -Nagyon rég óta ismerem és nagyon sokat hallott már rólatok.
-Tényleg? És bemutatod valamikor?
-Persze... -ígérte meg, hogy megismerteti azzal a lánnyal, aki nem is létezik.
Nagyon vicces volt ez a nap, kedves naplóm! Pedig nem indult valami jól... Olyan béna voltam egész végig! Vikivel meg elhitettem, hogy van egy Bogi nevű barátnőm... Van egy kis lelkifurdalásom miatta. De ha annyira eszetlen, hogy elhiszi, mit csináljak?! Holnap viszont egy új nap kezdődik. Kiváncsi vagyok, mi lesz ebből. Jó éjt, édes naplóm!
2013. július 6., szombat
14. Fejezet -Hírek és szembesülés-
Lemászott az ágyából és elkezdett rohanni a lépcsőn. Nem tudta, mi történt. Nem tudta hová lett Ann és Krémes. De egyből rosszra gondolt. Kérdések pörögtek az agyában. Válaszok nélküli kérdések. A lépcsőfordulóban egy vörös villanást látott aztán a földön kötött ki.
Krémes aggódó arccal állt felette. Egy pillanat alatt felhúzta a karjánál fogva. egyből hadarni kezdett.
-Ann eltűnt. Reggel hallottam, hogy valamit mocorog, de azt hittem semmi, ezért visszaaludtam. Erre mondjuk húsz perccel ezelőtt felkelek és nincs sehol! Kinéztem az ablakodon és azt hiszem, láttam még elmenni. -Szofi feje nem csak eséstől fájt. Elképzelni sem tudta, hova mehetett Ann. Miért ment el? Kihez ment? Hogyan ment? -Egyből lerohantam, de amikor kiértem, már eltűnt.
-Krémes! -szólt rá Szofi, miközben lementek az étkező-nappaliba. -Nem tartozol neki semmivel, oké? Én is megkedveltem, de nem tudunk rajta segíteni, ha nem hagyja -fogta meg Margaréta kezét. Ő fájdalmasan felkiáltott és elrántotta azt.
-Aúú! Miből vagy te? -a keze vörös volt egy vékony csíkban.
-Inkább miből van a gyűrűm... -pillantott Szofi a Robitól kapott darabra.
-Platina -sziszegte összeszorított fogai közt Krémes. -Honnan van?
-Robitól kaptam.
-Honnan van neki ilyen?
-Kérdezd őt, szerintem jobban ismered, mint én...
-Jó reggelt! -Emese jött lefelé a lépcsőn.
-Szia Anya!
-Jó reggelt -mondta Margaréta is.
-Hova lett Babi? -tette fel a jogos kérdést az újonnan érkezett.
-Sok dolga volt, és haza kellett mennie -kezdte Szofi. -De üdvözöl! -mondta direkt azt, amit tudta, hogy jól fog esni az anyukájának. Kicsi kora óta tudott hazudni, méghozzá jól. Nagyon jól.
-Én is őt, majd mondjátok meg neki!
-Krémes, meddig maradsz ma? -kérdezte a barátnője.
-Nem tudom, szerintem még délelőtt haza kéne mennem. Mennyi az idő?
-Hét óra múlt öt perccel. -Ezzel elindultak Szofi szobája felé.
-Figyelj... -kezdte Margaréta. -Szerinted Ann jól van? Tudom, hogy nem én vagyok az Őrzője, de az övé meghalt, és úgy érzem, vigyáznom kell rá.
-Hát... Tegnap este beszéltem vele, amikor aludtál. Azt hittem, komolyan megbízik bennünk. Nem így volt. Nem tudjuk megkeresni! Ha valamikor meglátjuk, akkor majd kérdőre vonjuk. De most nem tehetünk semmit.
-Tudom, de valamit tennünk kell! Meg fogom keresni. Meg fogom találni. És te segíteni fogsz! -Szofi erre a kijelentésre fájdalmasan felnyögött.
-Tényleg?
-Igen, tényleg.
-De ahh... Az jó, ha meglátom, akkor lecseszem, hogy miért lépett le?
-Szaffi!
-Krémes!
-Mi van? -kérdezett vissza Krémes.
-Úgy veszekszünk, mint egy öreg házaspár.
-Tudom, de ez nem változtatja meg azt, hogy segítenünk kell Ann-en!
-De miért nekünk? -Szofi komolyan nem értette, hogy miért az ő dolguk ez.
-Mert mi találtunk rá. Ezzel a mi felelősségünk, hogy ezután mi történik vele.
-De ennek semmi értelme!
-De van!
-De nincs! Nem érted? Amíg nem lesz nagykorú, a szülei felelőssége -Krémesnek be kellett látnia, hogy ez valóban így van.
-De szüksége van valakire, aki segít neki.
-De nem mi leszünk azok!
-Na jó. Mennem kell, ha a következő vonatot el akarom érni.
-Oké. De vigyázz magadra! -köszönt el Szofi.
-Te is!
-Szia Krémes!
-Szia Szaffi! -megölelték egymást és Krémes már el is ment.
A nap nagy része unalmasan telt Szofi számára. Este nyolc körül járhatott, amikor csörgött a telefon. Szofi az ágyában feküdt és olvasott. Nem rég kapott egy új könyvet a bátyjától, ami egy vámpírról és annak kacifántos szerelmi történetéről szól. Először nem is tudatosult benne, hogy a telefon adja ki,a furcsa, rezgő hangot. Amikor nagy nehezen feltűnt neki, hogy valaki hívja, az illető már letette.
Szofi megnézte a bejövő hívásokat, miközben hátrafeküdt, ezzel a könyvére tehénkedve. ''Saját szám" -látta a kijelzőn. Megvonta a vállát és visszahelyezkedett olvasni. Körülbelül húsz perc múlva újra csörgött a telefonja. Ezúttal sikerült időben felvennie.
-Halló, tessék, Szalay Szofi vagyok -semmi válasz. -Hahó! Van ott valaki? -kezdte furcsálni a dolgot.
-Szia Szosza! -mély férfihang. Egy ismerős, biztonságot adó, kedves hang. Szalay Áron hangja. Szofi szívét melegség öntötte el.
-Apa! Rég beszéltünk. Hogy vagy?
-Jól, köszönöm. Figyelj, meg kell veled beszélnem valamit -"Ez sem jól kezdődik" -gondolta Szofi.
-Két dolgot akarok mondani. Az egyszerűbbel kezdem. Karácsonykor hazautazom három hétre.
-De jó! Már hiányzol.
-Na és a másik... Elveszem Hannát.
Áron, Szofi apukája, már négy éve Londonban lakott. Az oxfordi egyetemen volt professzor, és volt egy barátnője. Széplaki Hanna. A férfinál majdnem húsz évvel fiatalabb nő mindig is jóban voltt Szofival, de Szofi nem a pótanyjának tekintette. Sokkal inkább egy nővér szerepet töltött be a lány életében. Az imént említett lány most megtudta a hírt, hogy az apja megházasodik.
-Ömm... Khm... Gratulálok! -nyögte ki végül. -Mikor lesz az esküvő? -kapkodott levegő után.
-A nyáron. Még nem tudjuk pontosan.
-Dani tudja már? -Szofi egy kicsit aggódott a bátyja miatt. Nem tudta, hogy fogadja a hírt.
-Igen, körülbelül tíz perce.
-Aha. Ez... tök jó. Örülök én neki, csak nem tudom kifejezni.
-Na én megyek, mert meg kell írnom még egy anyagot -mondta Áron.
-Rendben. Szia apa!
-Szia kicsim!
Már nem hallatszott más, csak a vonal végét jelző pittyogás. De Szofi még mindig a füléhez tartotta a telefont, mert várta, hogy történjen még valami. Nem tudta elhinni amit hallott.
De lassan be kellett látnia, hogy nem fog történni semmi. Üveges szemmel visszafordult a vámpírhoz, de már nem érdekelte a történet vége.
Krémes aggódó arccal állt felette. Egy pillanat alatt felhúzta a karjánál fogva. egyből hadarni kezdett.
-Ann eltűnt. Reggel hallottam, hogy valamit mocorog, de azt hittem semmi, ezért visszaaludtam. Erre mondjuk húsz perccel ezelőtt felkelek és nincs sehol! Kinéztem az ablakodon és azt hiszem, láttam még elmenni. -Szofi feje nem csak eséstől fájt. Elképzelni sem tudta, hova mehetett Ann. Miért ment el? Kihez ment? Hogyan ment? -Egyből lerohantam, de amikor kiértem, már eltűnt.
-Krémes! -szólt rá Szofi, miközben lementek az étkező-nappaliba. -Nem tartozol neki semmivel, oké? Én is megkedveltem, de nem tudunk rajta segíteni, ha nem hagyja -fogta meg Margaréta kezét. Ő fájdalmasan felkiáltott és elrántotta azt.
-Aúú! Miből vagy te? -a keze vörös volt egy vékony csíkban.
-Inkább miből van a gyűrűm... -pillantott Szofi a Robitól kapott darabra.
-Platina -sziszegte összeszorított fogai közt Krémes. -Honnan van?
-Robitól kaptam.
-Honnan van neki ilyen?
-Kérdezd őt, szerintem jobban ismered, mint én...
-Jó reggelt! -Emese jött lefelé a lépcsőn.
-Szia Anya!
-Jó reggelt -mondta Margaréta is.
-Hova lett Babi? -tette fel a jogos kérdést az újonnan érkezett.
-Sok dolga volt, és haza kellett mennie -kezdte Szofi. -De üdvözöl! -mondta direkt azt, amit tudta, hogy jól fog esni az anyukájának. Kicsi kora óta tudott hazudni, méghozzá jól. Nagyon jól.
-Én is őt, majd mondjátok meg neki!
-Krémes, meddig maradsz ma? -kérdezte a barátnője.
-Nem tudom, szerintem még délelőtt haza kéne mennem. Mennyi az idő?
-Hét óra múlt öt perccel. -Ezzel elindultak Szofi szobája felé.
-Figyelj... -kezdte Margaréta. -Szerinted Ann jól van? Tudom, hogy nem én vagyok az Őrzője, de az övé meghalt, és úgy érzem, vigyáznom kell rá.
-Hát... Tegnap este beszéltem vele, amikor aludtál. Azt hittem, komolyan megbízik bennünk. Nem így volt. Nem tudjuk megkeresni! Ha valamikor meglátjuk, akkor majd kérdőre vonjuk. De most nem tehetünk semmit.
-Tudom, de valamit tennünk kell! Meg fogom keresni. Meg fogom találni. És te segíteni fogsz! -Szofi erre a kijelentésre fájdalmasan felnyögött.
-Tényleg?
-Igen, tényleg.
-De ahh... Az jó, ha meglátom, akkor lecseszem, hogy miért lépett le?
-Szaffi!
-Krémes!
-Mi van? -kérdezett vissza Krémes.
-Úgy veszekszünk, mint egy öreg házaspár.
-Tudom, de ez nem változtatja meg azt, hogy segítenünk kell Ann-en!
-De miért nekünk? -Szofi komolyan nem értette, hogy miért az ő dolguk ez.
-Mert mi találtunk rá. Ezzel a mi felelősségünk, hogy ezután mi történik vele.
-De ennek semmi értelme!
-De van!
-De nincs! Nem érted? Amíg nem lesz nagykorú, a szülei felelőssége -Krémesnek be kellett látnia, hogy ez valóban így van.
-De szüksége van valakire, aki segít neki.
-De nem mi leszünk azok!
-Na jó. Mennem kell, ha a következő vonatot el akarom érni.
-Oké. De vigyázz magadra! -köszönt el Szofi.
-Te is!
-Szia Krémes!
-Szia Szaffi! -megölelték egymást és Krémes már el is ment.
A nap nagy része unalmasan telt Szofi számára. Este nyolc körül járhatott, amikor csörgött a telefon. Szofi az ágyában feküdt és olvasott. Nem rég kapott egy új könyvet a bátyjától, ami egy vámpírról és annak kacifántos szerelmi történetéről szól. Először nem is tudatosult benne, hogy a telefon adja ki,a furcsa, rezgő hangot. Amikor nagy nehezen feltűnt neki, hogy valaki hívja, az illető már letette.
Szofi megnézte a bejövő hívásokat, miközben hátrafeküdt, ezzel a könyvére tehénkedve. ''Saját szám" -látta a kijelzőn. Megvonta a vállát és visszahelyezkedett olvasni. Körülbelül húsz perc múlva újra csörgött a telefonja. Ezúttal sikerült időben felvennie.
-Halló, tessék, Szalay Szofi vagyok -semmi válasz. -Hahó! Van ott valaki? -kezdte furcsálni a dolgot.
-Szia Szosza! -mély férfihang. Egy ismerős, biztonságot adó, kedves hang. Szalay Áron hangja. Szofi szívét melegség öntötte el.
-Apa! Rég beszéltünk. Hogy vagy?
-Jól, köszönöm. Figyelj, meg kell veled beszélnem valamit -"Ez sem jól kezdődik" -gondolta Szofi.
-Két dolgot akarok mondani. Az egyszerűbbel kezdem. Karácsonykor hazautazom három hétre.
-De jó! Már hiányzol.
-Na és a másik... Elveszem Hannát.
Áron, Szofi apukája, már négy éve Londonban lakott. Az oxfordi egyetemen volt professzor, és volt egy barátnője. Széplaki Hanna. A férfinál majdnem húsz évvel fiatalabb nő mindig is jóban voltt Szofival, de Szofi nem a pótanyjának tekintette. Sokkal inkább egy nővér szerepet töltött be a lány életében. Az imént említett lány most megtudta a hírt, hogy az apja megházasodik.
-Ömm... Khm... Gratulálok! -nyögte ki végül. -Mikor lesz az esküvő? -kapkodott levegő után.
-A nyáron. Még nem tudjuk pontosan.
-Dani tudja már? -Szofi egy kicsit aggódott a bátyja miatt. Nem tudta, hogy fogadja a hírt.
-Igen, körülbelül tíz perce.
-Aha. Ez... tök jó. Örülök én neki, csak nem tudom kifejezni.
-Na én megyek, mert meg kell írnom még egy anyagot -mondta Áron.
-Rendben. Szia apa!
-Szia kicsim!
Már nem hallatszott más, csak a vonal végét jelző pittyogás. De Szofi még mindig a füléhez tartotta a telefont, mert várta, hogy történjen még valami. Nem tudta elhinni amit hallott.
De lassan be kellett látnia, hogy nem fog történni semmi. Üveges szemmel visszafordult a vámpírhoz, de már nem érdekelte a történet vége.
2013. július 2., kedd
13. Fejezet -Édes könnyek, rózsás álmok -
-Az Őrzője átadta neki az életét.
-Ez mit jelent? -Szofi meglepődött, de nem teljesen értette.
-Azt, hogy volt őrangyala, de amikor kicsi volt történt vele valami, amit nem élt volna túl, ezért az Őrzője meghalt helyette -magyarázta Krémes.
-De hogy lehet az, hogy Robinál is ezt érzed?
-Nála is ez történt. Ezért züllöttek el annyira.
-És nem is emlékeznek rá?
-Nem. Ha én megmentenélek téged így, te sem emlékeznél utána rám.
-De minden... -kezdte volna Szofi, de Ann félbeszakította.
-Bocsi, de hol a mosdó?
-Itt -mutatott Krémes a fürdőszoba ajtajára. -De nem tudhatják meg, mert valószínűleg idegösszeroppanást kapnának -folytatta suttogva.
Ezzel visszamentek a hálószobába. Angelika követte őket pár pillanat múlva.
-Tehát Ann... Mi vezetett ahhoz, hogy droghoz nyúlj? -Margaréta lesújtó tekintettel kísérve ejtette ki a szavakat.
-Mondtam már. Összevesztem a szüleimmel.
-De ennyire? -csatlakozott a vallatáshoz Szofi.
-Hát igen...
-Min? -Krémes szemében indulat kezdett gyűlni, de a hangja higgadt volt. Ő is elfáradt már.
-Azt majd elmondom, ha... Jaj ne! Mégsem mondom el, bocsi -mímelt sajnálatot az arcával. A két barátnő összenézett.
-Szaffi, szerintem haza is küldhetnénk... -kezdte Margaréta.
-Jó ötlet, vagy hívhatnánk a rendőséget, végülis kiskorú -kontrázott Szofi.
-Na jó, álljatok le! -szólt rájuk Ann. -Befejeztem, jó? Nem leszek bunkó, viszont ezt nem akarom elmodnani, oké?
-Jó -vigyorgott Krémes. -Hány éves vagy?
-Tizenhét.
-Honnan szereztél drogot?
-Miért, te is rákaptál? -fonta össze karját a mellén Angelika. Aztán csúnya tekintetektől kísérve rájött, hogy kedvesnek kéne lennie, ezért elszégyellte magát. Kezét maga mellé eresztette és kis zavarral a szemében folytatta. -Azaz... Van egy barátom, aki már korábban ajánlotta, hogy ad egy kicsit kipróbálni -eközben arca enyhe rózsaszínes pírt öltött.
-Ez negy hiba, nem szabad ilyet csinálni! -szólt közbe Szofi. Ekkor vette szemügyre alaposan a lányt.
Fekete pulcsi volt rajta és fekete farmer. Szegecses fekete csizmát viselt. A nyakában pedig egy gyűrű lógott medálként. Egy fém karika, a két oldalán belevésett kis motívummal. Hosszú sötét barna haja, és nagy barna szeme volt. Flegma arccal ült a kék fotelben, lábát a galériára vezető létarára dobta és kibámult az ablakon a sötét éjszakába. Egy felhő sem volt az égen, a összes csillag látszott. A Hold éppen olyan vékony volt, mint amikor a kisfiú ül rajta a mesék elején.
Lassan a három lány aludni készült. Krémes és Szaffi aludtak Szofi ágyában, Ann-nek pedig kinyitották a nagy kék fotelt ágynak. Amikor már majdnem mindenki elaludt, Szofi lemászott az ágyból, elővette a naplóját és kiment a nappaliba.
Kedves naplóm! A mai nap, hogy is mondjam... sűrű volt. Reggel elment Anna. Úristen, az ma volt, olyan távolinak tűnik! Aztán egyből azzal a vonattal megjött Krémes.
Mesélt nekem nagyon sokat arról. Mesélt a Félvérekről, akik félig emberek és félig angyalok. Ők tudnak varázsolni, viszont mindegyikük gonosz, és legfőbb érdekük, hogy őrzötteket öljenek. Van köztük egy. Sebastian. Neki sikerült egyedül valaha megszökni a Kasztánból (a börtönből, ahova a Félvéreket zárják) méghozzá Margaréta segítségével. Olyan ez, mint egy mese. De ez nem az, kedvesem, édes barátom, hanem ez az igazság.
Utána egy kicsit kiborultam, elmentünk pizzázni, ahol édes barátnőm otthagyta a táskáját. Mindez este kilenc körül jutott eszébe, amikor is mi visszamentünk érte. Amikor hazafalé jöttünk belebotlottunk Ann-be.
Ez a lány... Drogozott, amikor megtaláltuk, de mi hazahoztuk. Anyának beadtam, hogy egy régi barátnőm, úgyhogy most mind a ketten a szobámban alszanak. Kiderült, hogy neki is volt Őrzője, de meghalt még amikor kicsi volt. Robinál ugyan ez. Kiváncsi vagyok erre a lányra. A történetére. Arra, hogy mi lesz belőle. Kiváncsi vagyok rá.
Holnap nincs suli, valami szüneti nap, nem tudom pontosan. Szerencsénk van. Viszont kedden... Találkozok Robival. Egyből amikor meglátom, olyan mintha 10 éves lennék, mert nem tudok semmi emberit csinálni.
Ha nem haragszol, most lefekszem aludni. Durva napom volt. Édes álmokat, rózsás csókokat, drága naplóm!
Szofi visszament a szobájába és elkezdett felmászni az ágyára.
-Szaffi -szólalt meg Ann. Szofi meglepődött.
-Te nem alszol?
-Nem -a lány szemében könnyek csillantak, de nem sírt. Csak majdnem.
-Mi a baj?
-Holnap haza kell mennem a szüleimhez. De én nem szeretnék.
-Figyelj! Én is vesztem már össze anyukámmal. Elég csúnyán. De mindig kibékültünk. Tudod miért? Mert ők a szüleid és bármi hülyeséget csinálsz, ők el fogják nézni.
-Biztos?
-Igen, biztos -nyugtatta meg Szofi. -Lehetne hogy most inkább aludjunk?
-Igen -nevetett Ann. -Jó éjt!
-Édes álmokat, rózsás csókokat!
-Ez mit jelent? -Szofi meglepődött, de nem teljesen értette.
-Azt, hogy volt őrangyala, de amikor kicsi volt történt vele valami, amit nem élt volna túl, ezért az Őrzője meghalt helyette -magyarázta Krémes.
-De hogy lehet az, hogy Robinál is ezt érzed?
-Nála is ez történt. Ezért züllöttek el annyira.
-És nem is emlékeznek rá?
-Nem. Ha én megmentenélek téged így, te sem emlékeznél utána rám.
-De minden... -kezdte volna Szofi, de Ann félbeszakította.
-Bocsi, de hol a mosdó?
-Itt -mutatott Krémes a fürdőszoba ajtajára. -De nem tudhatják meg, mert valószínűleg idegösszeroppanást kapnának -folytatta suttogva.
Ezzel visszamentek a hálószobába. Angelika követte őket pár pillanat múlva.
-Tehát Ann... Mi vezetett ahhoz, hogy droghoz nyúlj? -Margaréta lesújtó tekintettel kísérve ejtette ki a szavakat.
-Mondtam már. Összevesztem a szüleimmel.
-De ennyire? -csatlakozott a vallatáshoz Szofi.
-Hát igen...
-Min? -Krémes szemében indulat kezdett gyűlni, de a hangja higgadt volt. Ő is elfáradt már.
-Azt majd elmondom, ha... Jaj ne! Mégsem mondom el, bocsi -mímelt sajnálatot az arcával. A két barátnő összenézett.
-Szaffi, szerintem haza is küldhetnénk... -kezdte Margaréta.
-Jó ötlet, vagy hívhatnánk a rendőséget, végülis kiskorú -kontrázott Szofi.
-Na jó, álljatok le! -szólt rájuk Ann. -Befejeztem, jó? Nem leszek bunkó, viszont ezt nem akarom elmodnani, oké?
-Jó -vigyorgott Krémes. -Hány éves vagy?
-Tizenhét.
-Honnan szereztél drogot?
-Miért, te is rákaptál? -fonta össze karját a mellén Angelika. Aztán csúnya tekintetektől kísérve rájött, hogy kedvesnek kéne lennie, ezért elszégyellte magát. Kezét maga mellé eresztette és kis zavarral a szemében folytatta. -Azaz... Van egy barátom, aki már korábban ajánlotta, hogy ad egy kicsit kipróbálni -eközben arca enyhe rózsaszínes pírt öltött.
-Ez negy hiba, nem szabad ilyet csinálni! -szólt közbe Szofi. Ekkor vette szemügyre alaposan a lányt.
Fekete pulcsi volt rajta és fekete farmer. Szegecses fekete csizmát viselt. A nyakában pedig egy gyűrű lógott medálként. Egy fém karika, a két oldalán belevésett kis motívummal. Hosszú sötét barna haja, és nagy barna szeme volt. Flegma arccal ült a kék fotelben, lábát a galériára vezető létarára dobta és kibámult az ablakon a sötét éjszakába. Egy felhő sem volt az égen, a összes csillag látszott. A Hold éppen olyan vékony volt, mint amikor a kisfiú ül rajta a mesék elején.
Lassan a három lány aludni készült. Krémes és Szaffi aludtak Szofi ágyában, Ann-nek pedig kinyitották a nagy kék fotelt ágynak. Amikor már majdnem mindenki elaludt, Szofi lemászott az ágyból, elővette a naplóját és kiment a nappaliba.
Kedves naplóm! A mai nap, hogy is mondjam... sűrű volt. Reggel elment Anna. Úristen, az ma volt, olyan távolinak tűnik! Aztán egyből azzal a vonattal megjött Krémes.
Mesélt nekem nagyon sokat arról. Mesélt a Félvérekről, akik félig emberek és félig angyalok. Ők tudnak varázsolni, viszont mindegyikük gonosz, és legfőbb érdekük, hogy őrzötteket öljenek. Van köztük egy. Sebastian. Neki sikerült egyedül valaha megszökni a Kasztánból (a börtönből, ahova a Félvéreket zárják) méghozzá Margaréta segítségével. Olyan ez, mint egy mese. De ez nem az, kedvesem, édes barátom, hanem ez az igazság.
Utána egy kicsit kiborultam, elmentünk pizzázni, ahol édes barátnőm otthagyta a táskáját. Mindez este kilenc körül jutott eszébe, amikor is mi visszamentünk érte. Amikor hazafalé jöttünk belebotlottunk Ann-be.
Ez a lány... Drogozott, amikor megtaláltuk, de mi hazahoztuk. Anyának beadtam, hogy egy régi barátnőm, úgyhogy most mind a ketten a szobámban alszanak. Kiderült, hogy neki is volt Őrzője, de meghalt még amikor kicsi volt. Robinál ugyan ez. Kiváncsi vagyok erre a lányra. A történetére. Arra, hogy mi lesz belőle. Kiváncsi vagyok rá.
Holnap nincs suli, valami szüneti nap, nem tudom pontosan. Szerencsénk van. Viszont kedden... Találkozok Robival. Egyből amikor meglátom, olyan mintha 10 éves lennék, mert nem tudok semmi emberit csinálni.
Ha nem haragszol, most lefekszem aludni. Durva napom volt. Édes álmokat, rózsás csókokat, drága naplóm!
Szofi visszament a szobájába és elkezdett felmászni az ágyára.
-Szaffi -szólalt meg Ann. Szofi meglepődött.
-Te nem alszol?
-Nem -a lány szemében könnyek csillantak, de nem sírt. Csak majdnem.
-Mi a baj?
-Holnap haza kell mennem a szüleimhez. De én nem szeretnék.
-Figyelj! Én is vesztem már össze anyukámmal. Elég csúnyán. De mindig kibékültünk. Tudod miért? Mert ők a szüleid és bármi hülyeséget csinálsz, ők el fogják nézni.
-Biztos?
-Igen, biztos -nyugtatta meg Szofi. -Lehetne hogy most inkább aludjunk?
-Igen -nevetett Ann. -Jó éjt!
-Édes álmokat, rózsás csókokat!
***
Másnap reggel Szofi korán ébredt... Egyedül a szobában.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)